Az illusztrációtól a nagytotálig – Szabó István filmjeinek zsidó motívumai

Élvezetes és lefegyverző élmény élet­műve egészét meg- vagy újranézve ta­nulmányozni Szabó István közel négy évtizedes alkotói korszakának belső lo­gikai rendszerét.

Alig észrevehető, apró momentumok nem is oly laza szövedé­ke mutatja: ha az életmű egészére nem is vonatkoztathatjuk az állítást, de Sza­bó szinte egyetlen (szegről-végről, de) egybefüggő filmet csinál. Széljegyze­tek, krokik, portrévázlatok, félmondat­nyi apróságok anyagából megszerkesz­tett hidak húzódnak egyes alkotásai kö­zött. Ezeknek „zsidó szűrőn” való átengedése nyomán is megbizonyosodha­tunk erről. Szabó István filmjeiben a zsidó tematika hosszú időn keresztül il­lusztráció, egyenrangú alkotóelem, pontosan kijelölt részlet, vagy szilánknyi, szenvedélyes lobbanás formájában kap helyet, de főszerepet semmiképp: zsidó alakjainak zsidósága olykor szán­dékosan nem egyértelmű, sejtetett, míg másoké „legjobb mellékszereplői” poszt. Az életműben úgynevezett fősze­rep a zsidóságra A napfény ízében vár: ám a zsidó lét Szabó legújabb alkotásá­ban egyszerre tükör, modell és tükör­kép. Hőseinek sorsa függetlenítetlen, össztársadalmi lenyomat.

Zsidó, vagy zsidónak sejthető motí­vumokkal a rendezői grandeur, az élet­művön belüli kiteljesedettség ideje előtti alkotásokban is jócskán találkoz­hatunk; kódoltan természetesen, de ez a korszellemről szól és Szabó nagysze­rű konokságáról. A nagypolitikai fejle­mények teremtette hazai víziók közti lavírozásról. Nevesítve: arról, hogy mi­kor és mennyire lehetett „a zsidó” ha­zai filmszemély. Szabó ezen alakjai már megteremtettek (vagy csak megne­veztettek) korábbi időszakaiban: szem­léletes, hogy az Apa, a Tűzoltó utca 25., a Bizalom, de még a Redl ezredes zsidó alakjai esetében is mekkora volt ezeket illetően a kritika, az „irodalom” csendje. Ez a jelenség a kor kultúrpoli­tikájának egyenes következménye. Máriássy Félixnek, Szabó rendezőtanárá­nak Budapesti tavaszától (1955) Szabó István Apa című alkotásának (1966) Annie-figurájáig zsidó karakterrel hazai mozifilmben alig találkozunk. Szintén tipikus, hogy 1945 és 1955 között is igen ritkán. Egy világégés után, amely­nek során a hazai zsidóság 70%-a, vagyis az összlakosság mintegy négy-öt százaléka pusztán származása okán ki­irtatott, ez az agyonhallgatás a perver­zió kategóriájába tartozik. A huszonnyolc éves Szabó Máriássyval együtt ezt a csendet törte meg.

Anni az Apából, Klári a Szerelmesfilmből a zsidó polgárcsalád és Zelk Zoltán Hackl órásmestere a Tűzoltó utca 25-ból, a zsidó orvos a Redl ezredesből, a szőke Bözsi a Bizalomból, az eredetileg zsidó, ám Szabónál nem így megjelenő Hanussen az azonos című filmből; bősé­ges tárgyi lista az életműnek A napfény ízét megelőző időszakaiból. Kutatásaim során úgy tapasztaltam: interjúk készítői, méltatok nem észlelték, nem tartották különösebben említésre érdemesnek a felsoroltakat a nyolcvanas évek utolsó harmadáig, vagy valamilyen oknál fogva mélyen hallgattak róla. Pedig Szabó szin­te a kezdetektől kezében tartotta a szálakat, amelyekből A napfény ízének anya­gát szőtte. A Sorsok sorsvázlatai negyed­századon át fel-felbukkantak a korábbi alkotásokban is.

Akárcsak a beszédes-misztikus Sonnenschein családnév.

Első ízben az 1979-es Bizalomban leltem rá: a szőke Bözsi (Kishonti Ildi­kó) sorol osztálynévsort a bujkáló Katá­nak (Bánsági Ildikó) egy kávéház mos­dójában, mert nem hiszi el, hogy az nem ismer rá. A névsorban ott e név akárcsak sorban rögtön mellette az Ehrlich: így hívják majd az 1984-es Redl ezredes galíciai helyőrségi színé­ben megjelenő, származásával vívódó, érzékenyen ábrázolt zsidó tisztjét (Gaz­dag Gyula) is. Sonnenscheinnek hív­ják a Redl „nem párbajképes” zsidó or­vosát (Bálint András). Ráadásul Ignácnak, mint A napfény íze első generá­ciós bíráját. Az orvos pedig emlegeti apját, akinek keresztneve azonos Ignác fiáéval, Ádámmal, a kardvívó olimpi­konnal. Az életmű darabjaiban mesteri­en elhelyezett, nehezen észrevehető utalások, apró nyomok: ezektől (is) le­hetnek e filmek egyetlen lánc szemei. Hogy még egy ilyen apróságot említsek: a polgári demokrata körben vendéges­kedő Hanussentől egy elegáns úr, bizo­nyos Stadler báró a tőzsdén várható másnapi pamut-árról vár jóslatot. 25 vágja rá a médium. A báró kételkedik, 93-ról nem zuhanhat ekkorát az árfo­lyam. Hanussen naivan néz rá: tőle egy számot vártak, megmondta. „25? Igen, ez volt nagyanyám lakcíme: 25. Feuerwehrstrasse 25.” Tűzoltó utca 25. 1973-ban, tizenöt évvel korábban e címmel forgatott filmet Szabó István. (A tőzsdei jóslat különben beigazoló­dott.) „Én is Tűzoltó utcai lakos vol­tam…” címmel közölt kritikát az emlí­tett filmről Galsai Pongrác az Élet és Irodalom 1973. szeptember 15-én meg­jelent számában. Hanussen is abból a házból érkezett. Számosán mutattak már rá: Szabó finom utalásokkal gyako­rolt önreflexióira, pályatársai, mesterei, előképei előtti tisztelgésként „becsem­pészett”, alig megfigyelhető snittjeire. Az életmű zsidó szála ugyanígy felvo­nultat megannyi utalás-szilánkot.

