Hagyományos alternatívák

I.

Elvész a közösség, elvesznek a morális tájékozódás sarok­pontjai, a személyes jelentőség tudata – e bajok a szekuláris társadalom fő gondjai közé tartoznak. A modernitás mélyre­ható változásokat idézett elő, az emberi élet végességét, tö­rékenységét, halandóságát azonban nem változtatta meg. Csupán azt érte el, hogy számottevően meggyengítette a va­lóság azon definícióit, amelyek az emberi körülményeket könnyebben elviselhetővé tették. Egyebek közt itt keresendő a vallásos mozgalmak – így az ortodoxia – váratlan erőre ka­pása: e mozgalmak súlyt helyeznek a tekintélyre, a köteles­ségekre és az objektív igazságra. Amilyen mértékben kizár­ják látókörükből a „modern tudatot”, annak pluralizmusával, relativizmusával, individualizmusával oly mértékben válnak diadalmas alternatívákká az elidegenedéstől, zavarodottság­tól és anonimitástól sújtott társadalomban. Egyértelmű mo­rális útmutatást nyújtanak. Célokat adnak az ember életé­nek. Értelemmel bíró világot teremtenek körülötte. Újrate­remtik azokat az intézményeket – mindenekelőtt a helyi kis­közösséget és a családot – amelyben az élet ismét a folyama­tosság, az értelem és történelmi mélység tudatával élhető.

A szociológia persze nem teológia. A vallásos hit igazságát nem az adja, hogy mennyien fogadják el azt egy adott kor­szakban. Ám a zsidó hívő mégis joggal érezheti úgy, hogy a vallásos élet, a személyes kiteljesedés és a közösség ereje között a kapcsolat több, mint véletlenszerű. Kinyilatkoztatás és alkotás ugyanazon forrásból származnak: éppen ezért mély a kapcsolat a parancsok megtartása és az emberi kö­zösség virágzása között. A szekularizációt kísérő elégedetlen­ség a mi nézőpontunkból azt mutatja, hogy lehetetlen a tár­sadalmi rendet egyedül emberi értékekre fölépíteni.

II.

Paul Johnson „A zsidók története” c. munkáját ama kér­déssel fejezi be, amelyet a zsidó nép négyezer éves fennma­radásával kapcsolatban minden történésznek föl kell tennie. Fölfedezhető mindebben a Gondviselés irányító keze? Egy hívő persze igennel válaszolna. A történészt azonban kötik szakmájának szabályai, ő nem keresheti az események mö­gött a Gondviselés jeleit. Így a zsidó múltat kétféleképpen le­het interpretálni.

Az egyik a hit látószöge. Ha az első zsidók visszatekinthet­nének leszármazottaik történetére, nem látnának benne semmi meglepőt. Hogy a zsidók máig fönnmaradtak, miköz­ben a többi régi nép mind eltűnt a történelem süllyesztőjé­ben – ez számukra teljesen előrelátható volt. Hogy is lehetett volna másképp? A Gondviselés így rendelte, a zsidók pedig engedelmeskedtek. A másik a történelem látószöge, amely az emberi történéseket emberi cselekedetek és emberi következmények szemszögéből látja. „A zsidók oly egyöntetű­séggel és szenvedéllyel, oly hosszú időn át hittek abban, hogy ők különleges nép, hogy valóban azzá váltak. Valóban fontos szerepük volt, mert előírták ezt maguknak.”

Ám a fenti „vagy-vagy” a hagyomány szemszögéből nézve hamis dichotómia. A Gondviselés nem garantálja a zsidóság jövőjét, ha maguk a zsidók ezt nem vállalják – szabadon, elő- íratlanul, kényszer nélkül. És persze a zsidók sem ragaszkod­hattak volna fennmaradásukhoz a Gondviselésbe vetett mély – gyakran megátalkodott – hit nélkül. A szövetség eszméje kölcsönösséget feltételez. Isten az ő népének tartja Izraelt. Izrael az ő sorsának tekinti Istent… A zsidó történelem az ő kettőjük interaktív kapcsolata. Az isteni megnyilatkozás meg­követeli az ember feleletét. Az emberi cselekvés kiváltja a Gondviselés válaszát. A zsidóság vallási-történelmi drámájá­nak legmélyén nyugszik ez a kölcsönösség.

