Isaac Stern s egy másik „csillag” a koncertpódiumon

Nagyapa és „unokája” a tradíció szolgálatában

 Az ősi tradíció, az elődök tudásának, tapasztalatá­nak átadása, mindig is fontos jellemzője, igazi ismerte­tőjele volt a zsidóságnak. Elsősorban a vallási hagyo­mányok terén nyilvánult meg ez a tulajdonság, de az élet szinte minden területére – különösen a művésze­tekre – hatással volt ez a gondoskodás.

A muzsikát szeretők nemrégiben Budapesten két koncerten is tanújelét vehették a fent említett tradíció­nak. A hangversenyek sztárvendégei Isaac Stern, a vi­lághírű hegedűművész, valamint tehetséges fiatal partnere, Jefim Bronfman zongoraművész voltak.

A hetvenegy éves Stern az elmúlt több mint ötven év során a világ szinte minden jelentős koncertpódiumán fellépett, s számtalan fiatal művészt indított el a pályán.

Mostani felfedezettje 1958-ban született Taskentben. Hétéves korában kez­dett zongorázni édesanyja segítségével, aki zongora­tanár. Édesapja hegedűművész. Jefim Bronfman tizenegy évesen debütált,

1970-ben a helyi zenekar kíséretében Rachmaninov első zongoraversenyével.

1973-ban családjával együtt alijázott. A hetvenes évek második felétől az USA-ban olyan karmeste­rekkel dolgozott együtt, mint Leonard Bernstein vagy Zubin Mehta. Fellépett töb­bek között az Izraeli Filhar­monikusok Zenekarával, a Berlini Filharmonikusok­kal, az Orchestre de Paris-val, a Moszkvai Szimfoni­kusokkal, Pinchas Zukerman és Vladimir Ashkenazy ve­zényletével, Cincinnattiban Fischer Ivánnal.

Bronfman elmondása alapján tudjuk, hogy számos példaképe van: „az a jó, hogy mindegyiket másért le­het csodálni”.

Mostani mesterével, Isaac Sternnel első közös tur­néja volt a koncertkörút, melynek egyik állomása volt Budapest. Az útra abból az alkalomból került sor, hogy néhány közös hanglemezt készítenek a közeljö­vőben.

Az első hangversenyt a Budapest Kongresszusi Köz­pontban tartották meg, ahol a Liszt Ferenc Kamarazene- kar közreműködésével először Mendelssohn: Szentivánéji álom című művének két tételét; majd nyitányát a fúvósokkal is kiegészített együttes Lukács Ervin ve­zényletével szép kidolgozásban szólaltatta meg.

Jefim Bronfman Beethoven с-moll zongoraversenyét adta elő ezt követően. Interpretációja igen szuggesztív volt, ám felfogása, játékstílusa nem teljesen problémamentes. Bár fantasztikus technikájával igazi virtuóza hangszerének, valamint a nagy dinamikai különbsé­geket is jól kontrasztálta az előadás során, mégis némi hiányérzetet okozott sokszor erőszakos, vad temperamentuma, amelynek következtében néhol elveszett a mű klasszikus arány- és formavilága.

Két nappal később a Zeneakadémia Nagytermében azonban bebizonyította, nem méltatlan partnere Sternnek, nem afféle „kalapácszongorista”; játéka ki­egyensúlyozott pianistát, érett művészt tükrözött.

Bizonyára nem kis sze­repe volt ebben a nagy he­gedűsnek, akiben a nagy­apai, szeretetteljes lelkület most is dominált.

Isaac Stern játéka szá­momra elsősorban az első koncertestéjén nyújtott fe­lejthetetlen élményt, ami­kor Beethoven Hegedűverse­nyét (op. 61) tolmácsolta. A végsőkig letisztított, lé­nyegre szorítkozó interp­retáció igazi varázslatos meglepetés volt. Előadása ismeretlen szférákból ho­zott üzenetet. Feltűnő volt játékában, hogy alaphang­ja piano, sok benne a ne­mes egyszerűséggel meg­szólaltatott vibrátó nélküli hang – csak magához szólt szinte, mégsem befelé for­dult előadást hallhattunk, hanem filozofikus mélységekbe kalauzolta a közönsé­get.

Különösen a Larghetto tétel maradt emlékezetes él­mény földöntúli nyugalmával, csodálatos lírával pá­rosulva. Egyéni értelmezésével megdöbbentő, lélegze­telállító hatást gyakorolt, amikor az emberi szívverés ritmusánál is lassúbb tempóval játszotta a szóló részt. A katartikus élményt a táncos finálé felszabadító vi­dámsága követte.

Az ilyen páratlan művészi eszközöket nem lehet is­kolában, tankönyvekből elsajátítani. Ennek a kivételes művészi zsenialitásnak az elérésére csak nagy meste­rek közelében, szerencsés esetben a mester partnere­ként lehet a birtokába jutni. Isaac Stern a talmudi böl­csek késői szellemi utódaként folytatja a tradíció okta­tását, mely szerint: „a tanítás és a szerénység a lélek leg­szebb gyöngyei” (jer. Pea VIII. 9.).

Babits Antal