Különös és torokszorító egybeesés: Szabó 1966-ban, huszonnyolc évesen rendezte meg az Apát. Édesapját 21 év­vel korábban vesztette el. Én most szintén huszonnyolc éves vagyok. Apá­mat 21 évvel ezelőtt temettük. Ezt a momentumot csak azért tartom emlí­tésre érdemesnek, mert ezzel a filmmel az említett tények nyomán kivételesen személyes viszonyba kerültem. Tizenegynéhány évesen láttam először. Pon­tosabban: próbáltam meg látni. Alig-kamasz fejjel nem bírtam végignézni: megperzselt. Megszakadt tőle a szívem. Anniban és a Mamában Anyámat lát­tam, a Papában Apámat, Takóban saját magamat. Az Apát, másfél évtizeddel később a bűvös 28 hozta el újra.

Az 1966-os alkotás egészét szemlél­ve egyfolytában egy kérdés merült fel „után-született” fejemben: hogyan lehe­tett ezt akkor megcsinálni? A szép és szókimondó film zsidó vonatkozásaira szintén az előbbi jelzők igazak. Szabó számos alkalommal utalt rá: meghatá­rozó jellemű nők közt nőtt fel, élt és él ma is. Takó (Bálint András), az alteregó, a film mítoszalkotó, mítoszhívő hőse körül is nők sokasága. Anni (Só­lyom Kati), a lány az egyetemről, a sze­relmes, mindük közt a legerőteljesebb, a legszenvedélyesebb. Anni Holocaust­-túlélő. Rettenetes hallgatásai és lenyűgözően hiteles kitörései vezetik az apa­álomból lassan kitörő Takót a valóság felé. A lány önvallomását egy különös- bizarr jelenet csalogatja elő. Az egyete­mi barátok statisztának jelentkeznek egy filmbe; óriási tömegben, sárga csil­laggal mellükön kell vonulniuk a Szabadság-hídon. A fiatalokat nem sokkal korábban az 1956. október 23-án a Mű­egyetemről induló menetben láttuk ugyanígy. 1944-film filmen és 1956 fil­men. Ugyanazok az arcok a földrajzilag néhány száz méterre lévő két helyszí­nen. A statisztákat meggyötrik: a gyüle­kezőhelyül szolgáló bérházudvaron még zavart mosollyal hagyják mellükre tűzetni a csillagot. Egy sarokban asszisztensnő leltárilag számolja a megmaradt jelmez-mógendóvidokat. A hídon az elégedetlen rendező ide-oda hajtja a statisztákat: instruálja a töme­get „képzeljék, hogy maguk most…” tí­pusú mondatokkal. Az álomvilágban élő Takó most valaki más elképzelésé­nek részese. Körülötte a tömeg: pénzt keresni jött érintetlenek hada. Anni iga­zi. A statiszták szemében a sokadik hátra arc-masírozás után megvillan va­lami démoni félelem, valami önkénte­len azonosulás-féle. Egy felejthetetlen mozdulat: a forgatás helyszíne mellett egy busz halad el. Takó karját sután maga elé kapva, eltakarja mellén a csil­lagot. Nyilasból nincs ki a létszám: Takón kicserélnek egy arasznyi textilt egy másik arasznyi textilre: nyilaskeresztes szalagot kap, a csillagot leveszik róla. Immár ő terel. Ha csak az a riadalom látszik rajta, hogy elszakították a bará­taitól egy forgatás során, ahonnan az­tán mindenki hazamegy, vagy (mint ők teszik) egy Duna-parti sörözőbe, már helyben vagyunk. Anni jelenléte azon­ban hirtelen torokszorítóan drámai szí­nezetet ad a nagyszerű jelenetnek. A háború után születettek első nemzedé­ke sokat hallgatós, félmondatos társal­gását látjuk a következő jelenetben: „Nem tudom, mit csinálhatott apám 1944-ben” beszél maga elé az egyik fiú. És nincs válasz. Talán, mert kérdés sem tétetett fel soha. Talán a válasz­adástól való félelem miatt.

