Hegedűvel könnyebb menekülni

Írta: Rick Zsófi - Rovat: Archívum

Jávori Ferenc, vagy ahogy mindenki ismeri, Fegya, a Budapest Klezmer Band alapítója és vezetője idén augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársaság Lovag­keresztjét. Arról az útról beszélgettünk vele, amely Munkácsról indulva Német­országon és Amerikán keresztül vezetett a már évek óta tartó sikersorozat felé.

Pályád kezdetéről a legtöbb helyen csak annyit írnak, hogy Munkácson szü­lettél, Ungváron diplomáztál, majd Bu­dapestre kerültél. Kezdeti éveidről keve­set tudunk, pedig ez fontos, mert ko­moly zenei neveltetésben volt részed.

– Az, hogy megszülettem, nagyrészt a szerencsének köszönhető. Édesapám a Don-kanyarhoz került munkaszolgála­tosként, a négyszáz főnyi munkácsi ala­kulatból ketten jöttek haza, kétezer ki­lométert gyalogoltak. Amikor édesanyám visszatért Auschwitzból, édesapám már otthon volt. Összeházasodtak, s én vol­tam az első zsidó gyerek Munkácson, aki a háború után született, nálunk az volt a szokás, hogy a zsidó családok, amint lehetett, azonnal zeneiskolába íratták a gyerekeiket. Én már négyéves koromban kaptam egy zongorát, azon játszogattam otthon, de a zeneiskola vezetője félig komolyan, félig tréfásan azt mondta: Játsszon a gyerek inkább hegedűn, azzal könnyebb menekülni!”, ezért hétéves koromban elkezdtem he­gedülni tanulni. Szerencsére akkoriban a Szovjetunióban a mellékhangszert is komolyan vették, így nem volt gond; mind a kettőt megtanultam. Amikor ti­zennégy évesen elvégeztem a zeneis­kolát hegedű szakon, ugyanazt a reper­toárt játszottam zongorán is, mint azok, akik zongora szakon végeztek. Előfordult, hogy megbetegedett egy zongorista, akkor én kísértem a hege­dűs társaimat.

Hogyan kerültél Pestre?

1975 januárjában települtem át. A háború után Munkácson még volt zsidó élet, de a 90-es évek elejére alig 80-90 ember maradt. Aki tudott, kivándorolt. A húgom Pesten ment férjhez 1969-ben, és mivel együtt akartunk maradni, az egész család ideköltözött. Ha nincs ez a kitérő, én is Amerikába vagy Izraelbe mentem volna.

Mihez kezdtél Budapesten?

– Január 4-én települtem át, és né­hány nap múlva kezembe került egy új­sághirdetés: az Operett Színház zeneka­ra hegedűst keres. Részt vettem a pró­bajátékon, és január 15-én már az Ope­rettben hegedültem. A szüleim március­ban jöttek utánam, és el voltak ájulva, hogy akiket Munkácson csak a televízió­ból, rádióból, ismertek (Németh Mari­kát, Rátonyi Róbertet, Gábor Miklóst, Lehoczky Zsuzsát), most élőben láthat­ták és hallhatták. Nagyon büszkék vol­tak rám, boldogok voltak attól, hogy én a zenekari árokban ülök.

Gyerekként vallásos zsidónak nevel­tek a szüleid?

Kifejezetten vallásosnak nem, de a hagyományok betartása, tisztelete, az ünnepek nagyon fontos részei voltak az életünknek. Visszagondolva erre, nagyon meghitt és fantasztikus gyerekkorom volt. Munkácson volt négy nagynéném, öt nagybácsim, a családi összetartás nagyon szoros és erős volt. Az ünne­pek alkalmával húszan, hu­szonöten gyűltünk össze, ro­konok, gyerekek. Ennek kö­szönhetően a szoros családi szálak megmaradtak. Sajnos már nem mindenki él, de az unokatestvérekkel, testvé­rekkel, akik kint vannak Amerikában, Izraelben, majdnem minden évben ta­lálkozunk: vagy ők jönnek ide, vagy én megyek oda. Jó érzés, hogy az ember nem egyedül lubickol a világban, hanem van egy nagy családi háttere, teljesen mindegy, hogy Budapesten, Tel-Avivban, Los Angelesben vagy New Yorkban lakik.

Gyerekkorodban tanultál héberül?

