Mennyire transznacionális a modern zsidó diaszpóra?

Jonathan Webber

I.

Két kérdést szeretnék föltenni elő­adásomban. Az első kérdésem, hogy vajon csakugyan és definíciószerűen alkotnak transznacionális és diaszpóra- jellegű népet a zsidók; a második pe­dig, hogy milyen mértékben befolyásol­ták ezt a zsidó transznacionalizmust a modernitásban végbemenő folyama­tok? Úgy vélem, a modern zsidó diasz­póra megértéséhez elengedhetetlenül szükséges megvizsgálni a transznacio­nalizmus kérdését. De hadd szögezzem le rögtön, hogy nincs kiforrott és egyér­telmű válaszom e két kérdésre, illetve csak annyit tudok mondani, hogy a vá­lasz (természetesen) igen is és nem is – mindkettőt alátámaszthatjuk bizonyító adatokkal. Ahhoz azonban, hogy meg­értsük a második kérdést, mely azt fir­tatja, vajon a modern zsidók még min­dig transznacionális nép-e, előbb megpróbálok válaszolni az első kérdés­re, megpróbálom szemügyre venni a transznacionalizmus szerepét a zsidó társadalomban. Kérem, nézzék el ne­kem, ha nagyon rövidre fogom érvei­met, melyekkel itt szeretnék előhoza­kodni.

II.

Kívülről gyakran a transznacionális diaszpóra-közösség klasszikus szocio­lógiai paradigmájaként látják a zsidó vi­lágot; olyan közösség paradigmájaként, melyet az egész világon szétszóródott, mégis kollektív önazonosságot mutató etnikai csoportnak az elvesztett haza iránti vágyódása jellemez. A téma veze­tő szakértői – többek között William Safran. Daniel Boyarin, Jonathan Boyarin és James Clifford – az elmúlt tíz évben publikált cikkeikben végső soron mindannyian úgy látják, hogy a diaszpóra-zsidóság identitása és közös­ségszerveződése archetipikusan jel­lemző a száműzetésben élő kozmopolita, transznacionális diaszpóra-közös­ségre. Kern szándékozom itt belebo­csátkozni annak az antiszemita sztereo­típiának a taglalásába, amely szerint a zsidók gyökértelen kozmopoliták, akik valamiféle világméretű összeesküvés szálait szövögetik. A zsidó transznacio­nalizmus demográfiájával sem foglalko­zom itt, nem elemzem például azt a jól kitapintható tendenciát, hogy az euró­pai zsidók a II. világháború óta az Euró­pai Közösség leggazdagabb és legurbanizáltabb régióiban telepedtek le. Ehe­lyett, sokkal általánosítóbb szemlélet­tel, de megpróbálom feltárni a zsidó társadalomnak azokat a valódi, hosszú távon meghatározó kulturális aspektu­sait, amelyekre az említett szociológu­sok gondolnak. Ezek közé tartoznak a huzamosabb időn át megszakítás nél­kül fennálló, a nemzeti határokon át­nyúló kapcsolatok és kötelékek, melye­ket gyakran magukat az ügynek szente­lő transznacionális intézmények és vál­lalkozók tartanak fenn. „A diaszpórával foglalkozó minden kutató – írja Robin Cohen az 1997-ben megjelent Global Diasporas (Globális diaszpórák) című könyvében – elismeri, hogy a zsidó ha­gyományt a fogalom bármely meghatá­rozásában központi hely illeti meg” (21.), ám azzal folytatja fejtegetését, hogy ez a hagyomány jóval összetet­tebb, mint általában azt feltételezik, s hogy ezért további finomításra van szükség.

Csakugyan így van. Az azonban egy­általán nem magától értetődő, hogyan is folytassuk elemzésünket e további ár­nyalatokkal. Mondjuk azt, hogy a szám­űzetés, a diaszpóra és a transznacio­nalizmus társadalmi tapasztalata, társa­dalomképe kulturálisan valamilyen mó­don „hozzáadódott” az egyébként „tisz­ta” zsidó valláshoz? Vagy pedig fogal­mazzunk úgy, hogy a zsidó társadalom, s valójában a zsidó teológia is évszáza­dokig száműzetésben és diaszpórában fejlődött, aminek következtében a transz­nacionalizmus fokozatosan beléivó­dott, hogy aztán a hagyományos zsidó életmód szerves részévé váljék? E két stratégia nyilvánvalóan nagyon külön­böző eredményekre vezetne; többek között természetesen annak egészen különböző megközelítésmódjai rajzo­lódnának ki, hogy milyen a zsidóknak a helyi diaszpóra-környezetük iránti hoz­záállásuk, beleértve azt is, amit manap­ság a vallások közti dialógusnak neve­zünk. Ám, amint éppen most mond­tam, az igazság az, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogyan is halad­junk tovább. A diaszpóra-élet bizonyos aspektusai csakugyan jól ismertek: jól ismerjük például a „ellenpontozott fe­szültségeket” és a „szinkópáit temporalitásokat” – ezekről a jelenségekről a palesztin tudós, Edward Said beszélt más szövegösszefüggésben -, melyek a nemzetállam lineárisan előrehaladó elbeszéléseivel párbeszédet folytató diaszpóra-életet jellemzik. Azonban alig-alig végeztek még olyan etnográfiai kutatást, mely komolyan megvizsgálná mindennek a következményeit. Való­jában meglepően keveset tudunk pél­dául a zsidókról mint sajátosan transz­nacionális diaszpóra-társadalomról, leg­alábbis keveset ahhoz képest, hogy mi­lyen gyakran olvashatni a szociológiai szakirodalomban ebben a vonatkozás­ban sztereotip hivatkozásokat a zsidó­ságról.