Josephus elbeszéli, hogy a Második Templom végnapjainak idején ez az eszme megingott. A szadduceusok – folytatja – úgy hiszik, hogy Gondviselés egyáltalán nem létezik. A törté­nelmet az ember csinálja. Az esszénusok úgy hiszik, hogy sza­bad akarat nincs. A történelmet Isten csinálja. A farizeusok vi­szont állítják, hogy Isten és ember között kölcsönhatás létezik, elhatározás és elrendelés bonyolult dialektikája. „Istennek úgy tetszett, hogy a kettő összeolvadjon és az ember akarata eljus­son egészen a sors tanácskozóasztaláig.” A szadduceusok és az esszénusok eltűntek. A farizeusok fennmaradtak és a juda­izmus általuk meghatározott formája a mai napig él.

III.

Ortodoxia és reformzsidóság, Izrael és a diaszpóra, Izrael­ben a vallásosak és szekulárisok egyre távolodnak egymástól kultúrában, életstílusban, intellektuális felfogásban. Eltérő szemléletük tovább erősíti a széttöredezést. A zsidó nép lé­te – miközben egyre fontosabb minden fent említett csoport­nak – egyre szétfolyóbb. Ennek eredményeképp a zsidó egy­ség délibábja eltűnik, mihelyst közelebb lépünk hozzá.

A fentiek nem vezetnének konfliktushoz, ha a zsidó közeg­ben lehetséges volna a pluralizmus. De nem lehetséges. A zsidóságot a kinyilatkoztatás és a hagyomány határozza meg. Ebbe nem fémek bele olyan értelmezések, amelyek – példá­ul – elvetik a Halacha kötelező érvényét. A zsidóság hagyo­mányos hite nem puszta hiedelem csupán: ez a szerződés és ezáltal a zsidó nép létének alapköve. Az ortodoxia, ha e hi­telvekhez hű marad, nem fogadhat el olyanféle pluralizmust, amely valójában ezek tagadását, a szekularizációt vagy a szubjektivizációt legitimálná, nem véletlen, hogy miközben voltak olyan ortodox rabbinikus tekintélyek, akik igen nagy­ra értékelték a toleranciát, az egységet és a zsidó összetarto­zást, olyan egy sem akadt, amely a reformzsidóságot – annak születése óta – legitimnek, a judaizmus egyik formájának is­merte volna el…

Ki van a zsidó közösségen belül és ki van azon kívül – ez ama kritérium, melytől a közösség léte függ. Ha sokféle vá­lasz adható, akkor sokféle közösség is lesz, egységes nép vi­szont nem. E kritérium nem ismer homályos vagy pluralista válaszokat. A pluralizmus ezen az elemi szinten lehetetlen, sőt következetlen.

Ortodoxia és reformzsidóság között ennél fogva aszimmet­ria áll fenn. Utóbbi elismerheti az előbbi legitimitását; az or­todoxia viszont nem teheti ezt a reformmal. Hasonló az aszi­mmetria Izrael és a diaszpóra között. A „galut” elismerheti Iz­rael központi helyzetét; Izrael nem teheti ezt a galuttal. Min­dennek semmi köze a szekuláris cionizmushoz, amely a di­aszpóra tagadását empirikus alapokra építette… Itt a cioniz­musnál mélyebb dologról van szó: ez Izrael helye a zsidó gondolatvilágban azóta, hogy Ábrahámnak először paran­csolták meg, hagyja el apja házát és menjen „abba az ország­ba, amelyet mutatok neked”. Izrael az otthon, minden más hely száműzetés.

