Kaddis a csúcsszervért

A magyarországi zsidó közösség XX. századi történetében nem egyszer felmerült az egységes képviselet, a belső koordiná­ció szüksége. Megvalósulása, vagy az afelé közelítő szerveződés életre hívása csupán egy gyászos időszakban, külső kényszerre, s messze nem demokratikus alapokon történt: a Judenrat felednivaló időszakáról nem jegyezhet fel sok pozitívumot a német megszállás korát feldolgozó történész.

A felszabadulás utáni, gyorsan múló szabadság zsidó sajtó­ját tallózva feltűnő, hogy a feladatok, melyek a zsidóság közös reprezentációját ellátó csúcsszervezetet akkor (is) nélkülözhetet­lenné tették, jelentős részben ma is előttünk tornyosulnak. A Töhija (Megújhodás) című cionista kiadvány 1945. május 13-i szá­mában az „elhagyott zsidó javak”, az „elszenvedett károkért já­ró jóvátétel”, s a kivándorlás praktikus szervezése ügyeiben lát­ja többek között az egységes fellépés szükségének indokait.

Kétségbevonhatatlan a majd félszázados cikk igaza.

Nem jött létre a csúcsszervezet.

Amikor január közepén számos, a kérdéssel foglalkozó, ko­rábbi cikkünk nyomán kerekasztalhoz hívtuk ugyanezen témá­ban a honi zsidó közélet legjelentősebb tényezőit képviselő ve­zetőket, ez járt a fejünkben. Továbbá az, hogy külön-külön ki­játszhatók vagyunk egymás ellen, egy olyan kormányzattal foly­tatott tárgyalássorozat közepén, mely kormányzatnak nem célja a jóvátétel mihamarabbi rendezése, a közösségünknek valaha tu­lajdonát képező, s mai működésünkhöz igencsak hiányzó ingat­lanok legalább részbeni visszaszolgáltatása, hogy csak a fent idé­zett cikket citáljuk újra.

Amikor kerekasztalhoz szerettük volna ültetni az említett személyiségeket, az járt a fejünkben, hogy gyermekbetegségei­ből ideje lenne felépülnie három éve újjászületett közéletünk­nek: professzionalizálni kellene működésünket, együttműködé­sünket, lett légyen szó felesleges párhuzamosságokról, a zsidó­ zsidó párbeszéd akadozásairól, túlzott – és érthetetlen – indulatok elcsitításáról.

Amikor időpontot egyeztetve felkértük a kerekasztal beszélgetés résztvevőit, Schwartz István Mihály, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete ügyvezető elnöke elfoglaltságára történt rövid hivatkozások után kijelentette, hogy nem kíván részt venni a beszélgetésen. Különösen fájlaltuk, s fájlaljuk ezt, mert ő hivat­kozott korábban arra, hogy a Hitközség elzárkózik az együtt­működéstől, s most, hogy lehetősége lett volna akár a kárpótlási ügyekben való nézetkülönbségről is szót váltani a vallásos kö­zösség jelenlévő delegáltjával, nem élt e lehetőséggel. A Ma­gyarországi Cionista szövetség elnöke, dr. Engländer Tibor, tele­fonon hírét véve a dialógusnak, „szimpla provokáció”-nak minősítette a meghívás tényét, alaposan meglepve az őt felkérő szer­kesztőt, ám ígéretet tett, hogy szervezete képviselteti magát az eseményen. Nem így történt. A cionisták ígéretük ellenére távolmaradtak a beszélgetéstől. (Utóbb a közgyűlésükről írott, s de­cemberi számunkban megjelent tudósítást jelölte meg dr. Eng­länder az elzárkózás okaként.)

Amikor arra gondolunk, hogy e magatartás megakadályoz­hatja az egység létrejöttét, elkomorulunk. Amikor az jut eszünk­be, vajon a vezetők véleménye és döntése egyezik-e az általuk képviselt szervezetek, közösségek álláspontjával, nem tudunk választ adni. A kategorikus elutasítás, és az ígéret ellenére történő távolmara­dás meglehetősen szélsőséges válasz fel sem tehetett kérdések­re. Tényleg így látják, gondolják a munkaszolgálatosok és a cionisták a csúcsszervezet, az együttműködés, a zsidó egység kérdését és jövőjét?

Ha így lenne, mi fájdalommal tudomásul vesszük, és el­mondjuk a kaddist a meg sem született csúcsszerv sírja felett, s az együttműködés kisebb léptékű tervezetein kezdünk gondolkod­ni. Ám ha a két elutasítás nem egyeztetett, szervezeti álláspont (mert a kérdés – hordereje miatt – véleményünk szerint a legszé­lesebb zsidó nyilvánosságra tartozik), a magunk részéről fóru­mot adunk bárki véleményének, hátha kiderül, mi az egyes szer­vezetek tagságának nézete.