Hesván, az ünnep nélküli hónap

Elmúltak tisrí havának nagy, őszi ünnepei, a komor-felséges Ros háSáná és Jóm Kippúr, a kedves Szukkót, az örömöt árasztó Szimhát Torá – hesván havának csupán a szokott heti pihenőnapok, a szombatok maradtak. Mégis emlékezetes ez a hónap a zsidó hagyományban. Hesván 12-én hunyt el Ráhel ősanyánk, az az asszony, akiért hét meg hét évet szolgált Jákob Lábánnál. Jákob az efráti úton, Bét-Lehemben – a későbbi Betlehemben – temette el, nem messzire Jeruzsálemtől. Sírja fölé kőépületet emeltek, s Izrael gyermekei odajártak imádkozni, kiönteni szívüket Istennek, kérlelni Ráhelt, álljon melléjük bajukban, szorongattatásukban. Különösen hesván 12-n, halála napjának évfordulóján keresték fel a sírt.

Vajon miért nem a Mákhpélá-barlangban temette el halottját Jákob, oda, ahol a zsidó nép többi ősatyja, ősanyja nyugodott? – kérdezi a Midrás. Nos azért, mert Jákob az áldott nevű Szent szelleme által meglátta előre, hogy számkivetésbe hurcolt gyermekeit majd arrafelé fogják idegen országba hajtani: menjenek hát el Ráhel sírja mellett, hogy ő, Ráhel irgalmat könyörögjön ki nekik a Mindenhatótól.

És valóban – mondja tovább a Midrás amikor Nabuzaraddon arra vitte el őket, Ráhel előjött, ráborult a sírhalmára és sírva kérte Isten könyörületét, amint írva van Jirmejáhú próféta könyvében: „Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud vigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai”. És a Szent – áldott ő – így felelt: „Hagyd abba a sírást, ne könnyezzenek szemeid, mert meglesz szenvedésed jutalma – így szól az örökkévaló -, visszatérnek fiaid hazájukba.”

Réges-régóta imaháza volt Izrael gyermekeinek Ráhel sírja, s ő, aki Izrael minden gyermekének anyja, kiáll mindig védelmükre, mindig elnyeri az Egek irgalmát gyermekei számára.

Jólesz László