Ideális Identitások
– Mi leszel, ha nagy leszel?
kérdezte, a felnőttek tehetetlen
banalitásával a riporter az állami gondozásból nevelő-
szülőkhöz került kisfiútól. Az ötéves gyerek meglepő lu-
ciditással felelt: ideális identitástudattal:
– Cigány.
Irigyeltem. Talán, mint minden gyerek, én is
(vagy csak én?), csodagyereknek képzeltem magam.
Csodának. De ez a kisgyerek valóban csoda volt.
A képeslap is tudta, amelyiknek barna színű
fényképén néztem, ahogy térdig érő rövid-
nadrágban (ezt nem szerettem) egyik lába éppen
a Pullmann-kocsi lépcsőjére kapaszkodik, ke-
zében hegedű-tok, éreztem, hogy, ha a kép
nem állítaná meg, már rég fönt lenne a ku-
péban, mióta bámulom. De csak bámultam tovább.
Azt írta a lap, most indul Amerikába. Alig
egy pár évvel lehetett idősebb, mint én.
Attól fogva mindig meghallgattam, amikor
csak megláttam a nevét a sárga rádióújságban.
Láttam, ahogy kiveszi a hegedűjét abból a tokból.
Nekem is volt egy mandolinom. Ilyenkor elővettem,
elhelyeztem a két kezem között. De nem tudtam
rajta játszani. Semmit nem tudtam. És nem tudtam,
fogok-e tudni valamit. Mit fogok tudni? Milyen
csodát? Szerettem volna látni a csodagyereket,
akkor, amikor éppen csoda. De a hangszóró képtelen
képernyőjén sose jelent meg.
És legközelebb megint csak képen láttam. Egy
agyongyűrött háborús újságpapíron. Már mind a
ketten felnőttek voltunk. Én egy ostromlott
városban bújdosva. Ő – a képaláírás szerint –
éppen elrabolta az összes amerikai hegedűművész
elől az érvényesülés minden lehetőségét. A
büdös galiciáner. Szegény amerikaiak. Újságom
még az ellenséget is sajnálta. Azok is a zsidó
összeesküvés áldozatai. A boldogtalanoknak most
se volt egyéb gondjuk. Ötszáz méterre Buda ha-
tárában ott álltak a szovjet tankok. Illetve a
zsidó összeesküvés. Jehudi Menuhinnal az élén.
Kitartás! Éljen Szálasi! A gyűrött újságlapból
kitéptem a képet. Az egyetlen ruhadarabom zse-
bébe tettem, a hamis papírjaim közé. Hogy nekem
is legyen valami a kitartáshoz. Az ember ilyenkor
– ha már ilyen kor is létezik – pragmatikus lesz.
Meg illuzionista is. Úgy éreztem, egyszerre erő-
síti meg hamis identitásomat (az esetleges iga-
zoltatók előtt – hiszen a Harcot olvasom!), meg
az igazit is (a csodagyerekkel).
Aztán egyszerre ott állt szemtől szembe velem. Ahogy
éppen
az állcsontja és kulcscsontja közé illesztve a
hegedű, mintha csak erre találta volna ki őket
az úr. Vonójával a földre mutatva vár. Vár a cso-
dára. Mindenki a csodára vár. A Minden Halottak
Összeesküvése után.
És most megint látom. Talán utoljára. De úgy,
mint először. Egyik lába a Pullmann lépcsőjén. Kezében
a csoda. Amely megtörténik. És mégsincs. Ülök a
képeslap előtt Bogláron a Kisszobában. De már
Címkék:1994-09