Katonadolog Izraelben

SHIRI ZSUZSA

Katonadolog Izraelben

És mit csinálnak, ha jönnek az egyiptomiak?

Hát amit ’73-ban!

Miért, akkor mit tettek?

Hát amit ’67-ben!

Miért, ’67-ben mi volt?

– Ami ’48-ban!”

(Párbeszéd a Halfon domb nem felel című, 70-es évekbeli izraeli kultusz­filmből)

A katonai vezetők már nem tesznek lakatot a szájukra, egyre bátrabban kri­tizálják – jobbról és balról is – a politi­kai döntéseket. A vezérkar jelenlegi fe­je, Moshe Ya ’alon főtábornok október­ben balról fejezte ki botrányt kavaró el­lenvéleményét, miszerint az útelzárá­sok és ellenőrző pontok, a kijárási tilal­mak és a területek lezárásai csak fokoz­zák az ellenállást, a palesztinok egysé­gét, radikalizálódását, s a szélsőséges szervezetek malmára hajtják a vizet. Aron Farkas-Zeevi, a katonai hírszer­zés főnöke viszont jobbról bírálta az el­szakadási tervet, amely szerinte megju­talmazza ellenállásáért a Hamaszt és a többi szélsőséges szervezetet, a terrort. Zeevi később gyorsan visszavonulót fújt, miután a Likud szinte minden fon­tos politikusa támogatásáról biztosítot­ta Saront. Jelenlegi szakértői véleménye szerint az elszakadás csak erősíteni fogja Izrael pozícióit.

A legfontosabb változás a hadsereg szerkezetét érinti. David Ben Gurion, a legendás alapító miniszterelnök mondá­sa szerint „Izraelben minden ember ka­tona, és minden katona ember is”. Ma már senki sem idézi a föntieket, kérdés: igaz volt-e valaha? Bár az együttműköd­ni vágyó beduinok, drúzok és cserke­szek önkéntes alapon bevonulhatnak, a többi, „normális” arabot és az ultraorto­dox zsidókat soha nem sorozták be. Ta­lán nem számítanak embernek? A kato­nák viselkedése is egyre több kívánni­valót hagy maga után. Az intifáda miatt, főként palesztin civilekkel szemben kel­lene a humanitás szellemében eljárni, de „fortélyos félelem igazgat”: a kiskatonák a fenyegetettség légkörében, amikor a másik oldalon többgyermekes család­anyák derekára is robbanószereket ag­gatnak, gyakran nem tudnak „felnőni” az emberjogi elvárásokhoz.

Izraelben 1948 óta hadkötelezettség vonatkozik minden zsidó fiatalra, a 18 éves fiúk jelenleg 3 évre, míg a lányok 21 hónapra vonulnak be. A társadalom a libanoni háború óta megosztott a hadvi­selés támogatásában. Jelenleg – ahogy annak idején Libanon miatt – a területe­ken folyó katonai tevékenységről zajlik éles nyilvános vita, közbeszéd tárgya a hivatásos hadsereg felállítása, önkénte­sekkel. Az egyik legfontosabb, utolsó, megingathatatlan tabu, az általános had­kötelezettség kérdése is napirendre ke­rült. A csökkenő társadalmi támogatás miatt maga a katonaság javasolja, hogy a jövőben, első lépésként szelektív soro­zások legyenek, így egyszersmind meg­ szabadulhatnának a költséges és proble­matikus csoportoktól is.

Igazi izraeli paradoxon: egyes pol­gárjogi csoportok azért küzdenek, hogy behívják őket, míg mások azért, hogy le­szerelhessenek.

Néphadsereg jellege miatt a katona­ság még mindig egyfajta izraeli olvasz­tótégely, ahol a sikeres helytállás – lehe­tőleg harci egységeknél – fontos társa­dalmi státust is jelent. Ezért a periferikus és a kisebbségi csoportok számára külö­nösen fontos a részvétel, társadalmi elis­merésük fokmérője. Igen érdekes a nők, a homoszexuálisok és az AIDS-betegek harca.

