Ideális Identitások

Jehudi Menuhinnak

– Mi leszel, ha nagy leszel?

kérdezte, a felnőttek tehetetlen

banalitásával a riporter az állami gondozásból nevelő-­

szülőkhöz került kisfiútól. Az ötéves gyerek meglepő lu-

ciditással felelt: ideális identitástudattal:

– Cigány.

Irigyeltem. Talán, mint minden gyerek, én is

(vagy csak én?), csodagyereknek képzeltem magam.

Csodának. De ez a kisgyerek valóban csoda volt.

A képeslap is tudta, amelyiknek barna színű

fényképén néztem, ahogy térdig érő rövid-­

nadrágban (ezt nem szerettem) egyik lába éppen

a Pullmann-kocsi lépcsőjére kapaszkodik, ke-

­zében hegedű-tok, éreztem, hogy, ha a kép

nem állítaná meg, már rég fönt lenne a ku-­

péban, mióta bámulom. De csak bámultam tovább.

Azt írta a lap, most indul Amerikába. Alig

egy pár évvel lehetett idősebb, mint én.

Attól fogva mindig meghallgattam, amikor

csak megláttam a nevét a sárga rádióújságban.

Láttam, ahogy kiveszi a hegedűjét abból a tokból.

Nekem is volt egy mandolinom. Ilyenkor elővettem,

elhelyeztem a két kezem között. De nem tudtam

rajta játszani. Semmit nem tudtam. És nem tudtam,

fogok-e tudni valamit. Mit fogok tudni? Milyen

csodát? Szerettem volna látni a csodagyereket,

akkor, amikor éppen csoda. De a hangszóró képtelen

képernyőjén sose jelent meg.

És legközelebb megint csak képen láttam. Egy

agyongyűrött háborús újságpapíron. Már mind a

ketten felnőttek voltunk. Én egy ostromlott

városban bújdosva. Ő – a képaláírás szerint –

éppen elrabolta az összes amerikai hegedűművész

elől az érvényesülés minden lehetőségét. A

büdös galiciáner. Szegény amerikaiak. Újságom

még az ellenséget is sajnálta. Azok is a zsidó

összeesküvés áldozatai. A boldogtalanoknak most

se volt egyéb gondjuk. Ötszáz méterre Buda ha-­

tárában ott álltak a szovjet tankok. Illetve a

zsidó összeesküvés. Jehudi Menuhinnal az élén.

Kitartás! Éljen Szálasi! A gyűrött újságlapból

kitéptem a képet. Az egyetlen ruhadarabom zse-­

bébe tettem, a hamis papírjaim közé. Hogy nekem

is legyen valami a kitartáshoz. Az ember ilyenkor

– ha már ilyen kor is létezik – pragmatikus lesz.

Meg illuzionista is. Úgy éreztem, egyszerre erő-

­síti meg hamis identitásomat (az esetleges iga-

­zoltatók előtt – hiszen a Harcot olvasom!), meg

az igazit is (a csodagyerekkel).

Aztán egyszerre ott állt szemtől szembe velem. Ahogy

éppen

az állcsontja és kulcscsontja közé illesztve a

hegedű, mintha csak erre találta volna ki őket

az úr. Vonójával a földre mutatva vár. Vár a cso-­

dára. Mindenki a csodára vár. A Minden Halottak

Összeesküvése után.

És most megint látom. Talán utoljára. De úgy,

mint először. Egyik lába a Pullmann lépcsőjén. Kezében

a csoda. Amely megtörténik. És mégsincs. Ülök a

képeslap előtt Bogláron a Kisszobában. De már

őt se irigylem.