IV.

A XX. század végén a zsidók újabb sorsdöntő elhatározás előtt állnak. A diaszpóra zsidósága asszimilálódik, még ha akarata ellenére is. Elhagyják a zsidó törvényt. Átveszik kör­nyezetük ethoszát. Új szokásokat kezdenek követni a szexu­alitással és a nemi szerepekkel kapcsolatban. Vegyes házas­ságban élnek. A rekonstrukcionista, reform és konzervatív gondolkodók több-kevesebb radikalizmussal fogalmazzák meg azt az elképzelést, hogy mindezen magatartásformák­nak is otthont kell adni egy újrafogalmazott judaizmuson be­lül, amely új felfogást alakít ki kinyilatkozatásról, tekintélyről, micváról és Halacháról. E javaslatnak számos érdeme van. Otthont kínál mindazoknak a zsidóknak, akik zsidók akarnak lenni. Vallási menedéket nyújt. A zsidó közösség növelését ígéri a demográfiai válság korában. E javaslat pártolóinak er­kölcsi integritását nem lehet kétségbe vonni.

Ám ha ez megvalósul, kettészakítja a zsidó népet. A létező szakadás megszüntetését célzó átfogó politika egy dolog; Kneszet Jiszrael, Izrael egész gyülekezetének sorsa pedig má­sik. Csak a kinyilatkoztatás és a hagyomány, a számtalan ka­nyargáson keresztül is világosan követhető vonal, amely elve­zet a Szóbeli és az írott Törvényig és Szináj hegyéig – csak en­nek van ereje, hogy a zsidó világot egységes néppé fogja össze. Nem minden zsidó él a hagyomány szerint; de minden zsidó élhetne a hagyomány felé tekintve. E tény kölcsönös felelősséget alakítana ki ortodoxok és nem ortodoxok között, visszatartaná őket az olyan politizálástól, amely hasznos lehet a maga számára, de elidegeníti a másikat. A zsidó azonosság- tudatnak világos és végső célt adna: a szent, elkülönült, pa­rancsok szerinti életet. Nem mindannyian élnének így, de ez lenne a normatíva: végpont, ha nem is hamar elérhető ered­mény. Az a tény, hogy Amerikában a zsidók többsége az orto­doxián kívül él, éppoly kevéssé mérvadó, mint az, hogy a vi­lág zsidóságának többsége Izraelen kívül él. Végső soron csak egy ország az otthonunk földrajzi értelemben; csak egy hagyo­mány az otthonunk szellemi értelemben.

V.

Zsidók és zsidóság többet jelentenek, mint véletlenszerű­en egy néphez kötődő vallást vagy véletlen folytán vallásához ragaszkodó népet. A döntő pillanat, amelyben Izrael megszü­letett, a Szinájon kötött szövetség volt, amely összekötött egy népet Istennel és Istent egy néppel. Nemzet és vallás kö­zött hagyományos különbségtételek itt elenyésznek. Mert Iz­rael népe e szövetség által lett megalkotva, mely Izrael vallá­sát jelenti. A kettő közti kapcsolat sokszor lehet feszült és za­varodott, de szakadás nem volt elképzelhető. Nem létezhe­tett nép külön hit nélkül és nem születhetett hit egy jól látha­tó, különálló néptől függetlenül.

Szináj szövetségéből következett, hogy a nép elfogadja az egyedülvaló, szent életmód kötelmeit. Cserébe történelme – szintén egyedülállóan – sokkal inkább morális, mint termé­szetes kategóriák szerint íródik majd. Kommentárja lesz ez a szövetség iránti hűségüknek vagy árulásuknak. Maguk és má­sok is úgy látják majd ezt, mint bizonyságot Isten jelenlété­ről a történelemben, avagy néha, tragikus módon, annak je­lét, hogy Isten, átmenetileg, „elrejti arcát”. Izrael népe egy­szerre ed és edá, gyülekezet és tanú, amelyet megidéztek és amely tanúságot tesz az Isten által elrendelt sors előtt…