Az 1948-as függetlenségi háborúban a nők a férfiak oldalán, együtt harcol­hattak, ám a győzelem után hamar alá­rendelt szerepbe kényszerültek. Irodis­ták, kiképzők, dzsobnyikok lettek, többnyire unalmas és érdektelen mun­kákat végezhettek a laktanyákban. Az izraeli feminista mozgalom erősödése itt is érezteti hatását, 2000 óta saját ké­résükre harci alakulatokhoz, s a legeli­tebb egységekbe is bekerülhetnek. Már vannak női harci pilóták, a jelenlegi ka­tonai szóvivő is hölgy, 2004 elején pe­dig mintegy 450 lány szolgált harcoló csapatoknál. Persze messze még a női egyenjogúság álma, de a hadseregben elért eredmények igen fontosak összizraeli szempontból is.

A melegek is megvívták harcukat jo­gaik elismertetéséért, perek sora zajlott a bíróságokon, míg elérték céljaikat. Végül Jichak Rabin foglalta törvénybe egyenlőségüket, azóta rájuk is éppúgy vonatkoznak a katonai törvények, mint bárki másra. A transzszexuálisok a kivá­lasztott nem alapján szolgálnak. Például Tal Eiziks lányként vonult be, s katonai szolgálata idején változtatta meg identi­tását. Attól kezdve férfifeladatokat ka­pott, pedig anatómiailag még nő volt. Jelenleg is szolgál egy férfinak született transzszexuális fiatal nőként, bár még nem operálták át. Az érem másik oldala, hogy melegség ürügyén a miluim, az évente kötelező, egyre népszerűtlenebb tartalékos szolgálat alól sem lehet kibúj­ni. A hadsereg rendszeresen együttmű­ködik a homoszexuálisok érdekvédelmi szervezeteivel, s ha egy katonát emiatt kidobnak otthonról, elismerik egyedül­állónak, különleges jogokat és kedvez­ményeket kap, szereznek neki örökbefo­gadó családot, adnak szállást a kime­nőkre, és megnövelik a zsoldját.

Avinoff Frumer 19 évesen épp rendes katonai szolgálatát töltötte, amikor kide­rült, hogy HIV-pozitív. Minden további pszichológiai és egyéb segítség nélkül azonnal leszerelték. Ennek nyomán az AIDS-aktivisták évekig tartó harcba kezdtek, míg a hadsereg a közelmúltban elhatározta, hogy ezentúl az AIDS-esek is bevonulhatnak.

A társadalmi konszenzus megbomlá­sát jelzi a szolgálatmegtagadók egyre nyilvánosabb, egyre növekvő horderejű ügye. Martin Van Creveld, a Jeruzsálemi Héber Egyetem hadtörténelemmel foglalkozó professzora szerint egyre ke­vesebben akarnak harcolni és – esetleg – meghalni Izraelért.

A szolgálatmegtagadás kérdése igen bonyolult. A formális szolgálatmegtaga­dás egyértelműen az izraeli társadalom­ból való kivonulást is jelenti. Kevés fia­tal meri és akarja vállalni a nyílt szem­beszállást, a börtönt, a társadalmi meg­bélyegzést, de erre általában nincs is szükség. A katonáskodást elutasító fia­talok orvosi, pszichológusi szakvéle­ményt szereznek, s a hadsereg viszony­lag könnyen lemond róluk. Elég, ha a fiatalok rémálmokra és öngyilkos gon­dolatokra hivatkoznak, azonnal 21 szá­zalékos lesz az alkalmasságuk, és me­hetnek haza. A pacifisták szerint jelen­leg a bevonuló korosztály egynegyede kísérli meg a leszerelést, a hadsereg hi­vatalos adatai egy százalékról szólnak.

Sokan a miluim, az évente esedékes katonai szolgálat alól próbálnak meg ki­bújni. Izrael hadserege igen nagy mér­tékben a tartalékosokra épül, az állandó egységek száma viszonylag csekély. Az utóbbi években egyre csökkent a tartalé­kosság lakossági támogatása, s ennek hatására néhány hete könnyítéseket ve­zettek be. Saul Mofáz hadügyminiszter 2005-ig a teljes rendszer átalakítását ígérte. Idáig évi 36 napot kellett szolgál­ni 40 éves korig, ez 3 éves perióduson­ként 42 napra csökken, s az életkor fel­ső határa is 36 év lesz.