A kedvenc példámat arra, milyen szte­reotípiák alakulnak ki a rokonszenvező kívülállóban, a lengyel, római katolikus, romantikus költő, Adam Mickiewicz nyújtja. Mickiewicz minden valószínűség szerint életében egyszer látogatott el zsi­nagógába. Ez Párizsban történt, Áv hónap 9-én, a böjtnapon, amelyen a zsidó­ság hagyományosan arról emlékezik meg, hogy i. e. 586-ban a babilóniaiak, illetve mintegy 600 évvel később, i. sz. 70-ben a rómaiak újfent elpusztították Jeruzsálemet és lerombolták templo­mát. A lengyel költő, aki siratta az akko­ri három nagyhatalom által felosztott or­szágának sorsát és szüntelenül imádko­zott a lengyel nemzeti szuverenitás hely­reállításáért, leírta, mennyire megindí­totta a látvány, hogy miképp emlékez­nek és gyászolnak száműzetésükben a zsidók oly sok évszázaddal a nemzeti katasztrófák után, melyek emlékezetét az említett böjtnap őrzi.

III.

Nem okoz tehát nehézséget annak megállapítása, hogy miért számít a transznacionalizmus a zsidó identitás szerves részének. A száműzetésben élő zsidók megkülönböztető kulturális jelle­ge a modernitást megelőző időkben döntően azon a hiten alapult, hogy ese­tükben olyan identitásról van szó, mely abban az értelemben transznacionális, hogy túllép a helyi környezeten. Ezt a hi­tet kellett gondosan ápolniuk a helyi rabbiknak, az ő feladatuk volt, hogy miközben elmagyarázzák a közös­ség tagjainak, kik is ők és hogyan lettek azok, akik, intézményes formába önt­sék a zsidó különállás valamiféle tuda­tát, hogy megtalálják az útját és módját annak, miképp tekintse a maga számá­ra lényegtelennek, jelentés nélkülinek és illuzórikusnak a közösség az őt köz­vetlenül körülvevő kulturális környeze­tet. Így a nem zsidók által gyakorolt sok helyi szokást tiltottnak nyilvánítottak a rabbik, mint amelyek a bibliai hukkat hagoj („goj szokás”), azaz a bálványimá­dáshoz köthető szokások körébe tartoznak. A rabbik ebben a vonatkozásban a zsidó kulturális különbség valamiféle antropológiájának megteremtésén munkálkodtak, olykor egészen önké­nyesen cselekedve, a zsidó társadalmat körülvevő határok fenntartása végett, vagyis azért, hogy a zsidókat elkülönít­sék a diaszpóra-környezetükben találha­tó más társadalmaktól. Másfelől pedig ezért tekinthetnénk illúziónak a térbeli távolságot a sok országban szétszóró­dott zsidó közösségek között, csakúgy, mint azt az időbeli távolságot, mely őket a Bibliában megörökített ősi törté­nelmi tapasztalatoktól vagy attól az esz­ményi kulturális rendszertől elválasztot­ta, mely – mint vélik – a szuverén zsidó nép életét jellemezte azokban az idők­ben, amikor még állt a Templom. A páratlan népi mivoltba, az egyetlen, nem változó identitásba, az egyedülálló történelembe, az egyedülálló sorsba ve­tett hitük, az egyedülálló kollektív bűn hite volt fontos számukra. A bűné, mely a száműzetés hosszú, sötét éjszakáját hozta rájuk, s amelyből a népet valami­kor a jövőben megszabadítja majd a megváltás. Addig pedig álljanak a zsidó közösségek a lehető legszorosabb kap­csolatban egymással: végső soron úgy gondolták el, hogy egyetlen közösséget alkotnak. Ennélfogva nem pusztán az elveszett haza iránt érzett sóvárgás tá­masztotta alá a diaszpóra lét és a transz­nacionalizmus társadalomképét: a való­ság helyi, nem zsidó elemeitől való el­különülés egyfajta rendszere és ennek az elkülönülésnek a kulturális feldolgo­zása is hozzájárult annak a hitnek a kia­lakulásához, mely szerint szoros belső összetartozás fűzi egymáshoz az amúgy nagyon különböző zsidó közösségeket. A belső összetartozásnak ez az érzése könnyítette meg a transznacionális zsi­dó bankárság és pénzkölcsönzés kiala­kulását; de kifejeződött más mindenna­pos gyakorlatokban is, például rabbik felkérésében arra, hogy más országok­ban töltsék be tisztüket, vagy hogy egé­szen más helyen élő társuk műhelyé­ben született Talmud-munkákhoz írja­nak kommentárt. Ez a fajta, a modernitást megelőző idők zsidóságának fontos vonását jelentő, kézzelfogható bizonyí­ték szolgál alapul a zsidók mint transz­nacionális diaszpóra klasszikus paradig­májának.

