Itt nem szabad sírni!

Május közepén Berlinben tartotta soros ülését a Zsidó Világkongresszus. Nagy esemény volt ez, amit több körülmény is igazolt. Először az, hogy az egész világsajtó részletes beszámolókat közölt róla. Másodszor az, hogy a második világháború befejezése és a nácizmus szétzúzása óta első alkalom­mal látogattak a zsidóság vezető Hlyen nagy számban német földre, első íz­ben tartottak ott világtanácskozást. Szerepelt a programban egy közös láto­gatás Wansseebe, ahol annak idején ismertették és jóváhagyták az európai zsidóság tömeges legyilkolásának ördögi tervét. Ebből az alkalomból hang­zott el a Nobel-díjas Elie Wiesel beszéde, amelyet teljes terjedelemben köz­lünk.

Wannsee figyelmeztet. Wannsee a vég, a végleges megoldás. A célpont a zsidóság, valamennyi zsidó, úgy általában, csakis a zsidók.

Ezen a helyszínen, a gonoszság helyszínén, a megátkozott helyszínen milyen érzések támadnak föl egy zsidóban ezen a napon? Félelem és remegés, meg harag, kimondhatatlan haragvás. És elesettség meg fájda­lom, végtelen sajgás.

Sírjunk? Itt nem szabad sírni! Mert ha az ember elkezdi, sose sza­kad vége.

Mennyi tengernyi könny ömlött az ezernyi közösségért. Mily időtlen időkig sirattuk a vétlen, az elhagya­tott, a magára maradt áldozatok tíz- és százezreinek halálát.

Ha a falak beszélni tudnának, ha a fák és a fellegek tanúskodni len­nének képesek. Bárcsak megszólnának és hallatnák szavukat. Hiszen a legtöbb német, férfiak és nők meg­tagadták mindeddig, hogy beszélje­nek, elhárították az emlékezést.

Tizenkét magas rangú állami tiszt­viselő itt, ezen a helyen egy bűnös vezetés és a nép nevében ítéletet mondott az egész zsidó népre, a ba­nalitás és a hatékonyság úgymond tárgyszerű légkörében úgy határo­zott, hogy a zsidóságnak meg kell halnia, a zsidóságnak örökre a fele­désbe kell hullania. Tanító és tanít­vány, menyasszony és vőlegény, ér­telmiségi és munkás, rabbi és gyüle­kezete, ifjú forradalmár és Sión haj­lott hátú megálmodója mind-mind elítéltettek, csak és csupán azért, mert zsidók voltak.

Ezekben a pillanatokban Sighet (Máramarossziget) és Szaloniki ut­cáin még gyerekek hancúroztak. Varsó és Bialystok gettóiban ugyan­ebben az időben mások egy falat ke­nyérért nyújtogatták könyörgőn összeaszott kezeiket.

Megint mások Vilnában és Lublinban eldugott sarkokban és pókhálós padlásokon azért imádkoztak, hogy jöjjön el végre a Messiás. De itt, ezen a helyen már eldöntötték, hogy ők valamennyien halottak, csak éppen nem tudtak a nekik szánt sorsról.

Azok a németek, akik itt egybe­gyűltek, nem kevesebbet akartak, mint megszüntetni a zsidók történelmét. Németország örök időkre meg akarta semmisíteni a zsidók emlé­két.

Ez jut eszébe egy zsidónak Wannseeben.

De Wannsee azt is jelenti nekünk, zsidóknak, hogy az emlékezet sok­kalta erősebb azoknál, akik meg akarják semmisíteni.

Ez azt jelenti, hogy a zsidó remény legyőzi a szorongást. Jelenti azt, hogy valahányszor mi, zsidók eljö­vünk ide, Wannseebe és a régmúlt hangok súlyos, komor visszhangját halljuk, az eljövendő nemzedékeket óvjuk attól, hogy a mi múltunk le­gyen az ő örökségük a jövőre nézve.