Az 1987 és 1993 közt zajló első intifáda alatt mintegy kétszáz katona került börtönbe szolgálatmegtagadásért. A má­sodik, jelenlegi intifádában az elítéltek száma viszonylag csekély, megpróbál­ják a színfalak mögött elintézni a kér­dést, még mielőtt nyílt parancsmegtaga­dókká válnának, s inkább az ország bel­sejébe küldik őket. 2002 februárjában több mint száz tartalékos egy petíciót írt alá, melyben megtagadták a harcot a te­rületeken. Ám Isai Menuchin szolgálat­megtagadó aktivista szerint azok, akik börtönbe kerülnek, csak a jéghegy csú­csát jelentik. A második intifádában (2002-ig) több mint ötszázan tagadták meg a területekre való bevonulást. Többségüket csendben leszerelték, s mintegy 40 főt 28 napos börtönbüntetés­re ítéltek.

Drámaian jelezte a közmegegyezés csökkenését a harci pilóták akciója né­hány hónappal ezelőtt. A hadsereg leg­képzettebb, irigyelt elitje, kilenc tartalé­kos pilóta levelet juttatott el a légierő pa­rancsnokához, mely szerint nem hajlan­dók bevetésre menni a területekre. Tet­tük nyomán vita robbant ki a sajtóban: vajon van-e joguk a katonáknak lelkiismereti alapon bizonyos feladatokat megtagadni?

Sok baloldali morális kérdésként ke­zeli behívóját. Vajon akkor szolgálja-e jobban meggyőződését, ha vállalja a szolgálatot, s humanista viselkedésével javítja az izraeli katonákról kialakult képet egy-egy ellenőrző ponton a terü­leteken, vagy ha akár a börtönt is vál­lalva megtagadja a részvételt, s mások esetleg kegyetlenebb módon viselked­nek helyette?

A terrortámadások ellen katonai ellen­őrző pontokat építettek a területeken. Ezek általában egy beton útakadályból és egy őrtoronyból állnak, s csak papír­jaik és csomagjaik átvizsgálása után en­gedik át az arab lakosságot. Az emberi jogi szervezetek rendszeresen tiltakoz­nak az ott uralkodó állapotok, a hosszú várakozás és a katonák magatartása mi­att. Palesztin fegyveresek és öngyilkos terroristák többször megtámadták az ott szolgáló katonákat, akik a félelem légkörében nem mindig állnak a helyzet magaslatán, így rendszeresek az atroci­tások. A kialakult helyzet miatt, emberi jogokért harcoló nők külön szervezetet alakítottak, s mintegy 300 zsidó asszony rendszeresen figyeli az ellenőrző ponto­kat, hogy a katonák humánusabban vi­selkedjenek. Az egyik aktivista, Adi Dagan így nyilatkozott: „18 éves katoná­kat tesznek az ellenőrző pontokra, ők döntik el, hogy az emberek eljuthat­nak-e a munkába, a kórházba, a roko­naikhoz. Rengeteg hatalmuk van, gyak­ran megalázzák, bántalmazzák az em­bereket, erőszakosan viselkednek.” Az izraeli civil társadalom egyre inkább el­lenőrzést akar gyakorolni a hadsereg fö­lött, ahogy azt a női emberjogi szerve­zet munkája is jelzi.

A magyar tévénézőhöz évtizedek óta változatlanul ugyanaz a kép jut el az iz­raeli-palesztin konfliktus kapcsán a hadseregről: az állig felfegyverzett mar­cona zsidó katona a köveket dobáló arab kisgyermekekre fogja fegyverét. A va­lóság ennél sokkal bonyolultabb, az egyenruhákban emberek vannak ellent­mondásos indíttatásokkal, érzelmekkel, saját véleménnyel. Izraelben nem jel­lemző az elszánt harcra nevelés, a sátáni ellenségkép propagálása. A nyilvános­ság sokkal inkább társadalmi viták szín­tere, a média megpróbálja megérteni – megértetni – a másik oldal motivációját, érdekeit, szándékait. Az izraeli hadsereg a helyi társadalom része, s egyre hűeb­ben tükrözi annak történéseit. A viták nyomán változik, ahogy a helyi politikai helyzet sem örök és állandó.