Hangversenyévad 1998

Kezdjük talán az Izraeli Filhar­mónia Zenekarával, amelynek illusztris fő zeneigazgatója az immár világhírnévre szert tett Zubin Mehta. A Filharmóniát, amely az idén hatvanharmadik esztendejébe lé­pett Bronislaw Huberman, a világszer­te ismert hegedűművész alapította 1936-ban, majd 1947-től 1990-ben bekövet­kezett haláláig Leonard Bernstein volt a zenekar tiszteletbeli dirigense. A Filhar­mónia megalakulásától kezdve mindig is elsőrendű művészi feladatának tekintet­te mind a klasszikus, mind a romantikus és a kortárs zeneszerzők műveinek nép­szerűsítését, hazai szerzők műveinek be­mutatását. Az elmúlt esztendőben azonban a műsorpolitikában egyre inkább az a – sokak szerint vitatható – elv érvénye­sült, hogy kevéssé ismert, illetve ismert szerzők ritkán játszott alkotásait mutas­sák be a közönségnek.

Jól szemlélteti ezt a zenekarnak az a sorozata, amelynek a többi között Dani­el Oren, a világjáró izraeli karmester ve­zényelt és amelyen Menáchem Wiesenberg izraeli zeneszerző Jeruzsálem című szimfonikus nyitányán kívül olyan ritka­ságok hangzottak el – egyébként kitűnő előadásban, mint Leonard Bernstein Chichester-i Zsoltárok című kórusműve, va­lamint Rossini Stabat Mater című egyhá­zi, liturgikus, alkalmi alkotása. A mostani izraeli előadásnak érdekessége is volt, hogy Daniel Oren, a hangverseny kar­mestere az Izraeli Filharmónia 1967. évi koncertjén énekelte 12 évesen a fiúszopránszólót, a zenekart pedig a szerző, Bernstein vezényelte.

Menachem Wiesenberg Jeruzsálem 3000 éves fennállásának alkalmából, a zenekar felkérésére komponálta ünnepi nyitányát. Tételeinek címe a város héber (Jeruzsálem), latin (Aelia Capitoliana) és arab (El Kuds) neve; ezeknek megfelelő­en eltérő a ritmusa, s benne héber, jiddis és arab dallamok csendülnek fel.

Bartók-művek is szerepelnek néhanap­ján az Izraeli Filharmónia műsorán. A jú­niusi koncertsorozatban hallottuk a szin­tén ritkán előadott posztumusz Brácsa­versenyt. Ezen a koncerten egyébként ta­núi lehettünk egy nem éppen helyénva­ló, mondhatnánk önkényes „átértelme­zésnek”: Jurij Temirkanov karmester, a koncert befejező számaként Csajkovsz­kij monumentális Manfred-szimfóniáját vezényelte. A zárótételben – a partitúra szerint – megszólal az orgona, Manfred megváltását, megbékélt halálát hirdetve. Mivel sem Haifán, sem a tel-avivi Hajchál Hátárbut teremben nincs koncertorgona, Jurij Temirkanov jobbnak látta Manfred bukásával, nem pedig megdicsőülésével befejezni a szimfóniát, ami – vélemé­nyünk szerint – egyszerűen önkényes, semmivel sem igazolható hamisítás. A zenében, kivált a programzenei alkotá­sokban – és ezek közé tartozik a Byron költeménye alapján Csajkovszkij által komponált Manfred-szimfónia és egy-egy hangszer, illetve a hangszeren felhangzó téma mellőzése alapvetően megmásítja a mű hangulatát, végső kicsengését.

Egyébként a múlt nagy történelmi és művészi személyiségeinek „demitizálása” divattá kezd válni: egyes történészek és művészettörténészek, meg úgyneve­zett zenetudósok azt szeretnék demitizáló írásaikkal bizonygatni, hogy a nagy emberek, nagy zeneművészek éppen olyan gyarló, sőt kicsinyes emberek vol­tak, mint mi magunk!

Az Izraeli Filharmónia minden egyes évadban műsorra tűzi egy-egy ismert – vagy kevésbé ismert – opera koncertvál­tozatának előadását – tehát nem „színrehozatalát”. Nagy fába vágta hát fejszéjét Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzene­kar karmestere, amikor magyarországi énekesek közreműködésével arra vállal­kozott, hogy Izrael három városában be­mutatja – koncertváltozatban – Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos dalművét.

Az izraeli hallgató, illetve néző, ha me­gértette a két szereplő – Lukin Márta mezzoszoprán énekesnő és Kovács Ko­los basszbariton magyar szövegét, vagy a színpad fölé vetített héber fordítást (Itamár Jáoz Keszt átköltése), látvány hiá­nyában a Bartók által zseniálisan alkalmazott zenei effektusokra, a rendkívül szel­lemes, sok helyütt valósággal sokkoló ha­tású hangszerelésre hagyatkozhatott, és ily módon – talán – megértette a jelképek mögött rejlő eszmei mondanivalót. E so­rok írója jelen volt a Bartók-opera kon­certváltozatának haifai előadásán, figyelt de – nem mindig értette az énekelt szöve­get, ám még jobban figyelte a haifai Audi­tórium termét zsúfolásig megtöltő közön­séget. Nos, azt kellett tapasztalnia, hogy a hallgatóság nagy többségét hidegen hagy­ta a Bartók-mű. Ezért nem szabad hibáz­tatnunk sem a karmestert, se az énekese­ket immár 80 esztendő telt el a Kéksza­kállú budapesti bemutatója óta, de a ze­neszeretők nagy tábora széles e világon még most, a harmadik évezred küszöbén sem érett meg Bartók és általában a kor­társ zeneköltők – mondhatjuk – forradal­mi újításainak, a modem zene új irányai­nak a megértéséhez.

