Isteni komédia

Mindenekelőtt, próbáljunk meg a film másfél órájára megfeledkezni az amúgy felejthetetlen, bájos főhősnő káprázatos „előéletéről”, Amélie-ről. Hi­szen most jóformán egy teljesen másik színésznőt kell látnunk az Isten nagy, én Kicsi vagyok című, nálunk tavasszal bemutatott filmben. Tudom, mindez nem egyszerű, hiszen én is az Amélie csodálatos életén és leginkább főhősnőjén, Audrey Tautou-n felbuzdulva ültem be a moziba, bár tudtam, hogy nem a mont- martre-i pincérlány meséjének folytatása, hanem valami egé­szen más várható.

Mesehősnő helyett Tautou egy alig húszéves ízig-vérig pári­zsi diáklányt alakít, akinek, úgy tűnik, épp most siklott ki az élete. Persze nem vészesen – noha ő azt írja naplójába, hogy „húszéves vagyok és elrontot­tam az életem” – , hanem csak éppen annyira, mint bármelyik kamaszlány, aki éppen egy sza­kításon van túl, valamint nem nagyon tudja, mit kezdjen jövőjével. Bár ez sem teljesen igaz, hiszen Michéle (Audrey Tautou) látszólag folyamatosan modellkedik, és éli a párizsi if­jak aranyéletét.

Mindez azonban történetünk szem­pontjából nem túlságosan lényeges. Michéle-nek inkább lelki életét, vagy ha úgy tetszik – nagy, már-már közhelyes szavakat használva – identitását kell rendbe tennie. Szakítása után rögtön egy katolikus templomba ugrik be, gyertyát gyújt, adakozik az eklézsiának és talán egy kiegyensúlyozottabb jövőért imádkozik. Nem sokkal ezután a buddhizmus kezdi izgatni, majd Francois, a harmincas éveiben járó zsi­dó állatorvos meghódítása kedvéért a judaizmussal kezd barátkozni. Itt már úgy is gondolhatjuk, hogy csitri főhős­nőnk révbe is ér. Ám túl is lő a célon.

Hiszen Michéle szerelmét a zsidósá­gon keresztül nyilvánítja ki, kedvessé­gek gyanánt mezuzával, egyéb vallási vonatkozású tárgyakkal próbálja meg­lepni szíve választottját, aki éppen el­lenkezően gondolkodik a kérdésről. Ő fix identitással, vallási háttérrel rendel­kezik: szülei Izraelbe átköltözött mé­lyen elkötelezett, vallásos zsidók, időben gondosan neveltették fiúkat is.

Mindemellett Francois-t a visszaemlé­kezés és a felejtés jellemzi. Visszagon­dolva a család múltjára, megpróbálva megérteni, apja mit élt át, ő maga pró­bál elszakadni ettől az identitástól. Min­dennapi életéből száműzi a vallást, s talán azzal is távolodni kíván, hogy Párizsban marad, és saját életet kezd.

Ekkor toppan be életébe neurotikus szerelmével az alig húszéves Michéle, aki – talán mert nehezen talál fogódzót Francois-n – a vallás felől kezdi megkö­zelíteni. Kapcsolatuk csendesen, de pozitívan épül, ám mivel Michéle nem tud építeni saját családi hátterére, kao­tikus múltjára, a férfihez próbál minél erősebben kötődni. Azt gondolja, ha ő próbál beépülni a férfi kulturális miliőjébe, megnyugvást talál. Ám éppen ellenkezőleg: amit Michéle megtanulva erősíteni kíván, attól próbál távolodni Francois.

Az is igaz, hogy eleinte Michéle csak a külsőségekkel törődik és kissé butus­ka esztétikai és folklorisztikus látásmó­dot képvisel. Számára a zsidók mind olyan „intelligensek”, a rabbi olyan „aranyos”. Mindemellett Michéle mégis megváltozik. Eleinte azt látjuk, oly mé­lyen ragaszkodik Francois-hoz, hogy még az ő kisebb-nagyobb szóbeli ke­gyetlenkedéseit, hullámokban rátörő szakításvágyát is elviseli. Majd, amikor úgy tűnik, hogy útjuk valóban kettévá­lik, Michéle mégis megtartja kvázi zsi­dóságát, tovább megy a már megkez­dett úton.

A lány, aki úgy tűnik, véresen komo­lyan igyekszik identitás-deficitjét be­hozni, minden erővel azon van, hogy si­keresen felvegye a zsidó vallást. Egyik pillanatról a másikra elkezd sábbátot tartani, héberül tanulni, oktatásban részt venni. Az sem riasztja vissza, egy­ben ügybuzgóságát is mutatja, hogy mindezek a „próbatételek” akár éveket is igénybe vehetnek életéből. A tanulásban ő jár az élen, minden létező iro­dalmat kikölcsönöz a könyvtárból, min­den hagyományt be kíván vezetni életé­be, háztartásába.

Úgy tűnik, Michéle valódi azonosságtudatra lel a zsidóságban, talán ez az első dolog az életében, amihez perma­nensen tud kötődni. Ehhez Francois csak a kiindulás volt, aki – akaratán kí­vül – megadta az első löketet.

A Film remek jelenetekkel példázza Michéle átváltozását, aki azonban nagy igyekezetében sorra követ el kisebb-nagyobb baklövéseket. Amikor végre ta­lálkozik Francois szüleivel, az „igazi zsi­dókkal”, nagyon iparkodik kiműveltnek mutatkozni. Beszélgetéseikbe minde­náron beépíteni igyekszik a frissen ta­nultakat. Majd amikor cigarettára ké­szül gyújtani, más tüzet nem találván, a menóra gyertyalángját veszi igénybe. Francois mély rosszallására, a lány őszintén megijedve és sajnálkozva, za­vartan azzal reagál, hogy annyi mindent tanult meg a menóráról, használatáról, szerepéről (amiket szép sorjában el is hadar), de sohasem látta még élőben és hirtelen nem ismerte meg.

Audrey Tautou fiatalon, de jó pár film kisebb szerepe után nemrégiben robbant be a francia nézők szívébe, óri­ási sikert aratva a már említett Amélie csodálatos életének címszerepével. Ez­zel egy időben készült az Isten nagy, én kicsi vagyok is, amiről azt nyilatkozta, inkább magáénak érzi. Bár nálánál pár évvel fiatalabb karaktert alakít, talán ez az a film, amiben végigjárja a kamasz­ból a kvázi felnőtté válás lépcsőit, és ebben a folyamatban magára talált. Olyan lányt mutat be, akit finom félénk­ség jellemez az ismeretlen emberekkel szemben, de az intimebb szituációk­ban keménység mutatkozik meg sze­mélyiségében.

A film stiláris felépítése is ugyano­lyan kaotikus jelleget mutat, mint Michéle lelkiállapota: a kép sosem nyugszik meg, villámszerű bevágások hol a közelmúltat, hol az emlékeket, hol csak egyszerűen az érzelmi állapo­tokat tükrözik. És mindezek mellett megmarad kellemesen tipikus párizsi filmnek. Az utcák, a szövegek, a be­szédstílus, a látvány érzékletesen idé­zik napjaink Párizsának vibráló hangu­latát.

Bán Dávid

Isten nagy, én kicsi vagyok (Dieu est grand, je suis toute petite), 2001. Fe­liratos francia filmkomédia, 100 perc, fogalmazza a Budapest Film. Rendezte: Pascale Bailly, operatőr: Antoine Roch, zene: Stéphanie Malca, szereplők: Audrey Tautou, Edouard Baer, Julie Depardieu, Catherine Jacob