Jó szándékú értelmiségi – Sebhelyes élet

A szerző nevét eddig csak a Népszabadságban időnként megjelenő izraeli tudósítá­saiból ismerhette az olvasó.

A nemrég megjelent önélet­rajzból az is kiderül, hogy – mint oly gyakran – a külföl­di név valójában magyar származást takar. Yehuda Lahav Weiszlovits István néven szü­letett a csehszlovákiai Presovban (Eperjes). Bár a szépséges felvidéki városról kevés szó esik a könyvben, ismeretes, hogy Eperjesen igen aktív zsidó élet folyt. A zsidó közösség mintegy négyezer lelket számlált, az összlakosság negyven százalékát tet­te ki! A városban jesiva működött, 1927-től pedig zsidó múzeuma volt, amely – sokévi kényszerszünet után – ma újból nyitva áll. A szerző „min­dennapi polgári családban” nevelke­dett, apja orvos volt. Amikor a zsidó- törvényeket bevezették, a fiú legna­gyobb bánata nem az volt, hogy sár­ga csillagot kellett viselnie, hanem az, hogy nem vehetett ki könyvet a városi könyvtárból. A gyermek szü­leit és szinte minden rokonát elveszí­tette a holokausztban. Apját szökés közben elfogták és kivégezték, anyja Auschwitzban halt meg. Féltestvérét viszont a harmincas években Angliát járt édesanyának sikerült kimente­nie, míg őt magát, tizenkét éves ko­rában, a megszállt Szlovákiából a biztonságosabbnak tűnő Magyaror­szágra csempészték. Ott előbb roko­noknál, majd zsidóházban, végül egy budakeszi gyermekotthonban vészel­te át az üldöztetést. A hetvenes évei­ben járó szerző a mai napig sem tudja megemészteni még fiatalon el­pusztult szülei elvesztését. Mindig is őket tekintette „szellemi vezércsilla­gának”, döntéseit mintegy az ő „jó­váhagyásaikkal” hozta. Ahogyan már a háború előtti asszimilált zsidó­ság nagy része, úgy szülei sem vették eléggé komolyan a rájuk leselkedő veszélyt. Édesanyja nem tudott meg­honosodni Angliában, és visszatért Csehszlovákiába, apja pedig, aki már sejtett valamit abból, hogy mi is vár­hat rájuk, 1942-ben is csak fiúgyer­mekük megmentésére gondolt: „Ami mindannyiunkra vár, az nem való gyereknek” – jegyezte meg talányo­sán. Lahav önéletrajzi regényét a harmadik házasságából származott gyermekei okulására írta, remélve, hogy így jobban megismerhetik és megérthetik életútját, jobban, mint ez neki sikerült.

A magát csehszlovák hazafinak valló fiú érthető örömmel fogadta a felszabadulást. Tizenöt éves korában a szovjet katonák tolmácsa és ked­vence lett, egyikük örökbe is akarta őt fogadni. Visszatérve szülővárosá­ba, Weiszlovits Pista csatlakozott a baloldali cionista Hasomer Hacair mozgalomhoz, melynek ideológiájá­ban megtalálni vélte a szocializmus és cionizmus eszméinek ötvözetét. A politika iránt élénken érdeklődő ifjút, mint oly sok életben maradott zsidót, a két akkori szlovákiai párt közül a körülmények természetszerűleg a kommunista párt irányába sodorták. Politikai érzelmeit a csehszlovák re­zsim Izrael-barát orientációja is táp­lálta. Majd, amikor 1949 körül kide­rült az új rendszer és a cionizmus összeférhetetlensége, a cionista pár­tok betiltásakor Weiszlovits úgy dön­tött, hogy kivándorol Izraelbe, a „megvalósuló kommunista ország­ból” a „megvalósult szocializmusba”, amely eszme megtestesülését a kibbucban, nemzedékének vágyálmában látta. Ám Yehuda Lahav kibbuctag nem az az ember volt, aki képes poli­tika nélkül élni. Könyvének tanúsága szerint Izraelt azokban az években a bizalom hiánya, a gyanakvás, a társa­dalom polarizáltsága és az éles politi­kai viták uralták. Maga Lahav is a ci­onizmus és kommunizmus „kettős fogságába” került. Hol kommuniz­mussal, hol antikommunizmussal vá­dolták. A kommunista párt vonzotta is, taszította is, ugyanakkor „az egyetlen igaz arab-zsidó pártnak” tar­totta. Nyolc év után, „kommunista aknamunkáért”, kizárták a kibbucból. Egy ideig pedagógusként tevékenykedett, majd elkezdett cikkeket, ri­portokat írni a kommunista párt lap­jának, a Kol Haamnak. Bár – különö­sen a csehszlovákiai anticionista Slansky-per következtében – kétsé­gei merültek fel a kommunista párttal szemben, 1953-tól mégis munkatársa lett a Kol Haam szerkesztőségének. Később a lap külpolitikai tudósítója, egyebek között az Eichmann-perről is beszámol. 1960-tól cseh újságok­ban is publikál, és nemcsak Cseh­szlovákiában, de Magyarországon is gyakori vendég. Az Izrael paleszti­nokkal kapcsolatos politikájával szemben kritikus és a Szovjetuniót idealizáló újságírónak csalódnia kel­lett a Szovjetunió változó közel-kele­ti politikájában. Az 1967-es háború, majd a prágai tavaszt követő szovjet megszállás tovább mélyíti kiábrán­dultságát. A „bársonyos forradalom” után hosszú ideig – 1969 és 1981 kö­zött – persona non grata mind Csehszlovákiában, mind Magyaror­szágon. A kommunista rendszerek fellazulásával azután egész Kelet-Európa megnyílik előtte. Nyelvtudása, helyismerete kivételesen alkalmassá teszi arra, hogy Kelet-Európa-szakértővé váljon. Könyvében vall arról, hogy úgy érzi, a holokausztban el­pusztultak helyett is él. Lahav szívé­hez közel állt az arab-zsidó megbé­kélés, és az izraeli baloldaliak egy csoportjához hasonlóan ő is elítéli Iz­rael arabokkal szembeni politikájá­nak túlkapásait. Ugyanakkor mégis­csak zsidó és izraeli, és itt az ellent­mondás: fájdalmasan érinti, amikor a másik oldalon visszautasítást, elzár­kózást talál. Hite mégis töretlen. 1983-ban izraeli békeküldöttséggel jött Budapestre, ahol a palesztin felszabadítási mozgalom képviselőivel is találkozott. Később részt vett a ma­gyar-izraeli kulturális társaság meg­szervezésében, amelynek nagy szere­pe volt abban, hogy a két ország kö­zötti kapcsolat normalizálódott.

A háború után sok zsidó, legfőkép­pen értelmiségi, bejárta a Lahav által felvázolt utat, a cionizmustól a kom­munizmuson át a kiábrándulásig. A különbség ott van, hogy ő ezt egy szabad országban tette, saját választásá­ból. A jó szándékú és gyakran vívódó Lahav élete mindnyájunk életének egy darabja. Okulhatunk belőle.

Várnai Pál