Hol van a haza?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Popper Péter / 2007. július 2. 1992 és 1995 között Izraelben voltam vendégprofesszor. Annyi magyar művész és tudós élt egy ideig külföldön, eszembe se jutott, hogy vannak, akiknek a szemében ez hazaárulás. Ott-tartózkodásom alatt írtam a Kelet Népébe egy rövid tanulmányt a hazáról. Ebben az alábbiakat állítottam.

  Popper Péter  
  Popper Péter  

1. Az ember kommunikatív lény. Annál a népnél van a hazája, amelynek legtökéletesebben érti a nyelvét, beleértve a célzásokat és az utalásokat is, és azt mondja, amit akar, nem azt, amit tud.

2. Ott a hazája, ahol a nyelv grammatikailag és irodalmilag kialakította a kultúráját. Nagy különbség, hogy sokféle vagy csak egyféle múlt időt ismer. Nagy különbség, hogy milyen nyelven tud élvezni egy verset, egy regényt, hogy milyen nyelven számol, és milyen nyelven álmodik.

3. Ott a hazája, ahol legjobban tájékozott a viszonyok, a rejtekutak, az ügyintézési lehetőségek között.

4. Ott a hazája, ahol a legismerősebbek az ízek, a fűszerek, az ételek elkészítési módjai.

5. Ott a hazája, ahol a halottai nyugszanak.

6. Otthona, lakása sokfelé lehet a világban. Hazája csak egy. S ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy a haza jól bánik-e valakivel, vagy rosszul, mint ahogy az apa akkor is az apa, ha simogat vagy ver. Ténykérdés.

A nemzeti identitás

Az ember ne éljen meg a hazájából, abból, hogy magyar, német vagy amerikai. A hazaszeretetet ne használja pénzkereseti, egzisztenciateremtési lehetőségnek.

Az embernek vállalnia kell a hazáját, történelmével együtt. Mert a haza és a története ugyanaz, nem elválaszthatók egymástól. Vállalni kell uralkodóit, vezetőit, politikusait, a zsenit, az idiótát. Azt, aki felvirágoztatta, s azt is, aki romlásba döntötte az országot. Senkit sem szabad kirúgni a sírjából, nem szabad évtizedenként átírni a történelmet, nem szabad mindig idegen bűnbakokra kenni a történelmi bűnöket. Nem szabad rózsássá hazudni a tüskés múltat. Különben a haza története érthetetlen mozaikokra esik szét. S mozaikokkal nem lehet azonosulni.

Az embernek vállalnia kell önmagát, önmaga múltját is, tévedéseivel, bűneivel együtt. Nem szabad negyedszázadonként átírni az önéletrajzokat. Mert akkor megszűnik az Én kontinuitása, az emberélet is érthetetlen mozaikokra esik szét, s marad a végső bizonytalanság: Ki is vagyok Én?

Ebben az identifikációs bizonytalanságban az ember szorong, és áldozatul esik a leghízelgőbb és legprimitívebb mítoszoknak, amelyek az ő fölényét bizonygatják minden más náció felett. Nincs különb a franciánál vagy a németnél vagy a magyarnál stb. Főleg: nálunk nincs különb nemzet.

Sorel a 19. és 20. század határán azt tanította, hogy a modern ember használja ugyan a világot, de nem érti. Emiatt szorong. S a szorongását álracionális mítoszokkal enyhíti. Tehát nagy lesz a mítoszéhség. S valóban, az elmúlt század tele lett történelmi és rasszista mítoszokkal, mitizált közéleti vezérekkel. Sőt, Sorel azzal zárja fejtegetéseit, hogy a mítoszból könnyen politika lesz: azé a jól szervezett kisebbségé lesz a hatalom, amely a leghízelgőbb és legkönnyebben érthető mítoszt tudja adni a tömegeknek. Végül is nem ez jellemzi akár a fasiszta, akár a kommunista ideológiát?

Egyénileg: egy arisztokrata, azért, mert főnemesnek született, különbnek tudta magát a közönséges embereknél, az ostoba nyikhaj viszont azért érzi különbnek magát, mert nem született zsidónak vagy cigánynak. Ez az érdeme, amiért semmit se kell tennie, tanulnia, alkotnia, hiszen ő magasabb rendű ezeknél. Tehát joga van a vagyonukra, az állásukra, joga van elüldözni őket, vagy golyót ereszteni a tarkójukba. S természetesen egyik rasszista sem veszi észre, hogy ő az igazi nemzetgyalázó, aki szerint Magyarország lakosságának 1-2 százaléka karrierjével, sikereivel veszélyezteti a lakosság 99 százalékának egzisztenciáját és érvényesülését. Ennyivel tehetségesebbek, szorgalmasabbak lennének? Ennyire csak a fajelmélet hívei nézik le és vetik meg saját népüket, a magyarságot.

Az idegenek gyűlölete

Ősi eredetű bizalmatlanságból és hamis általánosításokból fakad. Az emberek mindig szerettek a szent helyek közelében élni, ahol közelebb van a föld az éghez. Őrizték a szentséget. Szent városok alakultak ki. S egy közeledő idegenről nem lehetett tudni, milyen titkos szándékkal jön. Talán más szentséget tisztel? Talán el akarja pusztítani, meg akarja gyalázni az itt őrzött szentséget? Innét indul el a gyanakvás a mássággal szemben.

S még valami: az ősi, mágikus gondolkodás még nem ismerte a hasonlóságot. Számukra valami vagy más volt, vagy azonos. Ha egy boszorkánynak összenőtt szemöldöke volt, akkor számára minden összenőtt szemöldökű nő boszorkány. Ha egy cigány meglopott valakit, akkor minden cigány tolvaj. Ha egy zsidó becsapta üzleteléskor, akkor minden zsidó csaló.

Így alakultak ki az úgynevezett nemzetsztereotípiák: a német rendszerető, a francia parázna, az angol hidegvérű. Valóban? Például Shakespeare idejében is? Ma, a futballmeccsen is? Úgy tűnik, hogy ez a hidegvér nem öröklődik. Hanem a viktoriánus gyarmatbirodalom polgári nevelésének eredménye, mert akkor sok olyan emberre volt szükség, aki – ha a gyarmatokon úgy fordul az élet – kezében egy szál revolverrel szembe mer szállni ötszáz lázadóval.

Úgy tűnik, hogy a militáns nacionalizmus két időszakban lobog magasra. Akkor, amikor kialakulnak a nemzeti államok, és akkor, amikor végzetesen meggyengül egy nemzet kohéziója, gazdasága, kormányozhatósága.

(Forrás: www.168ora.hu)

támogatás