Egészen eddig mintha minden töké­letesen egyértelmű volna, de rögvest megemlítek bizonyos problémákat e transznacionális modellel kapcsolat­ban. Előbb azonban hadd emlékeztes­sünk arra, mi történt a modern zsidó vi­lágában, ami egészen más társadalom- képet hívott életre a diaszpórában. Mi­közben az elmúlt kétszáz év során vég­bement a zsidók társadalmi és politikai emancipációja, az asszimilációs ideoló­giáknak köszönhetően, illetve a rabbik korábban élvezett hatalmi monopóliu­mának összeomlása miatt lehetségessé vált az új, a „modern” zsidók számára, hogy historizálják a zsidó kultúrát, hogy meghatározott történelmi korszakok termékét lássák benne. S így lehetsé­gessé vált számukra az is, hogy specifi­kusan a befogadó országukra jellemző összefüggések, az általa kínált lehető­ségek szemszögéből definiálják újra magukat. Miközben egyre inkább kezd­ték újragondolni identitásukat, egyre inkább zsidó vallású magyarokként vagy németekként gondolták el magu­kat, a zsidók lépésről lépésre megszűn­tek etnográfiai értelemben véve egyet­len nép lenni. E fejleményekkel párhu­zamosan egyre inkább a támadások ke­reszttüzébe került a diszpóra-zsidóságnak az a transznacionális összetevője, mely (gyakran egészen öntudatosan) a lehető legkisebbre csökkentette a helyi realitások értékét, s a transznacionaliz­mus lassan a zsidó önazonosság pe­remjelenségei közé szorult vissza. A zsidók elkezdtek jelentkezni katonának a befogadó ország nemzeti hadseregé­ be, fokozatosan bekapcsolódtak a nemzeti irodalom vérkeringésébe, és általában is kezdtek sokkal tudatosab­ban, végleg beilleszkedni a környeze­tükbe. Újabb fejlemény volt, hogy a zsi­dók nem mozogtak többé otthonosan sok nyelvben, mint egykor, hanem csak a helyi nemzeti nyelvet beszélték. Míg tehát az újkort megelőzően a társa­dalomtól való elkülönülés világos és egyértelmű érzésén alapult a zsidó identitás, mely a zsidók transznacioná­lis, globális közösségéhez való tarto­zást hangsúlyozta, addig a modern, szekularizálódó és asszimiláció-párti ju­daizmust – mind teológiai, mind szocio­lógiai okokból – egészen más irányú törekvések jellemzik. S ennek fontos következményei vannak arra nézvést, milyen elképzelést is alkot magának a népről, a néphez tartozásról.

Hadd említsünk föl gyorsan néhány mai példát. Az egyik a filantrópia: az el­sődleges zsidó filantróp tevékenységet, az Izraelbe eljuttatandó pénzsegélyek összegyűjtésének megszervezését egyre-másra olyan ideológiák váltották föl a különböző országokban, amelyek in­kább a helyi zsidó közösségek támoga­tását vették pártfogásukba. A zsidó új­ságok egyre kevésbé a globális, hanem a helyi zsidó ügyekről tudósítanak. A zsidó múzeumok, melyek manapság gombamód szaporodnak Európában, egyre inkább a zsidók helyi kötődését, a helyi zsidó történelmet és a helyi zsi­dó kulturális teljesítményeket szeretik hangsúlyozni. Persze továbbra is van­nak bizonyos transznacionális tevé­kenységek; effajta tevékenységeket fej­tenek ki Európában például az olyan formális szervezetek, mint az Európai Zsidó Kongresszus, a Zsidó Közösségek Európai Tanácsa, a Zsidó Egyetemisták Európai Szövetsége vagy az Európai Rabbik Konferenciája. Ezek a szerveze­tek és egyéb transznacionális testüle­tek valóban fejtettek ki emberbaráti tevékenységeket Nyugat-Európában az 1970-es és 80-as évek folyamán a Szovjetunióban bebörtönzött, illetve később, a szovjet utódállamokban nyomorban sínylődő zsidók érdekében. Kétségtelenül egyre kisebb jelentőségű lesz azonban az a premodern felfogás, hogy a világ minden táján élő zsidóság egyetlen, összetartozó diaszpóra-népet alkot. Az előbb említett európai szerve­zetek jórészt papíron léteznek csupán; színleg odaadást mutatnak minden iránt, amit a transznacionalizmus jelent a zsidóság számára, de a zsidóság min­dennapi kötődéseinek kialakításában bizonyosan nem játszanak meghatáro­zó szerepet. Az elmúlt években végzett terepmunka során szerzett saját tapasztalatom szerint a modern világ­szemléletű zsidók között érvelni kell a transznacionalizmus mellett, az immár nem magától értetődő.

