Jóvátétel

Van (tíz) képünk hozzá

Az 1945. január 1. előtt szüle­tett magyar zsidók számíthat­nak kárpótlásra a Magyar Zsi­dó Örökség Közalapítványtól. Az 55 éven felüli nők és 60 éven felüli férfiak automatikusan a jogosultak közé tartoznak, az ennél fiatalabb, de a fenti időpont előtt születettek csak az említett életkor betöltése után számíthatnak a kárpótlásra. Akiknek neve már valami­lyen más zsidó kárpótlási ügy kapcsán listába vétetett, annak valószínűleg nem lesz egyéb tennivalója, mint várni az értesítést; akinek ilyen kárpótlási ügye még nem volt, annak jelentkeznie kell. Ennek módozatát az illetékesek még nem dolgozták ki.

Március 21-én azért jöttek volna össze a zsidó szervezetek képviselői, hogy in­formális tanácskozó testületből végre kuratóriummá alakuljanak – a régóta va­júdó Magyar Zsidó Örökség Közalapít­vány kuratóriumává. A jól értesültek azonban már az ez alkalomból meghir­detett ebéd előtt megtudták, hogy a kor­mány előző napi ülésén megint elhalasz­totta a döntést az alapítvány ügyében. A kínkeserves várakozások után kiizzadt alku egyik tétele – két követségi épület – ugyanis aggályosnak tűnt a külügymi­niszter számára: a diplomáciai bonyo­dalmakat elkerülendő, garanciákat kí­vánt, hogy az új tulajdonos legalább még öt évig nem ebrudalja ki a jelenlegi bérlőket.

A két épület ama öt tételből álló „csomag” része, amelyet az állam a közalapítvány tulajdonába ad, annak induló vagyonaként. A felajánlott öt épület: a zsidó tárgyalófél által már ko­rábban is mérsékelt lelkesedéssel foga­dott egykori munkásőrségi tulajdon, a badacsonyi Club Tomaj; a Deák téren található Anker-ház; egy üzemi épület a Mária utcában valamint az albán és a boszniai követség épülete (1). A listán kívül a zsidó tárgyalófél egyelőre mást nem kapott: az említett épületek tulaj­doni lapját, a rájuk vonatkozó érték- becslést még nem prezentálták a kor­mány képviselői.

Még homályosabb az alapítvány tulajdonába adandó műkincsek ügye: az már eldőlt, hogy a kormány tíz darab festményt ajánl föl, ezek listája is elké­szült, ám a kultuszminisztérium illeté­kese az utolsó pillanatban visszavonta az ajánlatot, mert a tíz képből öt nem volt korábban zsidó tulajdonban – olyan kritérium ez, amelyhez a kor­mány a korábbiakban nem különöseb­ben ragaszkodott. (Az ingatlanok eseté­ben egyáltalán nem tartotta szem előtt.) Mire e sorok napvilágot látnak, a festmények listája minden bizonnyal el­készül – de a zsidó tárgyalófélnek alig­ha marad egy-két nappal több, hogy az ajánlatról döntsön. Persze a tíz festmény összértéke (ha ugyan eladják őket) még jó esetben is legfeljebb az alapítványi apparátus egy éves műkö­dési költségeivel (30 millió forint) egyenértékű.

A március 21-i – eddigi legteljesebb – összejövetel résztvevői a fenti hiányos­ságokkal együtt elfogadták a kormány ajánlatát. Ami e gyatra adományba való beletörődést menti, az nyilván a továb­bi juttatásokba vetett remény. Az „indu­ló vagyon” kifejezést a két fél eltérően értelmezi (meghatározását a tárgyalá­sok során gondosan kerülték, ellenke­ző esetben alighanem már ezen a pon­ton zsákutcába jutott volna minden megbeszélés.) A zsidó tárgyalófél szá­mára ez az első lépés, ami az alapít­vány indulását lehetővé teszi, s ame­lyet további juttatásoknak kell követ­nie. A kormány is lát lehetőséget az in­duló vagyon bővítésére – német vagy svájci alapokból, avagy az egykor talán majd visszaadandó orosz műkincsek­ből – így tájékoztatott egy magát megne­vezni nem kívánó kormánytisztviselő, aki azonban azt is világossá tette: a vá­lasztásokig további állami juttatásokra már nincs esély. A politikai csaták éle­ződésének időszakában aligha kíván­ják kitenni magukat e téren további tá­madásoknak.

