Hegedűvel könnyebb menekülni
Jávori Ferenc, vagy ahogy mindenki ismeri, Fegya, a Budapest Klezmer Band alapítója és vezetője idén augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét. Arról az útról beszélgettünk vele, amely Munkácsról indulva Németországon és Amerikán keresztül vezetett a már évek óta tartó sikersorozat felé.
Pályád kezdetéről a legtöbb helyen csak annyit írnak, hogy Munkácson születtél, Ungváron diplomáztál, majd Budapestre kerültél. Kezdeti éveidről keveset tudunk, pedig ez fontos, mert komoly zenei neveltetésben volt részed.
– Az, hogy megszülettem, nagyrészt a szerencsének köszönhető. Édesapám a Don-kanyarhoz került munkaszolgálatosként, a négyszáz főnyi munkácsi alakulatból ketten jöttek haza, kétezer kilométert gyalogoltak. Amikor édesanyám visszatért Auschwitzból, édesapám már otthon volt. Összeházasodtak, s én voltam az első zsidó gyerek Munkácson, aki a háború után született, nálunk az volt a szokás, hogy a zsidó családok, amint lehetett, azonnal zeneiskolába íratták a gyerekeiket. Én már négyéves koromban kaptam egy zongorát, azon játszogattam otthon, de a zeneiskola vezetője félig komolyan, félig tréfásan azt mondta: „Játsszon a gyerek inkább hegedűn, azzal könnyebb menekülni!”, ezért hétéves koromban elkezdtem hegedülni tanulni. Szerencsére akkoriban a Szovjetunióban a mellékhangszert is komolyan vették, így nem volt gond; mind a kettőt megtanultam. Amikor tizennégy évesen elvégeztem a zeneiskolát hegedű szakon, ugyanazt a repertoárt játszottam zongorán is, mint azok, akik zongora szakon végeztek. Előfordult, hogy megbetegedett egy zongorista, akkor én kísértem a hegedűs társaimat.
Hogyan kerültél Pestre?
1975 januárjában települtem át. A háború után Munkácson még volt zsidó élet, de a 90-es évek elejére alig 80-90 ember maradt. Aki tudott, kivándorolt. A húgom Pesten ment férjhez 1969-ben, és mivel együtt akartunk maradni, az egész család ideköltözött. Ha nincs ez a kitérő, én is Amerikába vagy Izraelbe mentem volna.
Mihez kezdtél Budapesten?
– Január 4-én települtem át, és néhány nap múlva kezembe került egy újsághirdetés: az Operett Színház zenekara hegedűst keres. Részt vettem a próbajátékon, és január 15-én már az Operettben hegedültem. A szüleim márciusban jöttek utánam, és el voltak ájulva, hogy akiket Munkácson csak a televízióból, rádióból, ismertek (Németh Marikát, Rátonyi Róbertet, Gábor Miklóst, Lehoczky Zsuzsát), most élőben láthatták és hallhatták. Nagyon büszkék voltak rám, boldogok voltak attól, hogy én a zenekari árokban ülök.
Gyerekként vallásos zsidónak neveltek a szüleid?
Kifejezetten vallásosnak nem, de a hagyományok betartása, tisztelete, az ünnepek nagyon fontos részei voltak az életünknek. Visszagondolva erre, nagyon meghitt és fantasztikus gyerekkorom volt. Munkácson volt négy nagynéném, öt nagybácsim, a családi összetartás nagyon szoros és erős volt. Az ünnepek alkalmával húszan, huszonöten gyűltünk össze, rokonok, gyerekek. Ennek köszönhetően a szoros családi szálak megmaradtak. Sajnos már nem mindenki él, de az unokatestvérekkel, testvérekkel, akik kint vannak Amerikában, Izraelben, majdnem minden évben találkozunk: vagy ők jönnek ide, vagy én megyek oda. Jó érzés, hogy az ember nem egyedül lubickol a világban, hanem van egy nagy családi háttere, teljesen mindegy, hogy Budapesten, Tel-Avivban, Los Angelesben vagy New Yorkban lakik.
Gyerekkorodban tanultál héberül?
