Ha befogjuk a szemünket

(csak az ujjaink között kukucskálunk)

Amint az AFP hírügynökség 1990. május 10-én mindenki tudtára adta, Carpentrasban ismeretlen tettesek 34 zsidó sírt rongáltak meg. Emellett „felnyitották az egyik koporsót, és kihantolták a halottat: egy két héttel korábban, 81 évesen el­hunyt férfit. A testet egy közeli síron egy napernyőtartóra felnyársalva találták meg.” A hír hallatára emberek – közöt­tük közéleti személyiségek – százai vonultak a temetőbe ke­gyeletüket leróni. A francia miniszterelnök részt vett a párizsi Victoires utcai zsinagóga szombati istentiszteletén. A balol­dal tiltakozó tüntetéseit mindenhol engedélyezték, viszont Párizsban betiltották a jobboldalét. A legnagyobb demonst­rációra 1990. május 14-én került sor, amikor a hivatalos becs­lések szerint nyolcvan-, mások szerint kétszázezer ember tüntetett, a menet élén a köztársasági elnökkel. Nyolc nap alatt ötven franciaországi megmozdulás volt összefüggésbe hozható a carpentrasi eseményekkel.

Becsben, a számunkra sok szempontból mértékadó vá­rosban a Ring egy szelete és egy tér is viseli dr. Karl Lueger nevét. A hírhedten antiszemita polgármester mai városában, negyedórányira a Lueger Platztól, az Albertina előtt találha­tó az antifasiszta és zsidó mártír-emlékmű. Hat nyelven, magyarul is hirdeti a felirat a kezében kefét szorongató, ha­son fekvő öreg zsidó mellett a fogadkozást: nem felejtenek a bécsiek. Mégis, Thomas Bernhard Heldenplatz című drámájá­nak bemutatóját – témája az emlékmű megformálásában is testet öltött – évekkel ezelőtt aggódó hangok fogadták. Szembenézni kellemetlen. Főleg, ha túlontúl sokan emlékez­nek a történtekre. Ki így, ki úgy. Az emlékmű mellett odapillantás nélkül mennek el az emberek. A színdarabot azóta is játsszák. Igaz, nem a Burgtheaterben. Talán nem csak az emlékezőknek.

A belváros legszélén, a kilencszáz éves alapokon álló ká­polna tőszomszédságában, egy aprócska téren géppisztolyos rendőr áll. Ahogy svájcisapkámban, orrig húzott kabá­tomban elsétálok előtte: szúrósan arcomba néz. Háta mögött fehérük a Kultusgemeinde, a bécsi zsidó hitközség épülete. A körben álló házakon kamerák: a félelem posztol a téren. A Duna és a Mazesinsel felől fújó szél megcsavarja orrom, könnyet mar szemembe.

A tiszta Bécs után meghökkentően mocskos Budapest Síp utcájában rendőrautó strázsál. A szűk mellékutca zsúfolt­sága ellentéte a bécsi közösséget övező hideg térnek. De tud­juk, a már-már rendszeres sírgyalázásokat itthon nem köve­ti országos tüntetés, a meccsek nyíltan újfasiszta hangadóit nem veti meg és ki a társadalom. A horogkeresztek itt azon házak tulajdonosait, lakóit sem zavarják, ahol feketén dísze­legnek. Közönybe fúl a mindennapi lét, a legalantasabb ösztö­nök felkorbácsolása már-már kormánypolitika. A jogoknak nemcsak a biztosítása, de azok szabad megélése jelentené a vonzó, csatlakozásra magát kellető Európát, azzal együtt, hogy él Carpentras és vannak heldenplatzok és luegerek, de a rájuk adott válasz lehet tömeges, bátor és harcias. Abban az Európában a felelet is szabad: nálunk csak a vád az.

Ebben az Európában mi még szemérmes peep show né­zők vagyunk. Feszültségeinket nem bírván, befogjuk a sze­münket, s csak az ujjaink között kukucskálunk.

Dombi Gábor