Ezen alapvető jelentőségű váltás to­vábbi bizonyítékát adhatja kezünkbe az, ha közelebbről megvizsgáljuk a cse­kély létszámú mai, nem modernizáló­dott, „szigorúan ortodox”, nyilvánvaló­an nem asszimilálódott zsidóságot. Az az érdekes, hogy a modernség előtti értékekhez való nyilvánvaló szigorú ra­gaszkodásukkal erőteljesen transzna­cionális jelleget is megőriztek, szemlé­letmódjukban és társadalmi viselkedé­sükben egyaránt. A XIX. században, mi­közben az asszimilálódó zsidók azzal voltak elfoglalva, hogy újragondolják viszonyukat a helyi és a nemzeti kultú­rához, az ortodox zsidók éppen az el­lenkező irányba haladtak: arra irányult ténykedésük, hogy újra életre keltsék transznacionális érdekeiket. Ez volt az az idő, amikor sorra alapultak a mitnagdim (a chaszidizmust „ellenzők” – a szerk.) között a nagy transznacionális jesivák Litvániában, s a haszid rabbik és cádikok kiterjedt transznacionális hálózatok megszilárdításán fáradoztak. Vagyis itt egy egészen más történettel van dolgunk. Ezenfelül az a terepmun­ka is, amelynek elvégzésére az elmúlt években vállalkoztam, igen erősen alá­támasztja ezt a feltevést: az ortodox zsidók például mind a mai napig igen nagyfokú elköteleződésről tesznek ta­núbizonyságot a jiddis mint a zsidóság transznacionális nyelve iránt; nagyfokú transznacionális mobilitás jellemző rá­juk, éspedig (férfiaknak és nőknek egyaránt meghirdetett) vallási szeminá­riumokban folytatandó közép- és maga­sabb szintű tanulmányok céljából; kö­rükben az előre nyélbe ütött házassá­gok általában (gyakran tudatosan) transznacionális házasságok. Mindez határozottan ellentétes azzal a szituá­cióval, mellyel a modern, asszimiláló­dott zsidók körében találkozhatunk, hi­szen ők, mint korábban említettem, alapjában véve sokkal inkább helyhez kötöttnek tekintik identitásukat, mint mondjuk a fiatal lubavicsi haszidok, akiknek New Yorkban van a központ­juk, de rendszeresen egyik országból a másikba utazva az egész világot bejár­ják, videó és műholdas összeköttetés segítségével tartván a kapcsolatot egy­mással (és a rabbikkal).

E haszidok példája csakugyan egészen érdekesnek látszik a transznacionaliz­mussal kapcsolatos gondolatmenet szempontjából, különösen akkor, ha em­lékezetünkbe idézzük, hogy a zsidó világ bizonyosfajta szemlélői körében mennyi­re hétköznapinak számít az a kijelentés, hogy a modern, asszimilálódó zsidók, akik úgy döntöttek, inkább a diaszpórá­ban maradnak, nem emigrálnak Izrael­be, tulajdonképpen apránként kihalnak. „Hamarosan semmi sem marad (tudniil­lik Európában) – olvashatjuk e nézet egyik legújabb megfogalmazásában -, csupán valamiféle, a testtől eloldódott emlék.” Bernard Wasserstein írt így 1996-ban; érdekes módon kifejezetten kizárja, mint fogalmaz, „az ultraortodox zsidók csoportocskáit”. Mos hát, vannak egyfelől ezek a transznacionális ortodox zsidók, akik kétségtelenül a zsidóság ki­csiny kisebbségét alkotják, ám akiknek a jövője hosszú távon viszonylag biztos­nak látszik, másfelől pedig vannak az asszimilálódó zsidók, akiknek az esélye­it, hogy életképes közösséget alkossa­nak a diaszpórában, egyesek nagyon kor­látozottnak látják. Most azt kérdezem, megtudunk-e ezzel valamit a zsidóság nép voltáról. Magyon egyszerű az alapve­tő következtetés; minél inkább asszimi­lálódnak a zsidók, annál inkább elenyé­szik a transznacionalizmus; avagy erő­sebb formában megfogalmazva a gondo­latot: a globális közösséghez tartozás ér­zése annyira alapvető eleme a zsidó identitásnak, hogy nélküle aligha marad­hat fenn a modern zsidó diaszpóra.

IV.

Bár jónak tűnik, de mivel túlságosan is leegyszerűsítő, sajnos nem állja meg a helyét a modell. Két csoportba oszt­hatók az ellene fölhozható kifogások. Egyfelől a transznacionalista zsidó tevé­kenységnek és a transznacionalista há­lózat fenntartásának vannak olyan, csakugyan fontos területei, amelyeken igenis komoly szerepet vállalnak az egyébként letelepedett és asszimiláló­dott zsidók. Másfelől pedig a rendelke­zésünkre álló források téves olvasatát jelenti, ha valaki úgy gondolja, hogy az újkort megelőzően valóban a szomszé­daiktól teljesen elkülönülve éltek a zsi­dók. Ez a kétfajta kifogás, mely meg kérdőjelezi az imént javasolt egyszerű modellt, együttvéve, úgy hiszem, job­ban segít megértenünk a diaszpórában élő zsidó nép természetét. Vegyük te­hát külön-külön szemügyre őket.