Nem, mi a magyar mellett jiddisül beszéltünk a családban. Az óvodában pedig megtanultam oroszul, mert az ötvenes években veszélyes volt hangoztatni, hogy az ember beszéli a jiddis nyelvet. Az óvodákban, iskolákban egyébként mindenkiről tudták, hogy milyen nemzetiségű, mert fölírták rögtön az „anyja neve” és a „lakcím” után. Mi úgy nőttünk fel, hogy zsidók vagyunk, nem kellett titkolni. Az iskolában voltak ugyan „kasztok”, de jól megfértünk egymás mellett. Olyan házban laktunk, ahol mi voltunk az egyetlen zsidó család, de volt ukrán, orosz, cseh, és jól kijöttünk egymással.
Amikor áttelepültél Budapestre, nem hiányzott ez az összetartás?
– Valamelyest csalódott is voltam, mert vártam, hogy itt is megtalálom azt a közeget, amelyben felnőttem, de ezt Pesten nem tapasztaltam. Sőt, úgy éreztem, a zsidó identitás, a zsidó hovatartozás nem volt egyértelmű a 70-es évek Budapestjén. A magyar zsidóság mindig is asszimilálódni akart, ebben nagyon különböztek a lengyel és az orosz zsidóktól. Ha valakitől megkérdezted, hogy ismer-e zsidó népdalt, azt mondta, Chava Nagila vagy Jiddise Mame. Nem voltak valóban széles körű ismereteik a zsidó kultúráról.
Ez változott az évek során?
A zsidó öntudat a rendszerváltás idején újból felszínre került. Ekkor alakult meg a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, ez óriási lökést adott. A Budapest Klezmer Bandet 1990-ben alapítottam. Akkor mindenki úgy érezte, most van itt az ideje, hogy a feledésbe merült zsidó kincseket újra felszínre hozzuk. Ha több bátorságom és merészségem lett volna, ezt már a hetvenes években is megtehettem volna, hiszen rengeteg zsidó zenét gyűjtöttem annak idején Munkácson. Élt ott egy fantasztikus cigányprímás, Galambosi Bandi, akinek az apja igazi klezmerzenész volt, így nagyon sok zsidó népdalt ismert. Jóban voltunk velük, gyakran jártunk náluk, és ahogy játszotta ezeket a dalokat, én szép lassan megtanultam őket. Amikor 1987-ben először jártam Amerikában, megvettem az első klezmerlemezt, amit az amerikaiak készítettek. Majdnem mindegyik számot ismertem. A lemezen úgy tüntették föl, hogy ezeket Amerikában gyűjtötték. Ez csak részben volt igaz, hiszen az egész zenei anyag a húszas-harmincas években Európából került ki Amerikába. Ezenkívül egy jó barátom révén hozzájutottam egy igazi kincshez is. A húszas években egy Mozes Beregovsky nevű népzenész ötkötetnyi zsidó dalt gyűjtött össze Ukrajnában és Moldáviában, de ezt 1936-ban megsemmisítették. Egy kötet maradt meg, melyet később Zsidó hangszeres népzene címmel ki is adtak, ebben kétszázötven lekottázott népdal található, ezt kaptam meg én a barátomtól. Elég jelentős repertoárral rendelkeztem tehát, amikor megalapítottam a zenekart.
A zenészeid mit szóltak hozzá, hogy zsidó zenét fognak játszani?
– Meghallgattunk néhány felvételt, elzongoráztam a számokat. Izgalmasnak találták, mert megérezték, hogy ez olyan zenei nyelv, amelyet jó játszani. Az első néhány év az „építésről” szólt, próbáltunk különböző zenei stílusokat érvényesíteni, megszólaltatni azt a hangzást, melyet az amerikai lemezen hallottam. De rájöttem, hogy ha nem alakítok ki saját stílust, akkor utánzás lesz az egész. Biztatás kellett hozzá, és ezt meg is kaptuk, nagyon szép fogadtatásban részesültek a koncertjeink, úgy éreztük, van hitele annak, amit csinálunk. 1992-ben egy francia cég adta ki az első lemezünket, amely tizennégy országban jelent meg. Mégis úgy éreztem, hogy ez még nem pontosan az, amit én szeretnék, ezért váltani akartam, csak nem tudtam, hogyan. Kimentem Németországba egy évre dolgozni, de az elsődleges cél az volt, hogy összeszedjem a gondolataimat, és nyugodtan végigjárjam azt az utat, amelyet elképzeltem. Délutánonként és esténként szalonzenét játszottam, délelőttönként pedig bementem a koncertterembe és írtam. Egy év alatt teljesen új repertoár készült el, egy lemeznyi anyag, meghangszerelve arra a héttagú együttesre, amit megálmodtam, így indultam el azon az úton, amely máig is sikeres, azokkal az emberekkel, akik partnerek elképzeléseim megvalósításában. 1996-ban megszületett a Hegedűs a háztetőn a Madách Színházban, majd három évvel később a Purim a Győri Balettel, két évvel ezelőtt pedig a Klezmer szvit a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Ezek nagy mérföldkövek voltak a zenekar életében. A Purimmal november 29-én megyünk Londonba, a Queen Elisabeth Hallba. Ez többek között azért lesz különleges előadás, mert talán Anglia az egyetlen európai ország, ahol még nem játszottunk.