A csütörtöki ülésen a majdani kurató­rium tagjai megismerkedtek az alapít­vány titkárságvezetőjének posztjára ér­kezett pályázatokkal. E tisztség nagyje­lentőségű, hiszen a negyedévenként ülésező kuratórium helyett valójában az adminisztratív apparátus dönt majd az alapítvány anyagi eszközeinek felhasználásáról: a jóvátételi összegek ki­fizetéséről és a vagyontárgyak minél hatékonyabb hasznosításáról. A nyilvá­nosan meghirdetett tisztségre tizenhá­rom személy pályázott, a Mazsihisz képviselőinek megítélése szerint ebből heten feleltek meg az előzetesen tá­masztott követelményeknek (közgazda- sági végzettség, angol nyelvtudás, gaz­dálkodási gyakorlat). Ez utóbbi hét sze­mély pályázati anyagát a leendő kuratóriumi tagok megkapták. Mire e sorok napvilágot látnak, a választás valószí­nűleg már megtörtént – noha ennek szempontjai lapzártánkkor még nem voltak világosak. A döntés előtt egy hét­tel még a szavazás módja felől sem ha­tároztak a tekintélyes testület tagjai: nyílt vagy titkos szavazás lesz, a jelöl­tekről egyenként vagy külön szavaz­nak, stb.

Az alapítvány apparátusának felállítá­sa is a frissen megválasztott titkárságvezető feladata lesz. Izgalmas kérdés, vajon miként tudja majd az új titkárság megőrizni függetlenségét a hitközség­től, lévén a hivatali helyiségek, a tech­nikai felszerelés és legfőképpen: az összes információ feltehetőleg mind ez utóbbi birtokában van. Vajon hogyan kíván az alapítvány függetlenedni az ügyben egyedül jártas hitközségi appa­rátustól? Egyelőre még az elosztás elvei sem tisztázottak, nem egyértelmű, va­jon az elszenvedett üldöztetés fajtája, mértéke szerepet játszik-e a kárpótlási összeg megállapításánál, avagy az egy­szerűbb, de gyorsabb „egy darab az egy darab” elvet tekintik irányadónak és a megítélt összeget csak az életkor függ­vényében változtatják. (Ez utóbbi ver­zió egyébként valószínűbb.)

Az alapítványi apparátus nagyságáról, felépítéséről úgyszintén nem zajlott semmiféle előzetes kuratóriumi megbe­szélés. A leendő kuratóriumi tagok a Mazsihisz előterjesztéseit mindeddig tu­domásul vették. Így aligha járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük: a kezdeményezést eddig is kezében tartó hitközség ezután is az ügyek tényleges gazdája lesz.

Mire e sorok napvilágot látnak, az alapítvány már minden bizonnyal felállt, a kuratórium megkezdte munkáját, a kor­mány valószínűleg föllélegzett: e hosszú idő óta nyomasztó ügyet végre sikerül „letudni” – ráadásul az elsők között Ke­let-Európában. (Bulgáriában, Lengyelországban és Csehor­szágban már részleges megállapodás történt e kérdésben.) Az alapítványnak juttatott vagyon a semmihez képest sok, a zsidók hajdan elrabolt vagyonához mérten semmi. Az elő­ző kormány idején kifizetett kárpótlások a hajdan elorzott (államosított, elkobzott, stb.) vagyonok töredéknyi, de leg­alább százalékban kifejezhető részét juttatták vissza az kár­vallottaknak. És most vessük össze a kormány által felaján­lott öt rozzant épületet a hajdan eltulajdonított sok ezer ingatlannal; a tíz festményt a hajdan elrabolt értéktárgyak va­súti szerelvényeket megtöltő sokaságával – az arányok ez­relékben sem igen fejezhetők ki. Az antiszemita törvényke­zés és a vészkorszak idején elrabolt értékek a nemzeti va­gyon mértékével voltak mérhetők – a mostani juttatás a zsi­dó közösség napi gondjain sem segít.

Persze az ország nehéz gazdasági helyzete…; meg a pol­gárok tűrőképessége…; meg az ellenzék, amely a zsidók kár­pótlásából propagandafegyvert kovácsolna… – mindezt te­kintetbe véve is látszik, hogy a kormány az ügyet a lehető legolcsóbban kívánta megúszni. Kínos kötelesség volt ez számára, nem lelkiismereti kötelesség. De hát a kormányok között ezzel nincs egyedül.