Igy történt… (Az új állam első napja)

Kétrészes mellékletben emlékezünk meg Izrael Állam ötvenedik születésnapjáról. Az összeállítás első két írása az ország születése és az azt megelőző „vajúdás” körülményeit, gyakran illúziókkal áthatott légkörét mutatja be. A soron következő írások az ország néhány intézményét veszik nagyító alá. A második részben a mai, sok illúzión túljutott, belső gondokkal küszködő, még mindig ellenséges környezetben élő országról közlünk írásokat.

Így történt..

„Más népekhez hasonlóan a zsidó népnek is természetes joga, hogy független államában sorsát önállóan irányítsa. Ezért mi, a Nemzeti Tanács tagjai, mint Izrael országa zsi­dó lakosságának, valamint a cionista mozgalomnak kép­viselői, összegyűltünk az angolok s Palesztina-mandátumának lejárta előtti napon, és… ezennel elhatározzuk a zsidó állam felállítását. Kimondjuk, hogy amint a mai nap véget ér, éjféltől kezdve 5708 Ijjár hónap 5-től, azaz 1948. má­jus 15-től a jelenlegi Nemzeti Tanács mint ideiglenes Ál­lamtanács, végrehajtó szerve, a Nemzeti Bizottság pedig mint a zsidó állam ideiglenes kormánya fog működni, továbbá kimondjuk, hogy az ország neve Izrael Állam lesz…”

(Részlet a Függetlenségi Nyilatkozatból)

1948 májusának második péntekjén délután négy órára gyűlt össze a város múzeumának aulájában a 37 tagú Moacet Haam, a következő naptól ideiglenes parlamentként mű­ködő hatalmi szerv, és a Minhelet Haam, vagyis a kormány 13 tagja, hogy deklarálják az ősújország megszületését. Az ünnepségen jelen voltak a rabbinátusok legtekintélyesebb tagjai, tudósok, művészek, a különféle árnyalatú cionista szervezetek vezetői, katonai parancsnokok. Az épület körül százak hallgatták hangszórókon a ceremónián elhangzotta­kat, otthonaikban pedig tízezrek – először adott helyszíni közvetítést a Kol Jiszrael, Izrael Hangja rádió.

Az államalapítás aktusa egyszerű volt. Fischman rabbi megköszönte a Világ Urának, hogy évezredek után ismét ha­zát adott a zsidóságnak, és az új országot oltalmába ajánlot­ta. David Ben-Gurion, a kijelölt miniszterelnök olvasta fel a függetlenségi kiáltványt, amely a többi között emlékeztet ar­ra, hogy a zsidóság a szétszóratásban sem szűnt meg soha imába foglalni a hazatérés reményét; a jövőről pedig így fo­galmaz; „Izrael Állama nyitva áll a zsidó bevándorlás előtt, kész a szórványok egybegyűjtésére, és az országot minden lakosa javára fejleszti. A szabadság a jog és a béke eszmé­jét tekinti léte alapjának, és egyenlő társadalmi, politikai jo­gokat biztosít minden polgárának vallásra, fajra, nemre való tekintet nélkül. Megteremti a vallási, lelkiismereti, nyelvi, ne­velési és művelődési szabadságot. Védelemben részesíti va­lamennyi vallás szent helyeit…”

Mivel akkor már hónapok óta élethalálharc folyt a – főleg a kivonuló angolok fegyvereivel ellátott – palesztinok ellen, s öt arab ország indította meg támadását, különös jelentősége volt a dekrétumban megfogalmazott békefelhívásnak, amely a többi között arra buzdítja az Izraelben élő arabokat, hogy vegyenek részt az államépítésben.

Az államalapítás napjáig ezerötszázan áldozták életüket a még meg nem született hazáért, s hevesebb harcokra lehetett számítani. Május elején Damaszkuszban találkoztak Szíria, Jordánia, Libanon, Irak, Egyiptom (hadseregében szaúdi ön­kéntesek is harcoltak) vezérkari főnökei, hogy egyeztessék támadásukat. Csapataik részben modem légierővel, részben erős páncélos egységekkel rendelkeztek, míg az izraeli fegy­verek elavultak voltak, mindössze néhány hetes kiképzés állt a harcosok egy része mögött, és szedett-vedett volt a felsze­relésük. Egy akkori keserű vicc szerint a zsidó hadsereg állan­dóan ünnepelt, mert úgy lakott, mint szukkotkor, úgy evett, mint hosszúnapkor, és úgy öltözött, mint purimkor.

Szinte hihetetlen azok számára, akik az 1948-as év nem­zetközi helyzetét nem ismerik, csupán a rákövetkező évtize­dekét, hogy az USA fegyverszállítási embargóval sújtotta Izra­elt, míg a zsidó állam legnagyobb segítője a Szovjetunió volt, onnan kapta a hadizsákmányból származó Krupp ágyúkat és Messerschmitt repülőgépeket.

Úgy tervezték, hogy az államalapítás ünnepségének befeje­zéseként a 37 képviselő aláírja a függetlenségi kiáltványt. Voltak azonban olyanok, akik Jeruzsálemből telefonon adták egyetértésüket, nem hagyták el őrhelyüket, ugyanis a város­ban heves harcok folytak. A Tel-Avivval már 1948-ban szin­ten összenőtt Jaffát is csak aznap reggel szabadították fel.