Azon túl, hogy népszerűsítitek a magyar zsidó zenét, tudtok valamit tenni az antiszemitizmus visszaszorításáért is?
– Ez ügyben óriási szerepe van magának a zenének, és ezzel együtt a zenekarnak is. Ma már nem pejoratív a zsidó szó, bár a magyar köztudatból nem lehet teljes mértékben kiirtani az antiszemitizmust. De játszottunk több, köztudottan jobboldali városban, ahol az emberek eljöttek a koncertre, a végén pedig megkerestek minket, megköszönték az estét, mert nem is tudták, hogy ilyen a zsidó zene. Meg voltak hatódva, hogy ilyen mélységei vannak. Prágában játszottunk egyszer egy ezerfős teremben, utána a fogadáson beszélgettünk az ottani izraeli nagykövettel. Szerinte mi egy óra alatt többet tettünk a zsidóságért, mint ő eddig három év alatt. Azt hiszem, hogy a kultúra révén nagyon nagy hatást lehet gyakorolni az emberekre. A purim sokáig ismeretlen szó volt Magyarországon, csak a zsidóság egy része tudta, hogy egy ünnep. Azáltal, hogy az előadásunk bekerült a köztudatba, az emberek elkezdtek érdeklődni, utánaolvasni, hogy ez az ünnep mivel jár, miről szól.
A klezmer eléggé tág műfaj, de azért megvannak a maga korlátai is. Tizenhárom év után lehet még újdonságot hozni ebbe a zenébe?
Némi bátorság és kreativitás kell hozzá. Mindig az jár a fejemben, hogy mivel tudnék újítani a stíluson. Az utóbbi időben nagyon sok tangót hallgattam, mert rájöttem arra, hogy a klezmer és a tangó jól ötvözhető: régen Odesszában is sokféle tangót játszottak a klezmerzenészek. Írtam egy klezmertangót, melyet nemrég mutattunk be, jellegzetes klarinéthajlításokat, hegedű-ellenszólamokat vegyítettem a harmonikajátékkal, és nagyon jól szólt. Írtam egy számot Dave Brubeck Take five-ja alapján (ötnegyedes blues – a szerk.) egy jellegzetes klezmersémából, az is bejött. Az egész zenei paletta annyira széles, hogy remélem, mindig hozunk újítást.
Sok komolyzenész szerint a klezmer nem értékes műfaj. Hallottam már olyat is, aki kocsmazenének nevezte…
Úgy gondolom, hogy ha ez kocsmazene lenne, akkor a Liszt Ferenc Kamarazenekar közönsége, amely komolyzenéhez szokott, nem ült volna be a közös koncertjeinkre. Sőt előfordult, hogy többen jöttek el az ő állandó közönségükből, mint a miénkből. Biztos, hogy van egy réteg, amely sramlizenének nézi, de ez olyan, mint az operettel, vagy bármilyen könnyedebb műfajjal szembeni fenntartás vagy lenézés. Nem hiszem, hogy a klezmer nem értékes színfolt a magyar zenei palettán.
Amikor éppen nem írsz, turnézol, próbálsz, akkor mivel foglalkozol?
1988-ban megszületett a kisfiam, és ez nagyon fontos volt nekem. Most a Radnóti Gimnáziumba jár, nagyon értelmes, okos gyerek, szereti a történelmet, a nyelveket és az irodalmat. Szoros a kapcsolatunk, amikor csak időm engedi, találkozunk, és minden nyáron két hetet töltünk együtt, csak fiúk. Nagyon boldog vagyok attól, hogy most már egyenrangú partnerként lehet vele beszélgetni, akár kultúráról, akár politikáról van szó. Vele lett teljes az életem, most már elmondhatom, hogy azok a dolgok, melyekről Munkácson csak álmodoztam, valóra váltak.
Rick Zsófi
Címkék:2003-12