A judaizmusban ezért nem elképzelhető Tóra és zsidó nép rendszerezett különválasztása, nem elképzelhető a fenti ket­tő különválasztása a megváltás helyétől, Izrael földjétől. A ha­gyomány nem ismert olyan zsidó tudatot, ahol a vallást levá­lasztották az etnikumról; a népi közösségtudatot a vallásról; amelyik, bizonyos értelemben, nem Izrael felé fordul; amelyik Izrael földjén alapul, de nincs kapcsolata a zsidó nép egészé­vel vagy a Tórával. Mivel csak egy Isten volt és egy kinyilatkoz­tatás, csak egy zsidó nép lehetett, egy Tóra és egy ország, amelyik a zsidók otthona. Egyének dönthetnek úgy, hogy éle­tükből kihagyják egyiket vagy másikat. De soha nem lesz tar­tós vagy messze világító az a zsidó tudat, amely magát nem e fenti három meghatározó realitás keretében definiálja.

VI.

A zsidó történelem jelen pillanatát az teszi oly jelentőssé és sorsszerűvé, hogy két olyan folyamat között állunk, ame­lyeket eddig nem választottak el egymástól. A Holocaust, Iz­rael és az anticionizmus ma a zsidó identitás alappillérei. A zsidó sorsközösség, a brit goral megújult. A zsidók úgy érzik, osztoznak a közösen megélt történelemben. Összetartozónak vélik magukat, sok tekintetben az ellenséges nem zsidó világgal szemben. Felelősnek érzik magukat egymásért, igye­keznek egymást védeni. Ám a brit ji’ud, a célok közössége nem újult meg. A kinyilatkoztatás és hagyomány „jogaiba va­ló visszahelyezése” terén nem közeledtek az álláspontok.

Úgy tűnik, mintha ez megtörtént volna, mert a reformzsidó­ság és a szekuláris cionizmus is átvett bizonyos tradíciókat, de valójában a tradíciót csak a vegyes házasság és a szeku­larizáció igazolására használják föl…

E példátlan helyzetben az ortodoxia roppant felelősséggel és kihívással néz szembe. Mert az elmúlt kétszáz évben az ortodoxia volt az, amely – rendkívül kedvezőtlen szellemi és társadalmi környezetben őrizte a brit ji’ud eszméjét. A re­formzsidósággal szemben fenntartotta, hogy a kinyilatkozta­tás eszméje nem szekularizálható és a Halacha kötelező ér­vénye nem adható fel. A konzervatív zsidósággal szemben fenntartotta, hogy nem a kor eszméi határozzák meg a Halachát, hanem épp ellenkezőleg: a Halacha határozza meg a kor eszméire adandó zsidó válaszokat. A szekuláris cioniz­mussal szemben azt állította, hogy sem a föld, sem az ország nem lehet önmagában vett cél. A Holocaust egyes teológusa­ival szemben úgy érvelt, hogy semmiféle történelmi esemény nem szakíthatja meg a szövetséget, nem érvénytelenítheti annak kötelező érvényét a zsidóságra.

Az 1789 utáni történelmet szemlélve a Gondviselésben hí­vő ortodox zsidó nem tagadhatja meg az elismerést azoktól a mozgalmaktól, amelyeknek végső soron nem adhat legitimi­tást. A szekuláris cionista mozgalom volt az, amely létrehozta a zsidó államot. A liberális zsidóság különböző fajtái (rekonstrukcionista, reform és konzervatív) nagyon sok zsidót őriztek meg a közösség számára, akik máskülönben elfordultak vol­na a zsidó néptől. A zsidó törvény és gondolkodás egyaránt különbséget tesz célok és eszközök között. Egy ortodox zsidó örvendezhet az elért eredményeknek, miközben sajnálatos­nak tartja, hogy ilyen eszközökkel érték el őket.

Gadó János fordítása