Heller Ágnes: Zsidók ábrázolása a jelenkori történelmi regényben

Megint di­vatossá vált a már egyszer majd­nem eltemetett történelmi regény. Umberto Eco regé­nye, A rózsa neve azonban új iskolát alapított.

Az utóbbi húsz esztendőben egymás után jelennek meg angol, amerikai, török, német, francia, olasz és persze magyar szerzőktől ef­féle, újszerű történelmi regények. Új­szerűségüket mindenekelőtt az jellem­zi, hogy másutt tapintják ki a történe­lem úgynevezett határpontjait, mint a hagyományos történelmi regény. Há­ború és polgárháború nem játszik nagy szerepet bennük. De az erőszak igen. Az erőszak áldozatai nők, eret­nekek és zsidók. Csak az általam olva­sott könyvekben három pogromot és két vérvádat számoltam össze.

Az új történelmi regény a történe­lem áldozatait állítja előtérbe. De a történelem áldozata csak akkor lehet fontos szereplő vagy esetleg fősze­replő egy történelmi regényben, ha kapcsolatban áll a történelem fősze­replőivel. A mai történelmi regényben szereplő zsidók nem egy kelet-európai stetl lakói. Többnyire szefárd vagy ke­leti zsidók, gazdagok és befolyásosak. S nemcsak gazdagok, hanem valami­féle tudás vagy képesség birtokosai is. Az egyetlen általam ismert kivétel a „trienti zsidónő”, s ő is csak ezért, mert a főszereplők – a különböző po­litikát képviselő reneszánsz katolikus méltóságok – konfliktusainak tárgya. Egy vérvádról van szó, melyet a Savonarola típusú, funda­mentalista fanatikusok a megcsappant „népi” hit megerősítése érde­kében szerveznek meg, holott maguk sem hisz­nek benne. Vannak olyanok a zsidó közös­ségben, akik vállalják a mártíriumot, vannak, akik megkeresztelkednek. Az utóbbit teszi a „trienti zsidónő” is, hogy a még ment­hetőket megmentse.

A pogromok leírása történelmileg hiteles, így például a 14. század végén Aragónia (Palma, Barcelona) esetében is. Erről a pogromról amúgy is sokat tudunk, hiszen ez tette tönkre a gironai híres kabbalista közösséget. A pog­rom nyomán Pálmában is kipusztul a magas kultúrájú zsidó közösség. Egyesek vállalják a mártíriumot, má­sok véletlenül lesznek „népi” erőszak áldozatai, megint mások felveszik a kereszténységet, és – marannusokként – titokban gyakorolják a zsidó vallást, végül mások muszlim földre menekül­nek. Szintúgy dokumentumok tá­masztják alá, hogy II. Clemens pápa megálljt parancsolt egy pogromsoro­zatnak.

Néhány zsidó szereplő, így például Gersonidész alakja, szintén kevéssé fikcionált. Mások esetében, a hiteles ábrázoláshoz az elbeszélő egy fikciót ragasztott hozzá, mondjuk egy „szerelmi szálat”, melyről a történelemkönyvek persze mitsem beszélnek. Ez történik (a szerző saját bevallása sze­rint) Pascal Rey A pálmai kartográfus című regényében. Ábrahám, a pálmai kartográfus történelmi szereplő, akit Aragónia királya megbecsül, gyakorta személyesen fogad, s „az iránytű nagymestere” kitüntetésben részesít. Szükség van rá, ahogy a többi pálmai zsidó kartográfusra is. Ők készítik a tengeri térképeket, melyek nélkül a viszonylag biztos hajózás lehetetlen lett volna. A viszonylag biztos hajózás volt a felfedezések, a felfedezések pe­dig a hatalom kiterjesztésének feltéte­le. Mint megtudjuk, még Amerigo Vespucci is a pálmai zsidó kartográfu­sok térképeit használta.