A Duna-parton látjuk sétálni Annit és Takót; a lányból vulkánszerűen tör fel valami zaklatott, bölcs és oda nem illő monológ. Az álomvilág-fal résein éppen csak átkukucskálni kezdő fiú reagálni sem tud a szavakra. Ez a keserű mosolyú, szeretetre éhes lány Szabó talán legsodróbb zsidó alakja: három és fél évtized múltán is elképesztenek a sza­vai. Anni (alapvetően önmeghatározást tartalmazó) szólója egy olyan (jelen ide­jű) időpontból datálódik, amikor A nap­fény íze véget ér. Egy megrabolt, meg- öregített, elképesztő titkos fájdalmakat hordozó (zsidó) generáció első hírmon­dója ez a lány. „Letagadtam, hogy apám Mauthausenben halt meg.” – mondja. Anni vallástalan, zsidóságához a majdan magára maradó Sors, majd Sonnenschein Iván elemi, de támpon­tokkal alig kisegített indulatával „tér meg”. Anni a mama által javasolt, szim­bolikus orr-operáció akkor igen bevett beavatkozását nem végezteti el (gon­doljunk itt a kor zsidó származású hí­res hölgyeinek ugyanilyen műtéteire); a legifjabb Sonnenschein pedig nevében disszimilálódik. Sors mivoltát dobja el. Nevét visszavéve igyekszik elkerülni a sorsismétlődést, amelyet családja a gyökerektől elszakadva egyre több veszteséggel élt meg. Névplasztika és orrplasztika: talán közel a kor, amikor már csak hosszas kommentár segítsé­gével (vagy anélkül se) világítható meg majdani fiatalok előtt ezek egykor „szükségszerű” volta. Anni öntudata 1966-ból meghökkent; ám ne feledjük, hogy egyetlen év választ el a Hatnapos Háborútól és az arra adott kelet-euró­pai válaszoktól. Addig azonban még el­készülhetett a máig meg nem valósult magyar központi holocaust-emlékhely filmes variánsa: az Apa villamosa, ez a csodálatos tárgy, amelyet a béke első perceiben találnak meg és állítanak sin re-talpra a Kisfiú álmaiban. A város felé egyre több kéz tolta ütött-kopott jármű­vet lassan elborítják az elveszett, a vilá­gégésben eltűnt rokonokat kereső „ki látta?” ragaszok. Egy cirill betűs pap­írost leszámítva csak zsidó nevek a fényképes cédulákon. Meg haláltábo­rok, munkatáborok nevei.

Az Apa Annijának hirtelen előtörő monológjához hasonlít az 1970-es Sze­relmesfilmnek, Szabó első színes mun­kájának egy jelenete. Franciaországban vagyunk: egy kisváros magyarjai gyűl­nek össze Jánosi Kata (Halász Judit) Budapestről látogatóba érkezett, gye­rekkori és örök szerelmének, Jancsi­nak (Bálint András) üdvözlésére. Szabó tipizál: a társaság karakterei esszenciá­lis figurák, kevés vonallal megrajzolt, remekbe szabott krokik. A társaság em­lékezik: ki saját történetéből idéz egy keveset, ki gyerekkori dalokat elevenít fel, ki a háziasszony kisfiának mutatja (már franciául) a tévé időjárásjelentés-térképén feltűnő Magyarországot. Egy elegáns nő – Jancsi és Kata gyerekkora szinte kultikus tanár alakjának, Bözsi­nek a fiatalok által sejtett-remélt is­merőse kezébe nyomják a tanárnő fényképeit. Az asszony, Klári, nem is­meri föl a képeken látható arcot. A film­ből kiderül: nem is ismerheti, hiszen Bözsit, a filmbeli, misztikus „eeegy-ketö”-t hajtogató nőt férjével együtt a Tű­zoltó utcában végezték ki, Klári pedig az általa sejtett Bözsit utoljára a Duna-parton látta: a közelében állt a nyilas ki­végzőosztag előtt. Majd megjegyzi: az általa ismert Bözsi különben is szőke volt, nem pedig barna. Az ismeretlent ábrázoló képek Kláriból ugyanazt a tö­mény, zaklató emlékáradatot hozzák elő, amit a filmforgatás jelenete Anni­ból az Apa című filmben, a rakparti sé­tán. Az elegáns, tárgyilagos asszony hátborzongató pontossággal beszéli el halálmenetüket, majd a Duna-parton történteket. A túlélő és otthon maradó Annit annak a folyónak a partján láttuk, amelybe a kalandos úton Franciaor­szágba jutott Klári a golyó becsapódása előtt tizedmásodperccel, túlélő ösztö­nétől vezérelve belevetette magát, hogy kilométereket úszva egy falunál másszon ki a vízből. „Olyan rózsaszí­nes a kő a rakparton, szemben pedig a sétány vaskorlátja (…) ez a vaskorlát, amit utoljára láttam Budapestből.” em­lékezik. Keserű szavait úgy zárja le, mintha mesét mondott volna. Később Katával közös, kamaszkori élmények bukkannak fel Jancsi fejében: egy, a filmben korábban már megjelenített, Duna-parti jelenetsort idéz fel. A fiú csók­jától riadtan menekülő lányt látjuk: Ka­ta megragadja a vaskorlátot futás köz­ben. A lány elfut és csak a vaskorlát marad, amelyre Klári olyan pontosan, élesen emlékezett. Jancsi elméjében hirtelen elhomályosul a kép: „Képtelen vagyok felidézni, hogy milyenek ezek a rácsok. Milyen pillanat kell ahhoz, hogy megmaradjanak?”

Szabó filmtől filmig tartó, varázsos asszociáció-szálaira a Szerelmesfilm­ben is rálelünk. A már említett (nem csak fényképeken, de mozgóképen is látható) Bözsit először például az Apá­ból már ismerős bányacsillesor előtt látjuk: „eeegy-ketö, húzd a lábad ma­gad alá, nyújtsd ki jól a karodat!” A ren­dező az 1973-as Tűzoltó utca 25. felé is él utalásokkal. Jancsi és Kata eleve itt is lakik. Jancsi a Szerelmesfilm nagy­szerű tengerparti jelenetében haza gon dől: „Ma úgy akarom, behunyom a sze­mem, akkor előttem a Tűzoltó utca van és Hackl bácsi háza (…) de ha kinyi­tom, akkor a tenger és Kata keze”. Egy pillanatra a bácsi is látható: Hackl Sza­bó következő filmjének egy szereplője, ám az öreg zsidó órásmestert itt még nem Zelk Zoltán kelti életre. A Klári mo­nológjában szereplő zsidó nő, „a szőke Bözsi” kilenc évvel később, a Bizalom­ban próbál segítséget kérni egy másik Katától, hasztalan. Végezetül pedig A napfény ízének egyfajta előképét, pró­báját is felfedezhetjük a Szerelmesfilm­ben: Szabó legutóbbi alkotásában egy család sorsán át láttatja az ország száz évét, míg 1970-ben egy szerelem „segítségével” tesz hasonlót: bemutat két magyar évtizedet.