Nem, mi a magyar mellett jiddisül beszéltünk a családban. Az óvodában pedig megtanultam oroszul, mert az öt­venes években veszélyes volt hangoztat­ni, hogy az ember beszéli a jiddis nyel­vet. Az óvodákban, iskolákban egyéb­ként mindenkiről tudták, hogy milyen nemzetiségű, mert fölírták rögtön az „anyja neve” és a „lakcím” után. Mi úgy nőttünk fel, hogy zsidók vagyunk, nem kellett titkolni. Az iskolában voltak ugyan „kasztok”, de jól megfértünk egy­más mellett. Olyan házban laktunk, ahol mi voltunk az egyetlen zsidó család, de volt ukrán, orosz, cseh, és jól kijöttünk egymással.

Amikor áttelepültél Budapestre, nem hiányzott ez az összetartás?

– Valamelyest csalódott is voltam, mert vártam, hogy itt is megtalálom azt a közeget, amelyben felnőttem, de ezt Pesten nem tapasztaltam. Sőt, úgy érez­tem, a zsidó identitás, a zsidó hovatarto­zás nem volt egyértelmű a 70-es évek Budapestjén. A magyar zsidóság mindig is asszimilálódni akart, ebben nagyon különböztek a lengyel és az orosz zsi­dóktól. Ha valakitől megkérdezted, hogy ismer-e zsidó népdalt, azt mondta, Chava Nagila vagy Jiddise Mame. Nem vol­tak valóban széles körű ismereteik a zsi­dó kultúráról.

Ez változott az évek során?

A zsidó öntudat a rendszerváltás ide­jén újból felszínre került. Ekkor alakult meg a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, ez óriási lökést adott. A Budapest Klezmer Bandet 1990-ben alapítottam. Ak­kor mindenki úgy érezte, most van itt az ideje, hogy a feledésbe merült zsidó kin­cseket újra felszínre hozzuk. Ha több bátorságom és merészségem lett volna, ezt már a hetvenes években is megte­hettem volna, hiszen rengeteg zsidó ze­nét gyűjtöttem annak idején Munká­cson. Élt ott egy fantasztikus cigányprímás, Galambosi Bandi, akinek az apja igazi klezmerzenész volt, így nagyon sok zsidó népdalt ismert. Jóban voltunk ve­lük, gyakran jártunk náluk, és ahogy ját­szotta ezeket a dalokat, én szép lassan megtanultam őket. Amikor 1987-ben először jártam Amerikában, megvettem az első klezmerlemezt, amit az ameri­kaiak készítettek. Majdnem mindegyik számot ismertem. A lemezen úgy tüntet­ték föl, hogy ezeket Amerikában gyűjtöt­ték. Ez csak részben volt igaz, hiszen az egész zenei anyag a húszas-harmincas években Európából került ki Amerikába. Ezenkívül egy jó barátom révén hozzájutottam egy igazi kincshez is. A húszas években egy Mozes Beregovsky nevű népzenész ötkötetnyi zsidó dalt gyűjtött össze Ukrajnában és Moldáviában, de ezt 1936-ban megsemmisítették. Egy kötet maradt meg, melyet később Zsidó hangszeres népzene címmel ki is adtak, ebben kétszázötven lekottázott népdal található, ezt kaptam meg én a barátom­tól. Elég jelentős repertoárral rendel­keztem tehát, amikor megalapítottam a zenekart.

A zenészeid mit szóltak hozzá, hogy zsidó zenét fognak játszani?

– Meghallgattunk néhány felvételt, el­zongoráztam a számokat. Izgalmasnak találták, mert megérezték, hogy ez olyan zenei nyelv, amelyet jó játszani. Az első néhány év az „építésről” szólt, próbál­tunk különböző zenei stílusokat érvé­nyesíteni, megszólaltatni azt a hangzást, melyet az amerikai lemezen hallottam. De rájöttem, hogy ha nem alakítok ki sa­ját stílust, akkor utánzás lesz az egész. Biztatás kellett hozzá, és ezt meg is kap­tuk, nagyon szép fogadtatásban része­sültek a koncertjeink, úgy éreztük, van hitele annak, amit csinálunk. 1992-ben egy francia cég adta ki az első lemezün­ket, amely tizennégy országban jelent meg. Mégis úgy éreztem, hogy ez még nem pontosan az, amit én szeretnék, ezért váltani akartam, csak nem tudtam, hogyan. Kimentem Németországba egy évre dolgozni, de az elsődleges cél az volt, hogy összeszedjem a gondolatai­mat, és nyugodtan végigjárjam azt az utat, amelyet elképzeltem. Délutánon­ként és esténként szalonzenét játszot­tam, délelőttönként pedig bementem a koncertterembe és írtam. Egy év alatt teljesen új repertoár készült el, egy lemeznyi anyag, meghangszerelve arra a héttagú együttesre, amit megálmodtam, így indultam el azon az úton, amely má­ig is sikeres, azokkal az emberekkel, akik partnerek elképzeléseim megvaló­sításában. 1996-ban megszületett a He­gedűs a háztetőn a Madách Színházban, majd három évvel később a Purim a Győri Balettel, két évvel ezelőtt pedig a Klezmer szvit a Liszt Ferenc Kamaraze­nekarral. Ezek nagy mérföldkövek vol­tak a zenekar életében. A Purimmal no­vember 29-én megyünk Londonba, a Queen Elisabeth Hallba. Ez többek kö­zött azért lesz különleges előadás, mert talán Anglia az egyetlen európai ország, ahol még nem játszottunk.

