Hanukarácsony

December 1.

Mégiscsak lesz karácsonyfa. Eldön­töttem, punktum.

Na jó, az igazság az, hogy ebben a döntésben négyéves kemény, megfe­szített előkészítő munka lakozik. Dani születése óta ugyanis szisztematikusan oltom Laciba, hogy ha a gyerek megnő, nincs jogunk elvenni tőle az élményt, amit egy karácsonyfa jelent. A munka meghozta gyümölcsét. És amikor ma bejelentettem, hogy az idei év a favá­sárlás éve, egy grimasszal megúsztam. – Csak gyökeresről lehet szó, amit az­tán elültetünk – mondta. Győzelem!

December 5.

Sütöttem mézeskalácsot. Életemben először. Teljes siker! Na jó, nem állí­tom, hogy egészen puha, de hát a karácsonyfadíszt úgysem szokták megenni… azonnal! Mire megeszik, addigra meg úgyis kiszárad, nem? A baj csak az, hogy egy teljes napot elcsesztem ezzel a mézeskalácsüggyel – ahelyett, hogy dolgoztam volna. De hát kis üveggöm­böket mégsem tehetek a fára!

Az izraeli hanukai sütőformákat vet­tem elő a csuszmákos tészta kivágásá­hoz. Így most gyönyörű aranybarna tó­ratekercsek, hanukiák és háj betűk so­rakoznak a konyhaasztalon. Megyek pi­ros cérnát fűzni beléjük, aztán elte­szem őket karácsonyig.

December 7.

Dani ül az ágyban. Ez a negyedik Mi­kulása, de az első, amit tudatosan él meg. Várta, izgult, napok óta merő ag­godalom. Jó gyerekhez méltóan lesz-e szaloncukor a virgácsán? Utolsó este már közölte, hogy ha az a fránya Miku­lás üres virgácsot hoz, ő bizony vissza­küldi oda, ahonnan jött, Finnországba.

Mára már elégedetten vizsgálja az ab­lakát. A párkányra tegnap Mikulások és persze szaloncukros virgács költözött, a nappali polcáról meg a hanukia, idén először egyedül gyújtotta meg a gyer­tyákat.

Az egyik nagymama takarító nénijé­től mesekönyvet kapott Mikulásra. Ka­rácsonyi mondókák. Ülök az ágyában és mesélni kezdek. Az irodalmi értéktől eltekintve minden rendben is megy az utolsó oldalig, amikor is az olvasmány a következő:

A fenyőfát feldíszítjük.

Kis Jézuskát így köszöntjük,

Ő hozza az ajándékot,

Megérdemelt sok játékot.

A döntés egy pillanat műve, s én szemrebbenés nélkül olvasom is a ver­set:

A fenyőfát feldíszítjük,

az ünnepet így köszöntjük…

Nem az ünnepet, hanem a Jézuskát – mondja Dani. – Rózsi néni Jézuskát mondott. Te miért nem Jézuskát olva­sol?

Szó bennszakad… de csak egy pilla­natra.

Rózsi néni Jézuskát mond, én meg csak ünnepet, mert Rózsi néni úgy hi­szi, hogy a Jézuska hozza az ajándé­kot.

Pedig nem is ő?

Mi úgy gondoljuk, hogy nem ő. De ettől még Rózsi néni gondolhatja más­képp.

Mert Rózsi néni keresztény?

– Igen.

Úgy, mint a szomszédok?

Igen.

És ők is mind azt hiszik, hogy a Jé­zuska hozza?

Igen.

És mi mit hiszünk?

Hogy a Mikulás.

És a hanukaajándékot is a Mikulás hozza?

(A fenébe, miért nem inkább azt kér­dezi, miből lesz a gyerek.)

Nem, azt nem a Mikulás hozza. Ha­nem a szülők veszik a gyerekeiknek.

És a keresztények mit hisznek? Azt, hogy a hanukaajándékot is a Jézuska hozza?

Nem, a keresztények nem ünneplik meg a hanukát. Ők csak a karácsonyt ünneplik meg.

Mert csak azt hiszik el?

Mert csak abban hisznek. Úgy gon­dolják, csak az az ünnep.

És a Mikulás nem?

De, a Mikulás nekik is ünnep, csak a hanuka nem.