A példát, melyet az első kifogás szem­léltetésére fölhozunk, a holokauszt idő­szakából hozzuk. Maga a holokauszt természetesen transznacionális ese­mény volt, és bizonyosan transznacio­nális eseményként, sőt talán a par excellence transznacionális eseményként fogják föl a mai zsidók. Ám az esemé­nyek idején a zsidók nem mindig érzé­kelték a holokauszt transznacionális jellegét. Azok az asszimilálódott zsidók például, akik a Judenrat – a megszállt Európa országaiban németek által rendre felállított helyi zsidótanács – tag­jai voltak, világosan megkülönböztet­ték a helybéli zsidókat a külföldiektől, és határozottan a külföldieket válogat­ták ki, mint akiket elsőként kell depor­tálni; ha a nácik egy néphez tartozónak tekintettek is minden zsidót, ők maguk nem így vélekedtek. Mára azonban már nyoma sincs e megkülönböztetésnek. Ma a holokauszt immár a világon min­den zsidó ügyének számít: minden zsi­dó mindenütt kijelentheti, hogy ő is őr­zi a holokauszt emlékezetét, s hogy bi­zonyos módon a holokauszt áldozatá­nak érzi magát. Ma már a holokauszt emlékezetével szemléltethető a legjob­ban a zsidó transznacionalizmus: pél­dának okáért a holokauszt-túlélők, a háborút megelőzően meghatározott he­lyi közösségekből származó zsidók, az eltitkolt gyermekek stb. által létreho­zott transznacionális hálózatokkal. Hogy e hálózatok tagjai ma Buenos Airesben laknak-e vagy Sydneyben, az igazából nem fontos; sokkal fontosabb közös tapasztalatuk, illetve annak ter­jesztése hírlevelek, weboldalak, konfe­renciák, zarándoklatok stb. révén.

Azt szeretném itt kiemelni, hogy az általam imént javasolt alapvető modell aligha tudta volna előre jelezni azt, hogy bizonyos körülmények között nyil­vánvalóan megfordulhat a folyamat, melynek során a modern időkben szét­porladnak a transznacionális kapcsola­tok és érzelmek. Esetünkben lehet, hogy a modell sikertelensége magya­rázható a holokauszt katasztrófájának rendkívüli jellegével. Ám ez a magyará­zat illene minden tényre. Kétségtelenül tucatszám találkozhatunk a transzna­cionalizmus olyan tonnáival, melyek éppenséggel az asszimiláns zsidók kö­rében alakultak ki – ilyen volt például a nem vallásos zsidó szocialisták XX. század elején kifejtett, nyilvánvalóan transznacionalista tevékenysége, ilye­nek újabban a háború előtti zsidó zené­nek, színháznak, fűmnek stb. szentelt posztmodern, nemzetközi, világi jelle­gű fesztiválok. Másik hathatós példa, mely a transznacionalizmus továbbélé­sét bizonyítja, természetesen az, hogy a diaszpóra-zsidóság körében igen ma­gas azok aránya, akik – közöttük csak­nem teljesen asszimilálódott zsidók is – élni kívánnak az Izraelbe településnek a visszatérési törvény nyújtotta lehető­ségével. S vannak olyan specifíkus ügyek napjaink zsidó politikai törekvé­seiben – jelesül a holokauszt áldozatai­nak kárpótlása, amelyek versengést váltottak ki transznacionális zsidó szer­vezetek és helyi zsidó közösségek kö­zött azt illetően, hogy melyikük és mi­lyen jogon képvisel zsidó érdekeket a nemzeti kormányokkal szemben. De ez semmiképpen sem olyan versengés, amely az ortodox és a nem ortodox zsi­dók között folyna. Akárhogyan is néz­zük, a korábbi modell nem helytálló.

Sokkal érdekesebb azonban a mo­dellt érő bírálatok második csoportja, nevezetesen, amelyek szerint felül kell vizsgálnunk azt a föltevést, hogy a ha­gyományos- zsidó társadalom szemlé­letmódja egyértelműen transznacioná­lis lett volna. Tény, hogy bizonyos vo­natkozásokban ennek tökéletesen az ellenkezője igaz. Amellett ugyanis, hogy a zsidó nép egységébe vetett hit szolgált alapjául, a hagyományos zsidó törvény erőteljesen támogatta a minhag hatnakom, a „helyi (zsidó) szokás” fogalmát is. A másutt élő zsidók világa különbözőnek számított, olyannak, amelyet nem kell szükségképpen min­taként követni. Részben e fogalomnak köszönhetően volt valamiféle igen erős lokális zsidó identitástudat, amivel gyakran gúnyolták egymást a zsidók: a lengyel zsidók előszeretettel csúfol­ták a német zsidókat németségük miatt, s természetesen a német zsidók is a lengyeleket, lengyelségükért.