Három évvel később, a látomásos, gyönyörű ember-mese, a Tűzoltó utca 25. már kódoltabb és egyesből általá­nosra következtető módon foglalkozik a zsidó sorssal. A film népes szereplőgárdájában szinte „feloldódik” a zsidó sors: egy kicsit mindenki zsidóvá, kitelepítené, üldözötté válik ebben a töredékekből, mondatfoszlányokból, félbehagyott történetekből épült láto­másban, amelyet nézőpontunkból szemlélve nem érdemes és nem is le­het „dekódolni”. Szabó a ferencvárosi öreg bérház tündérmeséjében sose­ volt, sose lehetett életközösségbe ren­dezi hőseit. Ám egy realitást ennyire nélkülöző kort megörökítve nem tehe­tett volna másként. A Tűzoltó utca 25- be bejön a történelem: az udvarán, a lakásaiban játszódik le néhány pusztító évtized. Az Álmok a házból alcímet vi­selő alkotás kezdőpillanataiban a film helyszínéül szolgáló, lebontásra ítélt bérház sorstársainak pusztulását látni a film története egészének helyt adó épü­letből széjjeltekintve, fülledt, nyári éj­szakán, az utolsón, emennek lerombo­lása előtt. Ahogyan A napfény íze év­századon át állandó, változatlan nagy- szoba-szentélye a film utolsó perceiben szűnik meg létezni, most (még) a pusz­tulástól indulunk, vissza, egyre messzebb. A Tűzoltó utcai Mária (Lucyna Winnicka) és fia, Andris (Bálint And­rás) álmain, emlékfoszlányain keresztül egy szinte teljesen elpusztult, pesti zsi­dó polgári család múltját és jelenét is­merjük meg. Mária családjában együtt mutatkoznak elevenek és holtak. A ví­ziószerű képek a múlt dilemmáit, elve­szett szépségét, az állandó szorongást és éberséget, azt a bizonyos „mit dem Hut in der Hand”-állapotot illusztrálják. Az ódon lakásban kinyitnak egy szek­rényt. Látjuk, a bútor ajtajára belülről valaki rajzszeggel erősítette fel a csalá­di krédót: „De bízz senkiben, vizsgálj meg mindent magad”. Ötven éve, öt­száz éve, ötezer éve függ a szekrény­ben ez a felirat. Mint halljuk majd, ugyanez a jelmondata a huszonhat év­vel később megjelenített Sonnenschein-családnak is. Máriáék megőrző-érté­kei az összetartás, az emlékezet, a büszkeség, a legkiszolgáltatottabb hely­zetben is őrzött méltóság. A holocaust mint mindezeken esett koncentrált, durva sérelem jelenik meg a filmben: a meztelen asszonyok testnyílásaiban el­rejtett értékek után kutató nyilasok, a családot szétszakító rendeletek, a zsi­dóház, az ínségben hívott, kedves tár­gyakkal távozó, szemtelen ószeres. Együtt: a „másrabízottság”.

Máriát látjuk, aki a csillagos házba költöző család ingóságait szomszédok­nál helyezi el; becsenget (furcsa, de szomszéd) Máday grófékhoz is egy halomnyi holmival. Nemsokára a kitelepí­tésre ítélt gróf csenget, hogy a kölcsö­nös bizalom jegyében most ő bízza Má­riára a javait. Mindenki megbízik, min­denki rászolgál a bizalomra: a ház la­kói, zsidók, keresztények, jobb és rosszabb sorsú emberek közösséget al­kotnak. Aki ezt felrúgja, mindenki ellen vét. A nyilas házmesterné, Vilma, aki asszisztált a nők motozásánál, az ül­döztetést túlélő Máriától két irtózatos pofont kap. Hamarosan azonban már ő vasal az asszonyra és fiára. A megbocsátás művészete működik.

A film magányos zsidó alakja Zelk Zoltán Hackl órásmestere: egyik lánya Amerikába vándorolt, a másik a ház ud­varára vetette magát. Hackl bácsi halott lányával viaskodik, a csengő-bongó, ke­tyegő, lomokkal teli lakásában látjuk újra és újra enni. Eszik, mert az biztos. Kenyeret fal és üvegcserepeket. A zava­rodott öregember már csak árnyék, mint egy mindent túlélt, magára maradt vén bútor, egy elpusztult garnitúra se­hova se jó, utolsó darabja.

Szabó látomásos, szaggatott, nem könnyen követhető alkotásába nagyon is egyszerű üzeneteket is elrejtett. „So­ha ilyen mély és mégis éber álmot! So­ha az álomnak ilyen zsúfolt kavargását, s mégis, e kavargásban is ilyen tisztán felismerhető arcokat, a közös sorsú em­berek külön-külön sorsának, a sok ass­zony közt az egyetlen asszonynak, a sok férfi közt az egyetlen férfinak arcát és sorsát!” méltatta a filmet Zelk. A Tűzol­tó utca igazi filmes sorsanalízis: Szondi (azelőtt Sonnenschein) Lipót szellemé­ben. A régi zsidó és nemzsidó együtt élő Budapest szürreális képi himnusza, egyben a rendkívül konkretizált, „józanított” A napfény íze jegyzetfüzetszerű, költőien misztikus előképe-párja.