Másként értelmezi az operák koncertformában történő bemutatását a Haifai Szimfonikus Zenekar vezetősége, élén Stanley Sparber zeneigazgató karmes­terrel.

A Haifai Szimfonikusok feladatuknak tekintik az izraeli zeneszerzők műveinek bemutatását, másrészt a bérlők kívánsá­gának eleget téve inkább a nagy meste­rek – Mozart, Beethoven, Brahms és mások népszerű zeneműveinek tolmá­csolását. Ami az izraeli szerzőket illeti, a haifai együttesnek vannak úgynevezett „házi szerzői”. Ezek egyike Chájim Permont, aki 6 éves korában települt át csa­ládjával együtt Izraelbe. Műveivel több értékes nemzetközi díjat is nyert. Tavaly júniusban volt a haifai Auditóriumban Zenekari rapszódiájának ősbemutatója. A művet a bemutató zenekar számára komponálta 1998 tavaszán. Mint általá­ban az izraeli szerzőkre, rá is a fölényes mesterségbeli tudás jellemző: biztos kézzel ötvözi művében a mai, modem európai zenei nyelvezetet és kifejezési eszközöket a sajátosan izraeli, illetve jid­dis folklór elemeivel. Ugyancsak a haifai együttes mutatta be tavaly az amerikai születésű, jelenleg Izraelben élő Paul Schoenfield zeneszerző Debora című, szimfonikus zenekarra, valamint vegyes kórusra és szólistákra irt, a Bírák Könyvé­nek 4. és 5. fejezetén alapuló művét. A Maggie Stearns amerikai írónő által an­gol nyelven írt szövegkönyv bibliai törté­neteket dolgoz fel, nevezetesen azt a kort, amelyben a kánaánita király, Jávin igája alatt nyögő izraeliták Isten segítsé­gét kérik, hogy szabadítsa meg népüket a kegyetlen zsarnokság alól. A segítség Debora prófétanő képében érkezik: arra utasítja Barak tábornokot, hogy induljon harcba és zúzza szét a Sisera parancs­noksága alatt felvonuló kánaánita sere­get. A mű öttételes, a tételeket narrátor kapcsolja össze, aki énekbeszéddel is­ merteti a cselekményt Maga a szerző nyilatkozta több ízben is, hogy Detroitban nevelkedett és nagy hatást gyakorolt rá az amerikai fekete folklór, a ragtime, valamint a dzsessz. A hallgatóság köré­ben sikert aratott a modern hangzású, ám a diszkózenéhez jobban hasonlító, oratóriumszerűen vallásos hangulatú, ki­csengésében mégis világi szerzemény. Schoenfield szerzeményét a haifai szimfonikus együttes John Nelson amerikai karmester vezényletével mutatta be. A koncerten közreműködött az oslói Gospel Kórus, amely a karmesterhez hason­lóan „otthon” érezte magát ebben a való­ban eredeti izraeli alkotásban.

El kell mondanom, a szimfonikus ze­nekarok koncertjein nem mindig szere­pelnek ugyan hazai művek, ám számuk­ra az izraeli Oktatásügyi Minisztérium ze­nei osztálya alkalmat nyújt arra, hogy be­mutathassák legújabb műveiket. Ilyen al­kalom adódott 1998 áprilisában: Haifa és az északi körzet zeneszerzői a haifai WIZO kollégium nagytermében mutatták be a Galili Vonószenekar közreműködé­sével legújabb alkotásaikat. Elsőnek em­líteném meg Junger Ervinnek, a Kolozs­várról 1976-ban áttelepült zeneszerző­nek és zenetudósnak első, Izraelben komponált szerzeményét, a két évvel ez­előtt teljesen átdolgozott Symphoniettát.

Ugyancsak ezen a tíz hónappal ezelőt­ti koncerten volt az ősbemutatója a Mol­dovai Köztársaságból alijázott Alekszander Soukirianszkij Prelűdök című szer­zeményének is, amellyel – Junger Ervin­hez hasonlóan ő is Bartók Béla emléké­nek hódol. Nagyon élvezetes volt Borisz Lebenberg Chaszid jelenetek című rö­vidlélegzetű alkotása, amellyel édesapjá­nak állít maradandó emléket a szerző. A melódiák, a ritmusok ismerősek: ezekre a könnyesen játékos, sírva vigadó meló­diákra táncoltak őseink hórát, nemcsak Ukrajnában és Lengyelországban, de Ro­mániában és Magyarországon is. A klasszikus elemekkel kombinált dodekafóniát (a Schönberg által kidolgozott tizenkét fokú hangrendszert) képviselte Maxim Lévy szerzeménye, a Concerto klarinétra és vonószenekarra.

Ezek voltak az 1998-as izraeli szerzői est legkiemelkedőbb művei, amelyek mindegyike megérdemelné, hogy népe­sebb zeneértő közönség elé kerüljön akár az Izraeli Filharmónia zenekarának, akár valamelyik másik város helyi szim­fonikus együttesének az előadásában, s eljutna akár Magyarországra is.

Sch. Hegyi István