Ilona Szarajevóból

Az akkor már 22 hónapja ostrom­lott Szarajevóból február 7-én jött ki egy Szochnut-konvojjal Ilona Szoftics, 24 éves elektromérnök. Most a horvát fővárosban, Zágrábban lakik apai nagynénjénél. Szülei, nővére, rokonai, barátai Szarajevóban vannak, Ilona oda kötődik minden idegszálával. Családfája igazi közép-európai. A századelőn az Osztrák-Magyar Monar­chiához tartozó Boszniában a bosnyák uralkodó réteg nyugat felé orien­tálódott, átvette a helytartó osztrákok szokásait. így került Ilona nagyapja, a hercegovinai nagybirtokos Bécsbe, hogy orvosnak tanuljon. Ott ismer­kedett meg a szép magyar zsidó lán­nyal, Benedek Ilonkával, akit feleségül vett, és elvitte magával a hercegovinai birtokra. Benedek Ilonka egy leány- gyermeket szült, és a Szadruddina nevet adta neki. A leány, fölserdülvén német nyelvtanárnő lett és férjhez ment egy szarajevói zsidó orvoshoz. Szadruddina gyermekei, Ilona és nagyobbik lánya, Elma, aki filozófia-angol szakon vég­zett, csak néhány szót tudnak magyarul.

– Családi kapcsolatok fűzik-e még Magyarországhoz?

• Igen! Pesten is vannak rokonaim, de magyarul csak annyit tudok, hogy „éljenmájus l!” Talán 1984-benjártam ott utoljára, éppen ünnep volt, akkor tanultam meg ezt a jelmondatot.
• Mikor érkezett Szarajevóból ide, Zágrábba?
• Február 7-én indultunk, azon a napon, amikor a Piac-téri merénylet volt, amikor több mint 60 ember halt meg egy becsapódó gránáttól. Éppen a köziében gyülekeztünk, és hallottuk a hatalmas robbanást. A Szochnut-kon­vojjal, körülbelül háromszázan jöttünk ki akkor a városból.
• Egy friss fényképen szüleivel látható, elegánsan.
• Igen, tavaly készült, amikor befe­jeztem az egyetemet.
• Hogyan lehetséges egy ostromlott városban normális életet élni, egyetemre járni?

Az ember megpróbálja megszokni. Amikor elkezdődött, mindenki arra gondolt és várta is, hogy mindjárt vége lesz. De amikor kiderült, hogy erre hiába vár, igyekezett visszatérni a régi élethez, mintha nem is lenne háború. Illetve tudomásul vette a háborút, de a körülményekhez igazította minden­napját.

• Elképzelhetetlen számunkra, hogyan lehet iskolába, munkahelyre menni, amikor folyton lőnek, nincs víz, villany és közlekedés.
• Iskola nem volt mindennap. Ha potyogtak a gránátok, akkor nem tanítottak. A diákok figyelték a közleményeket a televízióban, a rádióban, hogy menjenek-e vagy ne. A rádió az egész háború alatt szólt. Min­denki nagyon igyekezett rendben tar­tani magát, igazán iparkodtak. Mond­tam is a nagynénémnek, amikor megérkeztem Zágrábba, hogy a szarajevóiak jobban adnak magukra, mint a horvát fővárosban. Ez persze nem rátartiság, inkább szükséglet, egyfajta el­lenállás, hogy tiszták legyenek, vasalt ruha legyen rajtuk.
• Hogyan bírták a telet, amikor nem kaptak vizet, hidegek, sötétek voltak az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, az otthonok?