Az 1979-es Bizalom főszereplői nem zsidó üldözöttek: politikai okokból kényszerültek rejtőzködni. A II. világhá­ború alatt játszódó film egyetlen koráb­ban már említett jelenete kívánkozik ide. A bujkáló Katát egy kávéház mos­dójában szólítja meg egy zaklatott szőke asszony. A ráismerést akarja kicsikarni Katából: egy jó szót, valami se­gítséget. Értetlenséget kap csak. A szin­te önkívületben elkántált osztálynév­sorral sem tud kicsikarni egy „emlék­szem rád”-ot. Őrjöngve és szitkozódva távozik a pusztulásba. A zsidó sors megjelenése lábjegyzet gyanánt. Bözsi (Kishonti Ildikó) két perces, lenyűgöző jelenléte kiegészítő információ, a teljességre törekvés eszköze.

A Mephisto (1981), a Redl ezredes (1984) és a Hanussen (1988) alkotta triptichonnal Szabó a nagyvilágra nyit. Kilép a kisfiú álmaiból, a gangos bér­ház, a bujkálóknak otthont adó külvá­rosi szobácska önmagának szűkre sza­bott keretei közül. Elhagyja Budapes­tet, az önéletrajzi reflexiókat, ám még­se teljesen. E három film zsidó alakjai a nagy Történelemnek statisztái, nagy­részt nem főszereplők, hanem odava­lók, kulcs-mellékszereplők, vagy csak megemlítettek a megfelelő helyen min­dez leginkább a most nem vizsgálandó Mephisto esetében érvényes. Az átme­netet a triász középső tagja érezhetően képviseli: Szabó itt is jelentős menny­iségben rejtette el számára oly kedves üzeneteit, alkotásait titkos szálakkal is egymáshoz fűző jegyeit. A Redl katona­orvosa, dr. Sonnenschein sebész. Ke­zében az orvostáska, mint az Apa címszereplőjéében, mint a Tűzoltó utca 25. ószeres-jelenetében, mint négy év­vel később a Hanussen zsidó pszicho­lógusának dr. Bettelheimnek kezében. Szabó azt sem felejti el megemlíttetni a Redl zsidó hősével, hogy budapesti születésű. A hihetetlen karriert befutott galíciai parasztfiú homoszexualitása szimbolikusan illeszthető a zsidó-sorsűzöttséghez. E másságot a rendező konkrét jegyekkel ugyanolyan kevéssé teszi láthatóvá, folyamatosan jelen­lévővé, mint A napfény íze előtti filmjei zsidó hőseiét. A másság tevőleges, vagy szimbolikus jelzetei Redl eseté­ben csak néhány villanásnyi időre buk­kannak fel a vásznon. Az 1999 előtti zsidó alakokat sosem látjuk imádkozni, vagy bármilyen formában a vallást, vagy akárcsak a hagyományokat gyako­rolni; nem látni köröttük soha semmi­lyen rituális tárgyat, szimbólumot. A tragikus sorsú katonatisztről szóló alko­tás Galíciában játszódó szakaszában azonban feltűnnek az asszimilálatlan ortodoxok, akik közül A napfény íze ősapája is elindult az asszimilációba, szerencsét próbálni. A cselekmény ve­zetése okán, őket nem lehet egyfajta távolságtartás nélkül ábrázolnia, de e jelenetekkel Szabó életművébe emel egy korábban egyszer sem megjelení­tett zsidó típust. Pátriárka arcú falusi kocsmárosok, ügyes kereskedők, a ko­mor stetl-világ talmudistái tekintenek reménykedőn a helyi köztudatban zsi­dó származással „meggyanúsított” Redlre, aki visszakerülve szülőföldjére még valódi rokonait is agresszívan za­varja el közelségéből, nemhogy újdon­sült testvérjelöltjeit. Az ezredes talán egyetlen valódi bizalmasa az omladozó és korrupt monarchia intézményére szintén vak és naiv bizodalommal te­kintő pesti zsidó orvos marad. Egy borgőzös éjszakán hazafelé tartva Son­nenschein „tiszteletbeli zsidóvá” fogad­ja Redlt, aki ezt örömmel veszi, hiszen gyerekként zsidók sokasága vette kö­rül, apja kedvenc sakkpartnere pedig „a lembergi rabbi volt”. Ez utóbbi kije­lentés kedvesen suta: a galíciai székváros századfordulón számolt, kilencven- ezres zsidó népességének hitéletét rab­bik tucatjai szolgálták.

