Kádár Iván

Portré

Ha nem is tartalmában, de formájában feltétlenül rendhagyó könyvecskét bocsátott útjára jó másfél évvel ezelőtt a Magvető Könyvkiadó. Kádár Iván izgalmasan érdekes vallomását (Esszé történelmi oldalnézetből) és Mezei Andrásnak Kádár Ivánnal folytatott beszélgetéseit (Kilenc kedd) a kiadó úgy foglalta egységes kötetbe, mintha két önálló kötet lenne. Nem figyeltem a sajtóvisszhangját, arra viszont jól emlékszem, hogy a kis alakú, kék színű könyvecskét elolvasás után olyan érzéssel tettem vissza a könyvespolcra: milyen jó, hogy ilyen emberek is járnak közöttünk.

Amikor a szerzők 1987 végén a kötetet összeállították, aligha gondolt bármelyikük is arra, hogy mire a mű megjelenik, Kádár Iván a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület egyik vezetőjeként a magyar zsidó közélet reprezentánsa.

Bár a kötet – már csak a műfaj sajátossága miatt is – Kádár Iván életének számos epizódjával ismerteti meg az olvasót, az alábbiakban vázoljuk életútját.

Kádár Iván (Budapest, 1921) jogi végzettségű közgazdász, számítástechnikai szakember. Asszimiláns zsidó család gyermekeként (apjának jól menő ügyvédi irodája volt) a gimnáziumi érettségit követően matematika szakon kezdte egyetemi tanulmányait. Ám az első év elvégzése után – édesapja halála miatt kenyérkereső foglalkozást kellett vállalnia – átiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem államés jogtudományi karára, kenyérkereső foglalkozása szerint pedig a pesterzsébeti Magyar Vasfonalárugyárban textilfestő munkás volt.

A munkaszolgálatot (mint egyetemista) 1944-ig sikerült elkerülnie, akkor azonban megkapta a behívót; a jászberényi munkaszolgálatos elosztó központból az ottani zavaros helyzetet kihasználva visszatért Budapestre és illegalitásba vonult. Az illegális KMP-vel való kapcsolatai során ismerte meg Sólyom Lászlót, aki ellátta őt m. kir. hadnagyi igazolvánnyal. Így lett az orvosegyetem Kiska-alakulatának egyik vezetője és kapta Sólyom Lászlótól a megbízást, hogy a KMP illegális nyomdáját biztonságosan helyezze el. E feladat végrehajtása során került kapcsolatba Grósz Endrével (1949 óta: David Gur, Izrael), aki közölte vele: az illegális nyomda nem a KMP-é, hanem a cionista mozgalomé, a zsidó ellenállásé. (Részletesebben l. Benedek-Vámos: Tépd le a sárga csillagot, Budapest, 1990. 85. és 209-219. old.)

1945-től mint lelkes kommunista az MKP központjának munkatársa; 1948-tól a Közgazdaságtudományi Egyetemen politikai gazdaságtant, a közgazdasági elméletek történetét, majd ökonometriát oktat; 1955-ben a közgazdaságtudományok kandidátusa lett. 1956 nyarán-őszén részt

vett és felszólalt a Petőfi-köri vitákon, majd az egyetemi tanárok képviseletében tagja lett az Értelmiségi Forradalmi Bizottságnak; a visszarendeződés során mint „ellenforradalmárt” eltávolították az egyetemről.

Nem kis erőfeszítésébe került, amíg az Építéstechnikai és Gazdasági Irodánál sikerült elhelyezkednie, ám mivel az elsők között volt, aki Magyarországon számítástechnikával foglalkozott, a 60-as évek elején kinevezték a Számgép igazgatójává. (Ez volt az első magyar számítástechnikai vállalat.) Leváltására 1965-ben azért került sor, mivel azokat a „volt 56-os” munkatársait, akiket börtönbüntetésük letöltése után vett fel a vállalatához, a kerületi pártbizottság figyelmeztetése ellenére sem volt hajlandó elbocsátani. Egy ideig az Infelor Számítástechnikai Vállalatnál dolgozott, mint szoftveres, majd a Külkereskedelmi Minisztérium számítóközpontjának, a Datorgnak igazgatóhelyettesévé, 1968-ban a Magyar Nemzeti Bank számítóközpontja igazgatójává nevezték ki. 1983 óta az SG2 nevű magyar-francia szoftvervállalatnak

(szoftverexport) a vezetője.

*

– E jórészt szakmai életrajz nem ad választ arra, mikor, hogyan vált Kádár Iván a MZSKE egyik vezetőjévé.

– Ismeretes, hogy egyesületünk szervezését Rózsa T. Endre és Deák Gábor kezdeményezte, és szervezőmunkájuk első lépéseként bevonták Mezei Andrást, aki irodalmáraink közül soha nem rejtette véka alá a zsidóságát, ő vont be engem a közös munkába, hiszen jól ismert, és tudta, hogy egy olyan egyesület létrehozásánál, amelynek elsődleges célja a zsidó azonosságtudat felébresztése, szíves örömest bábáskodom. Ez 1988 nyár elején történt. Igyekeztem közreműködni a kezdeti akadályok elhárításában, az alakuló közgyűlés előkészítésében. E közgyűlésen – 1988. november 21. – elnökségi taggá választottak, és azóta folyamatosan részt veszek az egyesület vezetésében.

– Az azóta eltelt bő két esztendő népünk háromezer éves történetéhez viszonyítva nem sok, mégis megkérdem: betöltötte-e az egyesület vállalt feladatát?