Nagyon sok idő ment el az alapvető életfunkciók fönntartásával, vízszer­zéssel, főzéssel. A főzéshez először égethető anyagot kellett szerezni, papírt, fát, gumit, régi cipőt, széket és így tovább. Ha volt is áram, az sem a lakásokban világított. Először a vízszivattyúkat működtették. Ha víz sem jött, akkor az emberek elindultak a források felé kis kocsikkal, minden elképzelhető edénnyel, kannával. A vízszerzés a legfontosabb napi dolgok közé tartozott! Ha tehettem, mindig eljártam otthonról, iparkodtam, hogy minél tovább legyek házon kívül. Vala­hol, ahol éppen meleg volt, összejöt­tünk. Igyekeztem minél többet emberek között lenni, elfelejteni, ha csak egy pillanatra is, hogy gránátok hullanak. Egy gránát becsapódott a házunkba is, és csúnyán megrongálta a tetőt. Téves az a nézet, hogy Szarajevóban megállt az élet. Működtek a mozik, az emberek filmeken izgultak, bár becsapódhatott a lövedék. Rendeztek kiállításokat is; Szarajevó különben a fotósok Mekkája.

Nagyon sokan megfordultak ott az egész világból. Ezekkel a képekkel aztán sok pénzt kerestek. A kávézók egyetlen napra sem zártak be, de a kávé nagyon drága, két német márka, a havi fizetésünk pedig három márka. Ennek ellenére a kávézók mindig tele vannak, és újak is nyílnak. Az éttermekben min­dig lehetett hússzeletet is kapni. Min­den van, csak pénz kell hozzá!

• Úgy tudom, rádió-amatőrként dol­gozott Szarajevóban.
• Igen, egy évig rádió- amatőrködtem a zsidó hitközségben. Azt hiszem, ezer ember is ismeri a han­gomat és a nevemet. Az egész világgal kapcsolatban voltunk, a zágrábi irodán keresztül naponta, a belgrádin keresztül pedig hetente háromszor. Adtuk-vettük az üzeneteket.
• Hány zsinagóga működik a város­ban?
• Az askenázi zsinagóga az egyetlen, amelyik még funkcionál a Drevni Mosztnál, a fahídnál, a gimnázium közelében. Korábban több volt, de régóta csak egyet használunk, mert kevés zsidó él már Boszniában.
• Mi van a régi zsidótemetővel, a gyönyörű sírkövekkel?

– Abban a 60-as évekig temetkeztek. A háborúban pedig a félelem szi­nonimája lett, mert mindig volt ott egy orvlövész; úgy is hívjuk, hogy ”az ügyeletes”. Erről egy szörnyű vicc is született: a gyerekek az utcán játszanak, mire egy asszony rájuk kiabál: gyere­kek, bújjatok el, tudjátok, hogy az orvlövész folyton idelövöldöz. Egy kislány visszaszól: Nem, nem lövöldöz, az apu most alszik. A diploma megszer­zése után a szakmámban kezdtem dolgozni, a cég, a Holiday Inn szállodánál van. Onnan át lehet látni a túlpartra, a zsidótemetőre. Soha nem mertem ar­rafelé nézni, mert azt gondoltam, hogyha én nem látom az orvlövészt, ő sem lát engem. A szerb tüzérség beásta magát a sírok közé. Elképzelheti, mi lehet ott.

• Mi a legszörnyűbb háborús em­léke?

Egyik gimnáziumi osztálytársamat és egyik egyetemi kollegámat megölték. De a legközelebbiek élnek, egészségesek. Amióta itt vagyok Zágrábban, tengernyi az időm, bejárok naponta a hitközségbe, figyelem a rádióamatőrök segítségével érkező szarajevói híreket. Az, ami Szara­jevóval történt, csak most jutott el igazán a tudatomig. Az egy hosszú folyamat törvényszerű végeredménye, mert olyan emberek kerültek magas pozíciókba, akiknek soha nem lett volna szabad odakerülniük. Mindent fel és szét akartak osztani, mindent ki akar­tak söpörni. Szarajevóban pedig ezt le­hetetlen elvégezni. Mivel nem tudták megvalósítani ezt a söprést békében, hozzáfogtak a romboláshoz.

Zágráb, 1994. március