De ennél messze többről volt szó. Úgy áll ugyanis, hogy a száműzetés tár­sadalomképe alapvető belső ellentmon­dást rejt magában, hiszen az emberek még a galutban is képesek kialakítani magukban valamiféle otthonosságér­zést. Nem szükséges máshova fordul­nunk, magában a Bibliában találunk egy szakaszt, mely világosan megfogalmaz­za ezt az ellentmondást. Egyfelől olvas­hatjuk a 137. zsoltár nevezetes passzu­sát: „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor Cionról megemlékezénk.” Ez a sor a száműzetésbe kény­szerült nép érzésének klasszikus közös­ségi megfogalmazása. Másfelől pedig ol­vashatjuk a Jeremiás próféta könyvé­nek 29. szakaszában megfogalmazódó érzéseket. „Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, aki­ket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azok­nak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket, és szüljetek fiakat és leá­nyokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férj­hez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úr­nak; mert annak jóléte lesz a ti jóléte­tek.” Valóban történelmi tény, hogy az i. e. VI. században nem mindenki tért vissza a száműzetésből Palesztinába, amikor a nagy perzsa király, Kürosz, Babilon meghódítása után biztatta a száműzötteket a hazatérésre. Sok zsidó döntött úgy, hogy ott marad, a száműzöttek megannyi szigeteként: mindvé­gig „házat építettek, kerteket plántáltak és gyermekeket nemzettek”, anélkül, hogy egy pillanatra is feledték volna Jeruzsálemet. Mint Yosef Hayim Yerushalmi, a jeles zsidó történész kimutatta, az első zsidó diaszpóra 2500 évvel ezelőtt nem pusztán ki- kényszerített, hanem önkéntes migrá­ció eredménye is volt.

A diaszpórában létrejött identitások megértéséhez ezért az ebben az érte­lemben vett kettős látásmódot kell posztulálnunk. Az uralkodó rabbinikus diskurzus szerint kétségbevonhatat­lant erős identitásérzés jellemezte a száműzetésben élőket, közös kulturális emlékezet őrizte a katasztrófa, azaz Je­ruzsálem, illetve kultikus központja, a Templom fizikai lerombolásának emlé­két. Olyan veszteségtudat volt körük­ben, melyből kialakulhattak Jeruzsá­lem gyászolásának azok a rituáléi és li­turgiái, melyek oly nagy hatást gyako­roltak Adam Mickiewiczre.

Ne becsüljük alá a veszteség képzeté­nek jelentőségét, hiszen valószínűleg ez az egyik legfontosabb tényező, mely a száműzetés érzése mögött meghúzódik. Ez magyarázhatja meg, miért is őrizte meg oly élesen a rákövetkező évszáza­dok emlékezete a zsidók Spanyolország­ból történt kiűzését 1492-ben, miközben más esetek, amikor a zsidókat elüldöz­ték a keresztény világból – 1290-ben Angliából, 1306-ban Franciaországból, 1510-ben Nápolyból – alig-alig maradtak meg az emlékezetben. 1492 emlékeze­tére a nosztalgia volt jellemző a dicsősé­ges világ iránt, mely Spanyolországban elveszett számukra; sok kortárs zsidó író írt ékesszólóan erről a világról, melyről a vallástudós Abravanel például ekképp beszélt: „…párja a korábbi időkből nin­csen…, és utána sem akad majd hozzá hasonló.” A veszteségérzés hasonló megnyilatkozásainak lehetünk tanúi ma, amikor a zsidók megpróbálnak képet al­kotni a pusztításról, melyet a holokauszt okozott a háború előtti kelet-európai zsi­dóság életében. Zarándoklatokat tarta­nak, filmeket és színdarabokat készíte­nek, képeskönyvet állítanak össze és előadásokat tartanak, sőt nyugat-európai zsinagógák testvérkapcsolatokat létesíte­nek kelet-európai helységekkel: igazi robbanás tanúi lehetünk az elmúlt né­hány évben. Az, hogy a zsidókat így fog­lalkoztatja a holokauszt, nem a holttes­tek számával kapcsolatos, amennyit tud­niillik a gáz óránként felemésztett (bár erről is szó van), hanem az igyekezetét jelenti, hogy megragadják a közösségek­hez, az egyénekhez, az épületekhez fű­ződő érzést, az érzést, mely mindahhoz fűzi őket, ami elpusztult. A holokauszt bi­zonyos módon a zsidóknak Spanyolor­szágból ötszáz évvel ezelőtt történt elű­zésére emlékeztet: olyan alapító ese­mény, mely kulturálisan látható vesztesé­gérzést kezd életre hívni.