Azon túl, hogy népszerűsítitek a magyar zsidó zenét, tudtok valamit tenni az antiszemitizmus visszaszorítá­sáért is?

– Ez ügyben óriási szerepe van magá­nak a zenének, és ezzel együtt a zene­karnak is. Ma már nem pejoratív a zsidó szó, bár a magyar köztudatból nem le­het teljes mértékben kiirtani az antisze­mitizmust. De játszottunk több, köztu­dottan jobboldali városban, ahol az em­berek eljöttek a koncertre, a végén pe­dig megkerestek minket, megköszönték az estét, mert nem is tudták, hogy ilyen a zsidó zene. Meg voltak hatódva, hogy ilyen mélységei vannak. Prágában ját­szottunk egyszer egy ezerfős teremben, utána a fogadáson beszélgettünk az ot­tani izraeli nagykövettel. Szerinte mi egy óra alatt többet tettünk a zsidóságért, mint ő eddig három év alatt. Azt hiszem, hogy a kultúra révén nagyon nagy hatást lehet gyakorolni az emberekre. A purim sokáig ismeretlen szó volt Magyarorszá­gon, csak a zsidóság egy része tudta, hogy egy ünnep. Azáltal, hogy az előadá­sunk bekerült a köztudatba, az emberek elkezdtek érdeklődni, utánaolvasni, hogy ez az ünnep mivel jár, miről szól.

A klezmer eléggé tág műfaj, de azért megvannak a maga korlátai is. Tizenhá­rom év után lehet még újdonságot hoz­ni ebbe a zenébe?

Némi bátorság és kreativitás kell hozzá. Mindig az jár a fejemben, hogy mivel tudnék újítani a stíluson. Az utób­bi időben nagyon sok tangót hallgattam, mert rájöttem arra, hogy a klezmer és a tangó jól ötvözhető: régen Odesszában is sokféle tangót játszottak a klezmerzenészek. Írtam egy klezmertangót, melyet nemrég mutattunk be, jellegzetes klarinéthajlításokat, hegedű-ellenszólamokat vegyítettem a harmonikajátékkal, és na­gyon jól szólt. Írtam egy számot Dave Brubeck Take five-ja alapján (ötnegyedes blues – a szerk.) egy jellegzetes klezmersémából, az is bejött. Az egész zenei paletta annyira széles, hogy remélem, mindig hozunk újítást.

Sok komolyzenész szerint a klezmer nem értékes műfaj. Hallottam már olyat is, aki kocsmazenének nevezte…

Úgy gondolom, hogy ha ez kocsma­zene lenne, akkor a Liszt Ferenc Kama­razenekar közönsége, amely komolyze­néhez szokott, nem ült volna be a közös koncertjeinkre. Sőt előfordult, hogy töb­ben jöttek el az ő állandó közönségük­ből, mint a miénkből. Biztos, hogy van egy réteg, amely sramlizenének nézi, de ez olyan, mint az operettel, vagy bármi­lyen könnyedebb műfajjal szembeni fenntartás vagy lenézés. Nem hiszem, hogy a klezmer nem értékes színfolt a magyar zenei palettán.

Amikor éppen nem írsz, turnézol, próbálsz, akkor mivel foglalkozol?

1988-ban megszületett a kisfiam, és ez nagyon fontos volt nekem. Most a Radnóti Gimnáziumba jár, nagyon értel­mes, okos gyerek, szereti a történelmet, a nyelveket és az irodalmat. Szoros a kapcsolatunk, amikor csak időm enge­di, találkozunk, és minden nyáron két hetet töltünk együtt, csak fiúk. Nagyon boldog vagyok attól, hogy most már egyenrangú partnerként lehet vele be­szélgetni, akár kultúráról, akár politiká­ról van szó. Vele lett teljes az életem, most már elmondhatom, hogy azok a dolgok, melyekről Munkácson csak álmodoztam, valóra váltak.

Rick Zsófi

Címkék:2003-12

[popup][/popup]