Jó ez nekünk?

A honvédelmi miniszter 1993. december elején megál­lapodást írt alá a zsidó hitközség vezetőivel a katonai lelkészi szolgálat bevezetéséről. A MAZSIHISZ vezetői ebben az ügyben csatlakoztak a katolikus, a refor­mátus és az evangélikus egyházi vezetőkhöz, akikkel Für Lajos ugyancsak aláírt ilyen megállapodást.

Ez az egyezség jogilag erősen támadható, politikailag káros, a zsidóság szempontjából pedig legalábbis fölösleges, ha ugyan nem hátrányos.

Az Új Élet 1993. január 1-jei számában Erzsók István már jelezte a tábori lelkészség intézményével, valamint x bevezetésének módjával kapcsolatos problémákat, és arra is rámutatott, hogy a zsidó sorkatonák vallásgyakorlása érdekében még nem lenne szükség erre az intézményre. A hitközség lapjában azóta sem tért vissza senki a fölvetett kérdésekre, és arról sem tudok, hogy a hitközségi vezetés a zsidó közélet bármelyik fórumán megvitatta volna és tisztázni igyekezett volna ezeket. Ehelyett tovább folytak a tárgyalások a Honvédelmi Minisztériumban, amelynek a vezetése szemlátomást kész helyzet teremtésére törekedett az ügyben.

A megállapodás értelmében – amint erről a napisajtó beszámolt – tiszti rangot viselő, de parancsadási joggal nem rendelkező lelkészek kezdik meg szolgálatukat a honvédség­ben. Fizetésük, valamint működési költségeik a HM költ­ségvetését terhelik.

Meggyőződésem szerint ez a megoldás alkotmányellenes. Az alkotmány előírja az állam és az egyház határozott és egyértelmű különválasztását. Márpedig ennek ellentmond a lelkészek integrálása a hadseregbe és ellátásuk állami fizetéssel. Igaz, előírja az alkotmány a szabad vallásgyakor­lás biztosítását is, amibe a csoportos vallásgyakorlás is bele­tartozik olyan intézményekben, amilyen például a hadsereg. A csoportos vallásgyakorláshoz azonban nincs szükség a lelkészek katonai állományba vételére és állami fizetésére. A katonák lelkészi gondozása másféle szervezeti keretek között is lehetséges, ugyanúgy, mint mondjuk megoldották az elítéltek vallási gondozását a börtönökben és a betegekét a kórházakban – anélkül, hogy a börtönbe vagy a kórházakba bejáró lelkészeket bv-rendfokozatokkal vagy főorvosi titu­lusokkal ruházták volna fel, valamint anélkül, hogy az ott eljáró lelkészek a börtönök vagy a kórházak állomány- és fizetési jegyzékén szerepelnének.

Miért szorgalmazta mégis a HM olyannyira éppen a megállapodásban foglalt megoldást? Erre a választ a politika területén kell keresni.

A „keresztény nemzeti” eszmeiség nevében tevé­kenykedő kormány, a „keresztény nemzeti” jelszavakkal operáló kormánypártok szempontjából üdvös fejlemény had­sereg és kereszténység összekapcsolása az állami in­tézmények szintjén. Másfelől a katolikus egyház részéről is mintha kezdene kirajzolódni a törekvés arra, hogy in­tézményes módon is jelen legyen a társadalmi és állami élet minden szintjén. A néhai Antall József és kormánya aligha messzemenő politikai szándékok nélkül élesztgette Horthy kultuszát, azt meg tudjuk, milyen kiváltságos helyzete és szerepe volt a Horthy-rendszerben a katolikus egyháznak.

A katonai lelkészségről a HM és négy felekezet között megkötött megállapodás eszköz ennek az úgynevezett „ke­resztény nemzeti” politikának a megvalósítására az alkot­mányban előírt szabad vallásgyakorlás leple alatt. Hogy a katolikus egyház predominanciája érvényesül-e majd a két protestáns egyház rovására, azt a gyakorlat mutatja meg (ha ugyan egy új parlament hagy majd erre időt, és meg nem másítja az egész helyzetet). De mi keresnivalója van ebben a paktumban a zsidó hitközségek képviseletének?

Hiszen eleve kétséges már az is, hogy kívánatos-e a felekezetiség megjelenítése abban a honvédségben, amely­nek felül és kívül kell állnia minden pártvitán és vallásbeli különbségen. Ebből a szempontból vajon nem az lenne-e a kívánatos, ha a vallásgyakorlás a katonák magánügye marad(hat)na, felekezeti hovatartozásuk nem képez(het)né sem­miféle kincstári és parancsnoki nyilvántartás tárgyát? Ha nem a lelkészek járnának be a laktanyába, hanem a katonák me­hetnének ki a templomba.

A felekezetiség megjelenése a laktanyákban kiváltképp aggályos azonban a zsidó katonák szempontjából. Mire számít a hitközségi vezetés, a tisztelt rabbikar: hány sorköteles zsidó fiatal fogja deklarálni a zsidósághoz tar­tozását katonatársai előtt? Jusson eszünkbe, miféle kitolások, kegyetlen tréfák járják a laktanyákban az újoncok rovására

Azt hiszik, akad olyan (bolond) zsidó, aki közprédául veti oda magát? Hiszen a zsidóságnak állítólagosán elkötelezett emberek is igyekeznek takargatni zsidó voltukat – még a postás előtt, a szomszédok előtt is. Majd éppen a 18-20 éves zsidó fiatalok vállalják nyilvánosan zsidóságukat – abban a közegben, mely életkori adottságainál fogva is, a katonaélet­tel járó helyzetek következtében is durvább, kegyetlenebb, mint a civil társadalom.

De még ha akadna is egy-egy büszke (vagy sajátos mártíromságra vágyó) zsidó fiatal a helyőrségekben, honnan kerül mindjárt tíz egy-egy helyütt? Márpedig kevesebb nem elég, hiszen ha nincs meg a minjen, akkor nem lehet istentiszteletet tartani. Mit akarhat tehát a rabbi az ilyen laktanyákban? Egyénileg imádkoztatni? Ahhoz nem kell rabbi.

Az újra bevezetett tábori lelkészi intézmény hívei a ma­gyar történelmi példák mellett precedensként nyugati de­mokráciák többé-kevésbé hasonló megoldásaira hi­vatkoznak, engem azonban ezek nem győznek meg: a mai magyar politikai viszonyok között egy angol vagy amerikai példa nem feltétlenül követhető. Épp emiatt is annál valószínűbb, hogy a Für Lajos minisztériuma által kidolgo­zott megállapodást megtámadják az Alkotmánybíróság előtt, vagy hatálytalanítják az új választások után. Mi jót és hasznosat kínált ez a zsidó közösség számára?

Gadó György