– Jó lenne, ha most azt válaszolhatnám: igen, betöltötte, ez azonban csak féligazság lenne. Inkább azt mondom, hogy e két év csak ahhoz volt elég, hogy megkezdjük ezt a munkát. Ha tetszik, ha nem, fel kell ismernünk, hogy olyan országban élünk, ahol, bár az antiszemitizmus mint szervezett erő a holocaust óta nem jelentkezhet (ezt a törvény bünteti), nagyon sok az antiszemita, akik a demokrácia éltető levegőjében hallathatják hangjukat.

És hallatják is. Ám erre a „jelenségre” számottevő zsidó tömegek úgy reagálnak, mint a strucc: a homokba dugják fejüket. Pontosabban szólva arra törekszenek, hogy mint zsidók felszívódjanak, eltűnjenek a társadalomban. Csak arról az „apróságról” feledkeznek meg, hogy attól, hogy kijelentik önmagukról, ők nem zsidók (és ennek megfelelően viselkednek), környezetük változatlanul zsidónak tartja őket. És nem akarnak hinni a szemüknek, amikor azt tapasztalják, hogy a társadalom azokat becsüli igazán, akik a magyar kultúra mellett a háromezer éves zsidó kultúra örökségét is emelt fővel – ha úgy tetszik, büszkén – vállalják. Egyébként is: naivitás volna feltételezni, hogy afféle feladatot, mint amit egyesületünk maga elé tűzött, néhány év alatt lehetséges teljesíteni. Erős a gyanúm, hogy ezzel a problémával még az unokáink is küszködni fognak.

– Ezek szerint ott tartunk, ahonnét két évvel ezelőtt elindultunk?

– Szerencsére nem. Mert ha erőfeszítéseinket – szerintem még nagyon hosszú ideig – az elvégzendő feladatokra kell összpontosítani, a sikereinket sem kell elhallgatni. Azt ugyanis, hogy napról napra mégis csak nő azok száma, akik valamilyen formában megvallják zsidóságukat, és ebbe a körbe írók, művészek, tudósok, sportolók, gazdasági szakemberek, politikusok is beletartoznak. Vagy a most létesített zsidó iskolákba, értesüléseim szerint, olyanok gyerekei járnak (talán nagyobbrészt?), akik talán még nem is olyan nagyon régen titkolták, de legalábbis elhallgatták zsidóságukat.

Külön kell beszélnünk zsidó ifjúságunk reneszánszáról. Ugyan ki gondolt volna két évvel ezelőtt arra, hogy napjainkban olyan zsidó ifjúsági szervezetek fognak működni, mint a Kadima cserkészcsapat, a Sómér Hacair, a B’né Akiva, a Dror Habonim, a Zsidó Diákok Szövetsége. Nem dicsekvésképpen mondom, de néhányuk létrehozásában egyesületünknek igen tevékeny része van. Vagy: ugyan ki gondolta volna, hogy a 90-es évek elején Magyarországon divattá válik a héber nyelv tanulása.

De nézzünk körül a felnőttek körében is. Ugyancsak két éve múlt, hogy a Magyar-Izraeli Baráti Társaság megalakult és kitűnően működik; immár tucatnyi tagszervezete van a Magyarországi Cionisták Szövetségének, működik – reméljük egyre eredményesebben – a B’nai B’rith, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete, és mint legfrissebb hajtás, a Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége. És élénk szervező munka folyik a vidéki zsidóság körében is, alakulnak vidéki tagszervezeteink, amelyekhez – eredeti szándékunknak megfelelően – csatlakozhat minden zsidó: vallásos és vallástalan, cionista és anticionista, az, aki elsődlegesen zsidónak és az is, aki elsődlegesen magyarnak vallja magát. És persze az is, aki magyarnak és zsidónak, kettős gyökerűnek határozza meg önmagát – magam is ezek közé tartozom – és nem hajlandó az és kötőszót a vagy-gyal felcserélni.

Az a tapasztalatunk, hogy e sokféle azonosságtudatú zsidó jól megfér egyesületünk keretében, hiszen nem vagyunk politikai szervezet, vagyis politikával csak akkor és annyiban foglalkozunk, amikor és amennyiben zsidó érdekek védelméről van szó.

– Tanúja lehettem, amikor – 1989. május 21-én, vasárnap este – Jeruzsálemben a Salamon király szálló különtermében egyesületünk küldöttségét búcsúztatva a Szochnut szervezési osztályvezető-igazgatója annak a reményének adott hangot, hogy küldöttségünk tanulmányútja eredményeképpen legalább három kérdésben változni fog a nézetünk, mégpedig a judaizmus, a cionizmus és Izrael Állam vonatkozásában. Erre válaszolva ön sokunk érzését tolmácsolta: nincsen szükség e kérdésekben semmiféle szemléletváltásra. Sokan vagyunk ugyanis Magyarországon, akik kiábrándultak a világot megváltani szándékozó eszmékből, és akik számára Izrael Állam a múltban sem csupán egyik volt a sok közül …

– Egyszerűen arról van szó, hogy Izrael minden zsidó számára – és nem csupán azok számára, akik önmagukat cionistaként határozzák meg – reménység és támasz. Olyan ország, amelyre milliónyi gondja, problémája ellenére mindannyian büszkén tekinthetünk. Az ország, ahol a földtől kétezer éven át elszakított zsidó életet teremtett a kősivatagban, ahol a „gyáva zsidó” bebizonyította, hogy katonának sem utolsó. Izrael Állam léte minden zsidó számára, éljen a föld bármelyik pontján, biztonságot jelent. És valóban, egyre többen vagyunk Magyarországon is, akik felismertük: a zsidókérdés megoldásának Izrael Államon kívül immár nincs alternatívája. Még akkor is ez a helyzet, ha ez csak unokáink vagy dédunokáink életében teljesedik ki.

Varga Sándor