A Hanussennel Szabó ismét valós történelmi személyt választott modelljéül: Schneider-Hanussent a valósággal ellentétben „zsidótlanította”; pontosab­ban megkettőzte. A zseniális Klaus Ma­ria Brandauer által megjelenített, Redl-höz hasonlatosan magányos médium legközelebbi bizalmasa egy újabb pesti zsidó orvos: dr. Bettelheim Emil (Erland Josephson). A pszichológus sze­mélyében gyakorlatilag hőse egyik én­felét ábrázolja. A Hanussenben Szabót már konkrét jegyzetkészítésen és vázla­toláson kapjuk rajta: bizalmas barátsá­ga hajnalán a pszichológus és a mágus beszélget visszatérő rémálmairól. Bet­telheim kisvárosi pogromról beszél: a megvadult csőcselék egy zsidó fiút ker­get fel a fára, majd a törzs körül tüzet rak, hogy a szerencsétlen leessen. Petschauer Attila olimpiai bajnok ví­vó, Sors-Sonnenschein Ádám alapvető modellje történetét meséli el a pro­fesszor. Petschauert, a magyar nép kedvencét egy ukrajnai munkatábor ke­retlegényei küldték fel egy fára, hogy onnan kukorékoljon. Az olimpikont a csikorgó fagyban vízzel locsolták, amíg meg nem fagyott. Ezt a minden emberi képzeletet felülmúlóan brutális gyilkos­ságot A napfény ízében igazán ponto­san láthatjuk viszont. Hanussen egy szeánsza alkalmával a közönség sorai közé vegyülő náci provokátort hív a színpadra, hogy virtuskodva bemutassa rajta szinte korlátlan hatalmát. A férfit elaltatja, majd megkukorékoltatja a szí­nen. A film végén ugyanezt a figurát lát­juk egyenruhás náci különítmény pa­rancsnokaként. Szabó filmjében az ő kicsinyes bosszúja áldozata lesz a lát­nok. A náci egy erdő közepén fára mászatja és ezúttal ő kukorékoltat, majd elégtételt véve, lelövi Hanussent. A Bet­telheim személyiségfél a Hanussen sze­mélyiségfél halálának módját jósolja meg még két évtizeddel korábban. Ha­nussen, pesti zsidó társaságban, még a békeidőkben, a tömeges Dunába löve- tést jövendöli döbbent asztaltársainak, akik olyan hitetlenkedve hallgatják őt, mint a nevet cserélt, kikeresztelkedett Sonnenscheinek a zsidótörvényeket is­mertető rádióközleményt.

A XX. századi történelem-trilógia mindhárom brandaueri, nemzsidó hőse mellett találunk egy-egy emberségi-józansági támaszték-zsidót. Szere­pük időrendben egyre erőteljesebb. A Mephisto Hendrik Höfgene (szintén Kla­us Maria Brandauer alakításában) a Ber­linbe, jelesül őhozzá menekült egykori színésztársát rejtegeti az egyre fékeveszettebb hitlerájban, általa remélve egybetartani pusztuló lelkiismeretét. A minden pillanatban bekövetkezhető összeomlástól rettegő Redl dr. Sonnenscheinben találja meg az egyetlen barátot, akit úgy engedhet magához, hogy érzéki kötelékek nem léteznek közöttük. Hanussen pedig személyisé­ge egyik térfelét engedi át az őt felfe­dező, és egyre aggodalmasabban szemlélő dr. Bettelheimnek.

A hatalmas vitákat kiváltó, 1999-es A napfény íze összegző munka. A felso­rolt példákból is kitűnik: e történet váza, a benne szereplő karakterek, az em­beri sorsok szilánkokban már megjelen­tek számos korábbi munkában is. Sza­bó legutóbbi filmje esetében e kiterjedt jegyzetanyagot logikus, talán túlzottan is tisztázott rendszerbe helyezi. A ko­rábban finom utalásokban, alig elkap­ható jelzetekben megjelenő alakjait ezúttal tiszta, világos, látványos, végle­tekig konkretizált filmbe helyezi. A nap­fény íze monumentális képeskönyv: olyan nagyszabású munka, amelynek pusztán létrejötte korszakhatároló je­lentőséggel bír. A magyar zsidóság alap­vetően leegyszerűsített (szinte semati­zált) száz évét Szabó két évtizeden át épített finom konstrukció megerősítésé­hez képest leszármazottai meghatároz­hatják magukat. Manó a gyors változá­sokkal saját maga számára is meghök­kentően gyorsan korszerűtlenné váló fi­gura. Szolgál és ad: saját példázatával bátorítja fiát arra, hogy a hagyomány ti­lalmával* szembeszegülve feleségül ve­hesse a vele együtt felnőtt Valit, az el­árvult unokatestvért. Manó ugyanis első szerelmét szintén unokatestvéré­vel, Sárával élte meg. Érdekesség, hogy a lány (így tehát az alapító atya anyja is) a Bettelheim családnevet viselte. (Bruno Bettelheim pedig a XX. század közismert pszichológusa.) Csakúgy, mint Hanussen pesti zsidó pszichológusa. De még egy szívszorító visszautalásra bukkanhatunk a film kezdőperceiben: a sárga Sonnenschein ház szomszédsá­gában villanásnyi időre, az Ignácot ha­zahozó konflis mögött feltűnik egy üz­letportál: a kirakatban órák, a magas­ban név: Hackl Emil. Huszonhét évvel korábban a már nagyon öreg Zelk ját­szotta a mesterembert: most a halálos beteg Juhász Jácint adja őt, élete utolsó röpke filmszerepében.

Manó a viharos sebességű asszimilá­ció legnagyobb változásokat hozó évei­ben hal meg. Ez a „Sonnenscheinék családi albuma” címet viselő geneológiai segédanyagból is kiderül, ám erre mindjárt visszatérünk. Ezt a (filmes kí­sérőfüzetben megtalálható) segédanya­got amúgy meglepetten forgatjuk: a rej­telemteli, figyelmet próbára tevő utalá­sokban oly gazdag filmeket készítő ren­dező ezúttal mintha reflektorral világí­taná meg filmje cselekményét. Születé­si és halálozási dátumokkal, jellem­összegzéssel sorakoznak itt A napfény íze hősei. Szinte leltárszerűen. (ám a vi­tatható katalógus-koncepció visszaüt: két pontján is zavaró tévedést találunk. Sonnenschein Manó halálozási dátuma itt: 1897. Feleségéé 1905. A film emlékezetes jelenetéből derül ki, hogy Ig­nác apját és a császárt szinte egy na­pon veszti el. Ferenc József 1916-ban halt meg, tizenkilenc évvel később. így a férjét túlélő Rózsa asszony sem hal­hatott meg 1905-ben. )

A Manó utáni generációk Ralph Fiennes megformálta főalakjai újabb és újabb bőrükből bújnak ki. Manó fia a családnevét, unokája a vallását dobja el. Dédunokájától a történelem pedig végül a családot is elragadja, hogy a harmincöt éves Iván teljesen magára maradjon, és nagyanyja halála után mindent megsemmisítve kezdje újra életét visszavéve a mágikus-tiszta Son­nenschein nevet.

