Jazzterek

Két nő áll a Thália Színház színpadán, az egyik szőke, a másik barna Az egyikből inkább démoni erő su­gárzik, a másikból kislányos akarat és tartás: Eszter királynő két arca. Hol cinkosan összekacsintanak, hol veszekszenek, megpróbálják meg­győzni egymást. A bibliai Eszter könyvének egészen újfajta feldolgo­zása született, melynek műfaja a szórólap szerint „világzenei koncert­előadás”. Erről beszélgettem Hor­gas Eszterrel és Bíró Eszterrel, azaz a két Eszter királynővel.

A klezmerzenével való megis­merkedésed után jött a gondolat, vagy korábbra datálható a vágy, hogy létrejöjjön ez az előadás?

Bíró Eszter: Egyáltalán nem a klezmerből jött, gyerekkoromban inkább izraeli és héber zenét hallgattam, csak akkor ismertem meg a jiddis dalokat, amikor elkezdtem a Budapest Klezmer Banddel énekelni. Engem az édesanyám Eszter királynőről neve­zett el, ez a történet mindig a fejemben volt, sokat gondolkoztam azon, ho­gyan nyúljak hozzá ehhez a nagyon érdekes, kifejezetten női alapanyag­hoz. Amikor összehozott a sors ben­nünket, azonnal „bekattant”, hogy itt van két Eszter, mind a ketten zené­lünk, ebből el lehet indulni. A héber zene, ami gyerekkoromból folyamato­san inspirált, összetalálkozott Eszter cross-over-jazzes, klasszikus világá­val, és ebből született egy olyan furcsa zenei egyveleg, amilyen végül az előadás zenéje lett.

Téged nehéz volt belehúzni?

Horgas Eszter: Nekem is gyerekkori dolog maga a történet. Amikor nyaraltunk, anyu mindig ószövetségi történeteket mesélt, imádtuk, és ren­getegszer hallgattuk meg azokat, ame­lyek a nevünkről szólnak. (A testvére­im Péter, Ádám és Judit.) Úgyhogy szerencsés együttállás, hogy ez mind­kettőnknek ennyire meghatározó volt. Amikor a ruháinkat próbáltuk, előjött a „kicsi Eszter”, jó volt azt játszani, hogy királynők vagyunk, és így járjuk a világot. Hiszen ez amellett, hogy fel­adat, szép és érdekes játék is egyben, mert mindig jó olyat csinálni, ami nem megszokott. A hangszerelés is bor­zasztó finom és izgalmas: a fuvola és az ének, a sokfajta ütő, a basszusgitár és zongora rengeteg lehetőséget rejt magában. Eszternek is olyan mélysé­gei és képességei jönnek elő, amelyek esetleg nem látszanak egy musical­ben, de itt olyan hangszíneket tud hoz­ni a hangjával, amit senki a világon. Rám ugyanez vonatkozik. Ha egy Mozart-koncertet játszom, vagy egy jazzfeldolgozást, ott már vannak erőteljes, kitaposott utak, hogy annak nagyjából hogyan kell megszólalni. Természetesen az is „horgaseszteres” meg „bíróeszteres”, de mégis keve­sebb az eszköztár, mint egy olyan mű­fajban, olyan zenében, amit mi terem­tünk. Szóval nem kellett nagyon bele­rángatni!

Nemcsak a zene, hanem a szín­padi megvalósítás is egyedi. Fon­tos szerepet játszik a mozgás és a világítás (amely Horgas Ádám mun­kája), és Helyey László eredeti szö­vegű narrációja. Hogyan alakult ilyenné?

BE: Egy éve kezdtük el, és minden­kinek nagyon sok ötlete és munkája van benne. Először leültünk a szöveg­gel, és azt néztük, melyek azok a dal­lamok, amelyek leginkább passzol­nak, mert azt akartuk, hogy a zene ál­tal szólaljon meg a történet.

HE: Ez most a negyedik variáció, amivel kiálltunk közönség elé, de már két nappal a Thália Színházbeli be­mutató után más volt. Azért jó, mert mozog az anyag, minden egyes kon­certen rájössz valamire.

Rengeteget improvizáltatok…

BE: Nekem ez az új benne. A klezmerben és a musicalekben is kifejezet­ten megírt dallamok vannak. Bár egy határon belül az ember mozoghat, en­gem ezért a karmesterek sokszor megintenek! De ebben a műfajban lénye­gében úgy énekelek, ahogy akarok. Hihetetlen nagy szabadság.

– Ez könnyen megy?

HE: Ez egyfajta zenei út, én egy ki­csit régebb óta csinálom. De ha valaki kinyitja a fülét meg a szívét, és engedi magát, akkor remek dolgok jöhetnek létre. A legfontosabb az, hogy muzsika van, a többi csak gyakorlat. Persze nem mindenkinek megy, de azt hi­szem, hogy mi vagyunk annyira la­zák. ..

BE: Azért bátorság kérdése is! És a zenészeken is sok múlik. Volt olyan, hogy elkezdtem valamit énekelni, ők meg jöttek utánam.

HE: Ezzel a csapattal (Hárs Viktor, Nagy János, Kaszás Péter, Kovács Ta­más) csodálatos együtt zenélni. Már a Carmenben is velük dolgoztam, ra­gaszkodom hozzájuk. Fontos, hogy ezek az emberek szeretik egymást, a munkán és a zenén túl is van közünk a másikhoz. Csak akkor nyithatom ki a lelkem valaki előtt a színpadon – főleg egy ilyen improvizatív műfajban -, ha megbízom benne, ha tudom, hogy ve­lem van, és azonnal reagál minden pi­ci jelre. Az improvizáció tulajdonkép­pen kamarazene, alázatot igényel. Ki­állunk ketten, két nő, s ha bármelyi­künkben az motoszkálna, hogy „én most jobb leszek”, akkor zeneileg nem működne az egész, meghalna, mert nem lenne hiteles.

– Tulajdonképpen ezzel új műfajt is teremtetek Magyarországon. Ez a fajta kicsit kötött, de mégis imp­rovizáción alapuló előadás nálunk még gyerekcipőben jár.

HE: Pedig nagy kultusza van az egész világon!

BE: Szerintem az egész 21. század arról szól, hogy keverednek a műfajok. Nincs olyan ember, aki egyféle zenét szeretne. Én sem véletlenül veszek részt többféle dologban, ki vagyok éhezve a sokszínű zenére. Ha mindent egybe bele tudsz keverni, az remek do­log. De ettől még örök szerelmem a klezmerzene, és „örökbe fogadott” családom a Budapest Klezmer Band…

Rick Zsófi