Ez valójában egyfajta ellentörténet azzal szemben, ahogyan a rabbik elő­adásában megjelenik a száműzetés, hi­szen ők csak a helyi kultúrától való idegenség érzetét, sőt annak bizonyos megvetését (ezt a Cionhoz való visszatérés iránti sóvárgás igazolja) emelik ki. Ezek az ellentörténetek azonban, me­lyek a száműzetésben kialakuló ottho­nosságérzést szokták hangsúlyozni, sőt azt, hogy bizonyos fokig azonosulnak a helyi környezettel, gyakran csak azután fogalmazódnak meg világosan, miután az ott élők már elvándoroltak a kérdé­ses helyszínről. Mielőtt bekövetkezik, mintha kulturálisan láthatatlan lenne a veszteség, még ha esetleg létezett is az emberek fejében. A száműzetésben ki­alakuló otthonosságérzés talán azért sem tudott (példának okáért) nyomot hagyni a liturgiában, mert olyan min­dennapi realitást fejez ki, mely ellenté­tes az uralkodó rabbinikus diskurzus­sal, illetve mert olyan realitásról van szó, melyet valószínűleg inkább érzé­kelnek a nők, mint a férfiak (ami másik ok, hogy miért nem maradt nyoma a li­turgiában). Az otthonosságérzésről szólván arra gondolok, hogy a zsidók bizonyosan számos különböző helyi nyelvet beszéltek (sok helyen ez in­kább igaz a nőkre, mint a férfiakra), szerették az adott tájat, főzték a helyi receptek szerint készült ételeket. Szá­zadokon át bizonyosan nem próbáltak zsidók tömegesen visszatérni Izrael földjére; ellenkezőleg, egyre messzebb és messzebb szóródtak szét, egészen Indiáig és Kínáig, a legutóbbi időkben pedig Dél-Afrikáig, Ausztráliáig, illetve a Csendes-óceán szigetvilágáig és Dél- Amerikáig. Isten majd eldönti, mikor térnek vissza Izraelbe, a meghatározat­lanul távoli jövőben. A száműzetés hosszú időszaka nem volt olyan rossz, mint amilyennek azt az úgynevezett könnyes történelem, vagyis az a cionista történetszemlélet láttatni szeretné, melynek meghatározó elemeit a szűnni nem akaró pogromok és az antiszemi­tizmus alkotják. Igaz, hogy a legtöbb lengyelországi születésű zsidó mára csaknem teljesen megszakította kapcsolatait azzal az országgal, melyben nyolc-kilenc évszázadon keresztül élt zsidóság. Ám miként a lengyel szárma­zású, kiemelkedő zsidó történész, Salo Baron monumentális, 18 kötetes társa­dalomtörténeti művében nyomatéko­san megfogalmazta: a zsidók anyagilag és szellemileg gyakran virágzó életet él­tek a diaszpórában: ideológiailag szám­űzetésben voltak ugyan, de egziszten­ciálisan otthon. Fontos megállapíta­nunk ezt az egyidejűséget, hisz döntő jelentőségű tény.

V.

Tehát mindezt végiggondolva, mire is jutottunk a transznacionalizmust illető­en? Egy rövid végkövetkeztetést meg­kockáztathatok. Azt mondom tehát, amit kiindulásképp is mondtam, hogy a transznacionalizmus zsidó tapasztala­tát kontextualizálnunk kell, s ehhez tágabb dimenziókat kell választanunk. Ha a nép dimenzióját rávetítjük a tér di­menziójára, akkor valójában legalább három pont köré csoportosítható összefüggésekhez jutunk. Az első jelöl­je a zsidókat mint az egész világon szétszóródott népet, illetve transzna­cionális tevékenységeiket; a második jelölje az Izrael földje mint szülőföld iránti sóvárgást, amit ma rendszerint az Izraellel való törődésnek hívunk; végül a harmadik azt jelölje, hogy a zsidók bizonyos értelemben a helyi közösség tagjainak érzik magukat, ahhoz a helyi környezethez tartozóknak, amelyikben történetesen élnek. Mindezek a viszo­nyok egyszerre léteznek, s mindegyiket gondosan kell árnyalnunk, különösen mivel megváltoznak az idők folyamán.

A transznacionalizmus ennyiben túl­ságosan durva paraméter, semhogy ön­magában a zsidó diaszpóra-élet jellem­zőjéül szolgálhatna; túlságosan stati­kus modellt nyújt ahhoz, hogy látható legyen, milyen változó jelenség, hogy mennyire változó a súlya az identitás strukturálásának és restrukturálásának folyamataiban. A néprajz egyéb szem­pontjaihoz keli segítségért folyamod­nunk azért, hogy szerepét megértsük. A transznacionalizmus kulturálisan nem a levegőben lóg, hanem egy sor hiede­lemmel és gyakorlattal áll összefüggés­ben, melyeket lehet, hogy alakít, de az is lehet, hogy nem. A különbségérzet kulturális kezelésében esetleg zavarok adódnak, lehet, hogy nem mindig sike­res: a közösség tagjai esetleg vitatják, vagy egyszerűen tudomást sem vesz­nek róla. Azt láthatjuk, hogy mind a zsi­dók között érvényesülő közösségi ér­zés, mind a zsidók és nem zsidók kö­zötti különbség érzése szüntelenül megvitatható és újra megvizsgálható. A szétszóródott, de ugyanolyan etnikumú csoportok, közösségek közti viszony, illetve e közösségeknek a nem zsidó környezetükhöz fűződő viszonya sem­miképpen sem magától értetődő, egy tömbből faragott vagy egyirányú. Lehet, hogy semmilyen következményt nem hordoznak, de a körülményektől füg­gően, épp ellenkezőleg, nagyon is fon­tosak lehetnek az ilyen kapcsolatok. Ez annyit jelent, hogy a diaszpórák egyál­talán nem annyira egységes, teljes és magukba záródó egészek, mint a transz­nacionalizmussal kapcsolatos feltevé­sek egyébként mintha sugallnák.