A Sonnenschein-fiak többé-kevésbé valós személyekből gyúrattak: a máso­dik generációs Sors Ignác alakjában modellként talán báró Hazai Samu rejtőzik. Testvére, a rebellis Gusztáv, kommunista és szociáldemokrata poli­tikusok egész sorát idézi föl. Ádám alakja (különösképpen végzete) az olimpikon Petschauer Attilából „ké­szült”. Ivánban pedig ismét sokakat sej­tünk. Egyedül a matuzsálemi korba ju­tott Vali, Ignác és Gusztáv mindenkit túlélt húgának alakja nem köthető előképekhez. Az ideológiáktól érintet­len, varázsos lány, asszony, öreg­asszony éppen önmagához való hűsé­ge, önmagából formáltsága miatt kulcs­figura, vagy origó. Az a rendíthetetlen támasz, amelytől, akitől távolodnak mások; akihez (már szinte holtában) az őt mélységes szeretettel szerető Iván is visszatér. Vali a Hév, a Vallás és a Ha­gyomány. Pedig Vali nem akar mást, csak „virulni a mezőn”. Magától ér­tetődik zsidósága, asszonysága, sza­badsága. Olyan spontán és hiteles, mint az ősi ebédlő rabbiportréi alatt, az annyi borzalomról tudósító rádiókészü­lék fölött lógó fénykép, amely lány korá­ban ábrázolja őt a gyárudvaron. Vali fo­tográfus: kommentár nélkül örökít meg. Vali fénykép-szerű személyiség. Tárgyilagos és tényérzékeny. Ezen a ponton talán felmerül az ő esetében is egy modellszemélyiség: Ács Irén, a Szécsény kisvárosból indult, holocaus­tot túlélt fotográfus, akinek megrázóan szép albuma másfél évvel ezelőtt bű­völte el a nyilvánosságot. Oldalain meggyilkolt rokonok, szomszédok. Rommá lett épületek. A túlélő elrabolt élete.

A napfény ízét sokan vádolták sema­tizmussal. Holocaustot, egyáltalán, messze múltat megéltek a történelmi hűség hiányával, mások pedig az elté­réssel, amelyet a film az általuk megis­merthez, megtanulthoz képest mutat. A saját történelmet és történetet keresték kockáin. A legfrissebb Szabó István film legnagyobb érdeme az, hogy (vég­re) van. Hogy valaki megcsinálta, valaki csinált ilyet. Mert A napfény íze olyanná válhat, mint hősnője, Vali: ehhez/hozzá képest születhetnek újabb verziók, cáfolatok és megerősítések. De szám­talan a gondolat, amely A napfény íze elkészültéig kimondatlan, kimondhatat­lan maradt. A rendszerváltás utáni köz­írás jelentékeny és nagyon nagy súlyú példáinak létrejöttét provokálta, vagy indokolta ez a film. Már emiatt hálásak lehetünk azért, hogy lett. Különöskép­pen fontos megjegyeznünk ezt amiatt az említett félrepillantósdi miatt, amit korábbi Szabó-filmek zsidó szálai „ih­lettek”.

A napfény ízének alkotója precízen ügyel arra, hogy százévnyi történelmet az „egyesből az általánosra” felfogás szerint láttassa. Ahogyan életművében sárgacsillagos menet egyszer mint film­forgatási jelenet szerepel csak, mellőzi a halottak, a vér, a tömeggyilkosságok bemutatását is. Egy halál nála ezrek ha­lála. Ugyanígy kezeli a helyszíneket is: a Király Fürdő melletti zöld térség nála boszniai hadszíntér; a Kozma utcai zsi­dótemető hátborzongató szépségű ra­vatalozóépületéhez, mint külsőhöz a romos Páva utcai zsinagóga belseje illeszkedik. A vívóbajnokká lett Sors Ádámot a húszas évek zsidóverő leven­téi azonban nem akárhol alázzák meg tizenéves kisfiúként: a tett helyszíne Szabó alma materének, a Toldy Gimná­ziumnak a bejárata.

A film konfliktusai szinte kivétel nél­kül a nevekkel fejeztetnek ki, a nevek­hez köthetők. Az identitás a névvé sű­rűsödik. Egy olyan országban, ahol még a fasisztoid, idegengyűlölő irány­zatok vezetői közt is számtalan, nem magyar hangzású névvel „karriert” csi­nált személyt ismerünk. Ahol a tömeg­gyilkos Szálasi magyarul nem beszélő apja akkoriban dobta el az örmény Szolesjánt, amikor Ignác a Sonnenscheint.

A sors-nomináció felvezető gyakorla­tát Vali és törekvő bátyja, Ignác mutat­ja be: „Mit gondolnál egy Sonnenscheinről?” kérdi a férfi. „Hogy te vagy.” „Ha nem én?” szól az újabb kérdés. „Akkor én” válaszolja Vali. A báty türelmetle­nül teszi hozzá: mit gondolna akkor, ha az nem lenne a rokonuk. „Akkor azt gondolnám, hogy zsidó, de semmiképp sem magyar.” Meghökkentő válasz.