Te mamííííí! Nem kéne megmonda­ni a keresztényeknek, hogy nem is a Jézuska hozza az ajándékot?

Nem, mert ők úgy hiszik, hogy ő hozza.

Pedig nem is.

– Szerintünk nem, szerintük meg igen. Tudod, a világ olyan, hogy külön­böző emberek különböző dolgokban hisznek. Ez így van rendjén. Ettől szí­nes a világ. Az egyik embernek fehér a bőre, a másiknak sárga…

Túúdom, túúdom, hogy mindenki egyforma, de akkor miért hiszünk mást? Mert mi zsidók vagyunk?

Igen, azért.

Dani magához húzza Hápi kacsát – azaz aludni készül. Kaptam egy kis ha­ladékot.

December 12.

Csináltatnál nekem is egy szép koszo­rút, olyan kék-aranyat, amilyet az üzlet­ben láttam? – kérdezi a barátnőm. – Tu­dod, olyan asztalit. Csak ne négy gyertya legyen rajta, hanem mondjuk három, vagy még jobb, ha öt, mert Péter kivág ve­le, így is azt fogja mondani, hogy adventi. De ha egyszer olyan szépek. Istenien mu­tatna a lakásban. És az a kék-arany, az szuper. Egyáltalán nem karácsonyi, csak olyan ünnepi, elegáns. Hát mikor terítsek vele, ha nem ilyenkor, nem igaz? Ugye, csináltatsz nekem? – Jutka kérően elhúz­za a szó végét, ettől levegőt kell vennie, én meg kihasználom a pillanatot.

Persze. Mikorra kell?

Elég, ha magaddal hozod a hanukabálra.

December 13.

Rav Lajos, a Jeruzsálemből Pestre ér­kezett rabbi szerint az a baj, hogy Ma­gyarországon a gyerekek nem tudják, hova tartoznak. Ő már olyat is hallott, hogy van olyan zsidó, aki karácsonyfát állít. Hallatlan.

Itt aztán elhangzanak a szokásos hazai érvek „egészséges asszimiláció­ról”, „államvallásról” és állami mun­kaszüneti napokról, „kulturális örök­ségről”, „vallási tartalom nélküli ün­nepről”. Rav Lajos meggyőzhetetlen, náluk Izraelben elképzelhetetlen, hogy zsidó karácsonyt tartson. Arra a kérdésre, hogy az ő gyerekeinek tet­szik-e a karácsonyfa, Rav Lajos nem is tud válaszolni. Idefelé jövet – meséli -, Amszterdamban átszállva, Elijáhu, hatéves kisfia ámuldozva kérdezte, mi a csudának cipeltek be egy olyan nagy fát a repülőtérre? És minek tet­tek rá lámpákat?

December 15.

Elijáhut gyerektársaságba visszük ját­szani. Szájtátva, csillogó szemmel bá­mul ki a kocsi ablakán. Mi a csudát néz hirtelen ilyen lelkesen? Követem a te­kintetét. Marx tér, Skála Metró. Óriási piros gyertyák és egy karácsonyfa. Már tudja, mit lát. Hat év spét. Ennyit lehe­tett nyerni Jeruzsálemben.

December 24.

Mit csináltok? – kérdezi apu a tele­fonban.

Fát díszítünk.

És belengte már a töltött káposzta illata a lakást? Jó kis füstölt tarjával?

Ne szórakozz velem! – próbálom el­ütni a viccet, de persze sért az irónia. – Kínai vacsora lesz. A tőled kapott wokban készül – mondom apunak, aki per­sze nem vesz részt egy karácsonyi összejövetelen.

Lesz csengettyű meg áhítatos gyer­tyagyújtás? – gúnyolódik. Úgy gondo­lom, jobb, ha nem válaszolok.

Aztán le ne késsétek az éjféli misét – folytatja. Várja, hogy mikor robbanok. Hálám csend, tehát újabb roham követ­kezik:

Na jól van, akkor majd hívjál, hogy hogy tetszett Dancsó Pancsónak az ak­tus, nem akarok zavarni, amikor fel­csendül a mennyből az angyal.

A karácsonyfán piros szalagos tórate­kercsek lógnak. Szép fa, pont ilyet kép­zeltem. De már most, délelőtt, nagyon, de nagyon rossz kedvem van.

A szerző újságíró, a Magyar Televízió munkatársa.