Fontos azonban felismernünk, hogy itt rengeteg bizonytalanságba botlunk. Érvelhetnénk például amellett, hogy sok, egyébként asszimilálódott zsidó esetében manapság megfigyelhető a készség arra, hogy a diaszpórát elhagy­va Izraelben telepedjék le. Ez az asszi­miláció kulturális gyengeségét bizonyít­ja, jelesül azt, hogy a hasonulás az ilyen esetekben illúziónak bizonyult, s a szó­ban Forgó emberek nem tudták kitépni magukból a sokkal régebbi, transznaci­onális zsidó kulturális ösztönt. Német­országban az utóbbi években megszo­kottá vált a vita arról, hogy a zsidóknak legyen-e otthon továbbra is egy össze­csomagolt bőröndjük arra az esetre, ha sietve el kellene hagyniuk az országot. Ez jó példa arra, hogy érdemes szem­ügyre venni a problémát: milyen erősen kötődnek vagy mennyire nem kötődnek kulturálisan a modern zsidók ahhoz az országhoz, amelyikben élnek. De a probléma még ennél is szélesebb, éspedig éppen azért, mert a diaszpórák a meghatározásuk szerint kulturálisan hibrid képződmények, kulturális keve­redés jellemzi az e közösségekhez tar­tozók gondolkodását, s ebből rendkívül sok és sokféle bizonytalanság és zava­rodottság fakad. Mint korábban említettem, maguk a zsidók között sem föltéte­lezhetünk transznacionális zsidó lojali­tást. Sok feszültség támadt például az 1492-ben Spanyolországból elmenekült zsidók, illetve az őket befogadó helyi zsidó közösségek között. Hasonlókép­pen voltak félelmek a holokauszt után amiatt, hogy a traumatizált, menekülő túlélők, megérkezvén a más országok­ban (például Angliában) található, meg­állapodott zsidó közösségekbe, egye­bek között destabilizálhatják az adott helyen hagyományosnak számító, e kö­zösségeket a nem zsidó szomszédok­hoz fűző baráti kötelékeket. Más szem­pontok pedig azt előfeltételezik, hogy egészen más elveken alapszik a zsidó transznacionalizmus. Hogy manapság a zsidó kulturális turizmusból, kulturális fesztiválokból, s általánosabban a zsidó örökségből (beleértve az Izraelbe bizo­nyos esetekben lehetséges visszatele­pülés jogát is) termelőként és fogyasz­tóként egyaránt nagymértékben kive­szik a részüket a nem zsidók vagy a halachikus értelemben nem zsidók is, éle­sen rávilágít arra, hogy a zsidó elkülönü­lés egyáltalán nem olyan merev, mint ál­talában feltételezik. Sőt, annak határai, amit manapság zsidó jellegűnek gon­dolnak, nem csupán folyékonyak, de rendkívül tágak is: valójában az embe­rek kívánsága szerint mindent felölelnek. Ennélfogva egyszerűen nem érvé­nyes többé a transznacionalizmusnak az a régi meghatározása, mely az egy­mással kapcsolatban álló közösségszi­geteket veszi alapul, amelyek legalább­is elméletileg alapvetően zártak, és ha­tározottan elkülönülnek a külvilágtól. Mindez igen nagy és új lehetőségeket kínál a jövőbeli transznacionális fejle­mények számára.

Így tehát – mint előadásom elején mondtam – nem tudom, hogyan lehet­ne egyértelmű választ adni a kérdésre, mennyire vehetjük magától értetődő­nek azt, hogy a transznacionalizmus szerves része a zsidó vallásnak és kultú­rának. Az is és nem is. Ez részben azon múlik, milyen meghatározásokhoz fo­lyamodunk. Sok diaszpórában élő zsidó valószínűleg egyetértene a cionista megkülönböztetéssel a „száműzetés” fogalma és a „diaszpóra” terminus kö­zött. Az előbbit e nézet szerint szigo­rúan az Izrael állam alapítását megelőző időkre vonatkoztatva kellene használ­nunk, az utóbbit pedig csak az olyan mai, önkéntes zsidó közösségek jelölé­sére, amelyeket nem foglalkoztat az Iz­raelbe település gondolata. Azonban nem szükségképpen értene egyet ezzel minden zsidó vagy társadalomelemző: mindent figyelembe véve ugyanis túlsá­gosan fekete-fehér világlátás fogalmazó­dik meg ebben a megkülönböztetésben. De lényegbevágóan fontos prog­ram marad, hogy végül történelmi fejlő­désében vázoljuk föl a zsidó száműze­tés anatómiáját. Nem könnyű egyértel­mű választ adni arra a kérdésre, hogy mennyire transznacionális a modern zsidó diaszpóra. Sok munkát kell még elvégeznünk: a téma többféle átfogó vizsgálódás metszéspontjában áll.

Ábrahám Zoltán fordítása

*A „Zsidók a modern Európában” szakmai kollégiumban tartott előadás – Collegium Budapest, 2002: március 13-14.