Nem gondolkodik konszenzusban. Az asszimilációt a Hannah Arendt megfo­galmazta parvenüsödéssel téveszti össze. A film legkevésbé rokonszenves mondata a film legrokonszenvesebb, majd legokosabbá váló alakjának szá­jából hangzik el. Vali a névmagyarosító hivatalban elvéti a nevét: az „örök könyvbe” egy áthúzott, fél-Sonnenschein is kerül rubrikájába. Halála óráján is­mét régi nevén nevezi magát. Ignác, Fe­renc József audienciáján, véletlenül szintén Sonnenscheinként mutatkozik be. Ádám a náci pribékek ostorcsapá­sai alatt imaként ismételgeti még apja által magyarosított nevét és rangját ahelyett, hogy „büdös zsidónak” nevez­ze magát. Iván pedig visszaveszi a min­dent jelentő nevet.

A névmegoldás nem megoldás, aho­gyan a keresztség sem az: Ádám a kikeresztelkedése előtt látogatott hittanórán találkozik azzal a zsidó lánnyal, Wippler Hannával, aki keresztény szerelme ked­véért hagyja el hitét. Egymásba szeret­nek és már új hitük templomában es­küsznek hűséget egymásnak, hogy más­fél évtizeddel később mindketten zsidó­ként pusztuljanak el. „Itt nem magyar­nak kell lenned, nézz körül: csupa szerb, szlovák, német van a tagok kö­zött” mondja Ádámnak vívóklubja elnö­ke, a patrónus báró. „Az asszimiláció helytelen, bocsánat, tévedtem” mondja nemsokára ugyanő az első zsidótörvény idején, majd elhagyja az országot. A két megszólalás közt egy olimpiai arany­érem Ádám nyakában.

A Szabónál ezúttal főszereplővé vált zsidók a történelem viharában próbál­nak túlélni. A napfény íze hősei a ren­dező korábbi filmjeiben feltűnő zsidó fi­gurák rokonai, netán elődei. Sonnens­chein Iván a hatvanas évek közepén, börtönből szabadulva akkor kezdi újra az életét, amikor Takó Andris szabadu­lástörténete, az Apa véget ér. A magára maradt, minden múltidéző tárgyat ha­lottai után küldő Iván nagyjából abban az évben sétál végig megszabadultam a hosszú idő után ismét színekkel teli pesti utcán, amikor egy huszonéves fia­tal rendező, Szabó István első négy rö­vidfilmjét készíti, amelyeket az Álmodo­zások kora című nagyjátékfilm követ. Ezután pedig már újabb és újabb alko­tások következnek, amelyekben sorra megjelennek A napfény ízéhez két évti­zeden, vagy egy életen át készített és megélt apró vázlatok. Így zárul be a kör.

P.S:

„Az ember sorsa az, amivé ő válni akart” – írja Szondi Lipótnak 1953-ban kelt levelében Thomas Mann. Az íróóri­ás ezzel a mondattal foglalja össze a pszichológusfejedelem sorsanalízis-tanáról alkotott véleményét, hiszen sora­ival Szondinak számára megküldött kötetét köszönte meg. Szondi, korábban Sonnenschein Lipót, a szegény nyitrai suszter tizenkettedik fia úgy vélekedik: „az ősök ellenfele az utód állásfoglaló génje”. Szabó életműve identitáske­reső hősök történetéből építkezik. Megrabolt, megnyomorított, megtört, megalázott hősei sikerrel vagy végül el­bukván küzdik végig történetüket. „Ke­zébe veszi a sorsát” mondjuk arra, aki megrázva magát, új célok felé tör, aki Szondi kifejezésével élve a „sorsis­métlődés” ellen tenni mer. Szabó főhő­sei közt találunk olyat, akitől elvették a múltját és olyat is, aki azt újrateremtet­te, önként elvetette, vagy megkereste. Öntudatra ébredés, vagy elsodortatás a sorsa mindannyinak. A mindent elve­szített, a napfényes budapesti utcán út­nak induló Sonnenschein Iván alakjá­ban felsejlenek az életmű összes éb­redői. Iván háta mögött, homályosan, egy villanásra Szabó Istvánt látjuk ha­ladni: alaposan figyeltem az utcai töme­get. Tudtam, kit kell keresnem, és azt is, hogy mikor. Megtaláltam: Szabó egy kamasz mozdulataival bámul fel menet közben az égre.

Iván, Vali halála után magára marad­va megsemmisíti a múltját: az utcára kitett lomok közt egy ismerős, különös tárgy: egy lavórja vesztett, hófehér mosdóállvány. Elsőre nem tudtam, hol láttam, honnan ismerős: másodjára a filmet nézve eszméltem rá: a Szerel­mesfilm Jancsija és Katája ezt a tár­gyat, a nagyi mosdóállványát vonszolta fel padlásrejtekhelyére. Szabó-Sonnenschein Iván-Andris-Jancsi-István áll a sárga épület előtt és nézi, ahogy ez a harminc évnyi messzeségből újra előkerült tárgy lassan elenyészik a sze­métszállító darálójának torkában. A la­vór helye most is üresen áll. A fehér mosdótál különben a tisztaság, a szü­zesség, a romlatlanság ősi attribútuma.

*Az unokatestvérek közötti házasságot egyébként a zsidó vallás nem tiltja. E gyakorlat „tilalmának” kialakulása már az asszimilációs törekvések eredménye lehetett, hiszen a hagyományőrző, orthodox közösségekben e ro­koni egybekelésnek ma is találhatóak példái.