A zsidók ábrázolásánál, ahogy az eretnekek és nők ábrázolása esetében is, gyakori az idealizálás. Nehéz elke­rülni az áldozatok idealizálását, mikor a szerző abszurd rágalmak katasztro­fális kimenetelét ábrázolja. Az eretne­kégetéseknél az áldozatok idealizálá­sát szinte egyetlen szerző sem kerüli el. A zsidók ábrázolásában azonban kétszer igen. De ezekben a regények­ben a zsidók nem, vagy még nem ál­dozatok. A „nagyúr” pálmai kartográ­fus a pogrom előtt hal meg. Zsidósá­gát meg nem tagadja, de közössége fundamentalista és gyakorta irigy tag­jaival állandó konfliktusban áll. Waever A papírok összeesküvése című re­génye főszereplőjének esetében már erről sincsen szó.

A papírok összeesküvése című re­gény alaptörténete megint történelmi­leg teljesen hiteles. A hamis váltók ki­bocsátásából származó első tőzsdekrachról van szó. Ezzel együtt, még ennél többről is, ugyanis egy szemlé­letváltásról: hogy a papír is pénz lehet, ugyanúgy, mint az arany.

Waever, a regény főszereplője is­mert zsidó bokszoló, aki a regény sze­rint a modem bokszolás szabályait ki- alakította. Mint az előszóból megtud­juk (a regény a már idős Waever régi­es stílusban írt önéletrajza), egy ilyen zsidó bokszoló valóban létezett, de tör­ténetünk koránál későbben élt. Az alak tehát „kitalált”, ahogy fikció Waever személyes története is. Azonban a csa­ládja (melynek nevét a „ring” számára ő angolosította) sokkal kevésbé az. Egy Angliába visszatért szefárd csa­ládról van szó, gazdag üzletembe­rekről, akik az éppen abban az időben megnyíló lehetőséget kihasználva, többek között tőzsdespekulációval is foglalkoznak. Waever apját meggyil­kolják, s fia eldönti, hogy a gyilkos nyomára jut. Tudnivaló, hogy akkori­ban Angliában nincs rendőrség, s Lon­don városában a szervezett bűn az úr. Waever csak azért tudja az ellene irá­nyuló gyilkossági kísérleteket elháríta­ni, mert nemcsak „detektív”, hanem bokszoló is. Ennek szimbolikus je­lentőségét nem kell hangsúlyoznom. De Waever nem idealizált figura. Har­cos, aki egyúttal túlélő is. Sem vallá­sos, sem vallástalan. Apja gyilkosát keresve hol a bűnözők főnökének, hol az egyik, hol a másik, egymással élet­halálharcban álló banknak a védelmét élvezi. Ebben a regényben mégis ő a legtisztességesebb ember, holott em­bert öl – igaz, önvédelemből – s azt is megtudjuk róla, azaz tőle, hogy mikor annakidején ifjúkorában elköltözött otthonról, apja pénzéből is vitt magá­val egy nem jelentéktelen összeget.

A történelmi regények egyik mel­lékszála a bibliai regény. Itt is van új­ság, a bibliai „nőregények” elszaporo­dása a „nőregények” általános elsza­porodásán belül. Sárán kívül azokról a bibliai nőalakokról szólnak a regé­nyek, akikről a Szentírás egy-egy epi­zód kivételével hallgat.

Így például van regényünk Dináról és Cipporáról is. Színvonaluk messze elmarad a történelmi regények színvo­nala mögött. Ez persze nem csak a ma divatos bibliai nőregényekre nézve igaz, de igaz a hagyományos Mózes- és Jézus-regényekre vonatkozóan is.

Tehát a zsidóság „divatba jött”, leg­alábbis a regényirodalomban. Ha je­lentős regény születik ebből a divat­ból, annak csak örülni lehet, ha jelen­téktelen, akkor csak tünetnek tekint­hetjük. De mint tünet is érdekes.