Gyémántcsiszolók

Írta: Dávid András - Rovat: Archívum, Világ

Hogy a gondolat honnan és miért jött, fogalmam sincs. Párizs kutyaszaros járdáit róva, a szürke ég alatt az emberkavalkádból kikecmeregni nem könnyű dolog.

Ugyanez vonatkozik Franciaországban a televíziós műsorokra is. Ahhoz, hogy egy szerkesztőt meggyőzzön az ember, hogy kifizessen egy filmet, amit majd csak néhány hónap múlva fogunk leforgatni, a szerencsén túl igazán jó téma is kell. Nos, a gyémánt annak látszik. Rögtön mozgásba lendülnek a fantázia-kerekek: csillogás, gazdagság, paloták, nők. Rolls-Royce meg amit akartok.

Félfasiszta ismerőseim is ezzel biztattak: miért ne próbálnál meg egy zsidó témát, a tévé amúgy is tele van zsidókkal. (Itt a francia tévéről és a francia félfasisztákról van szó!)

Hát ez stimmel is, hiszen kik foglalkoznának a gyémánt üzlettel, ha nem a zsidók? Próbáljuk meg! Először egy filmtervet kell összeütni, amelyben az ember leírja, hogy miről is lenne szó, másrészt pedig azt, hogy hogyan és hol készítené el a filmet. Usgyi, hanyatt-homlok bevettem magam a Rue de la Bruyére-en található zsidó könyvtárba.

  • Gyémánt, gyémánt, gyémánt – motyogta a könyvtárosnő, és kartotékjaiba feledkezett. – Üljön csak le, kedvesem, majd hozom a maga gyémántjait.

Az iskolás padokkal berendezett olvasóhelyiségben ülve, azon törtem a fejem, hogy vajon miért kell ezeknek a zsidó intézményeknek mindig szürkének, porosnak, és rendetlennek tűnniük.

Még a fiatalok is, akik oly gondosan körmöltek mellettem, valahogy olyan poros benyomást keltettek.

A könyvtárosnő elhalmozott könyvekkel, meg a kedvességével.

  • Rengeteg könyvünk van erről a témáról. Az egyik ismerősöm foglalkozott ezzel, és egy fél évet töltött el az antwerpeni hászidok között. Vele kéne találkoznia, ő majd segít, itt a könyve, amelyben leírja hogyan élnek a hászid zsidók Antwerpenben.
  • Hászidok és gyémántosok?
  • Miért? Mit mást csinálnának?
  • Igaz.

Az én fantázia-gyémántom máris duzzadni kezdett. Hosszúszakállú kaftános zsidók hordozták zsebükben, táskájukban, fordították a fény felé, hogy a sugarak százszínűre bontva ragyogjanak…

  • Monsieur Gutwirth? Szeretném, ha találkoznánk.
  • Semmi akadálya. Szóval az antwerpeni zsidókról akar forgatni?
  • Hát hogyan is mondjam. Szóval a gyémántról … hallottam, hogy Ön szociológus és … nem nagyon tudom, hogyan találhatnék kapcsolatot hozzájuk.
  • A családom gyémánttal foglalkozott. Így aztán szabad bejárásom volt a többiekhez is. írtam egy tanulmányt róluk.
  • A családja ma is…?
  • A bátyám Antwerpenben lakik és volt egy gyémántmetsző műhelye…

Gyé-mánt-met-sző ízlelgetem a szót. Ez igen. Fogalmam sincs róla, hogy mit jelent, de nagyon szép. Majd utánanézünk.

Egy héttel később az antwerpeni ház bejáratánál topogtam, és nemsokára egy roppant kedves család körében ültem. Pornak nyoma sem volt, jómódúan berendezett lakás, férj, feleség, meg két iskolás gyerek.

Elmesélem, ki vagyok, és mit akarok. A férfi whiskyvel, az asszony kakaóval kínál. A fene vigye el, hirtelen annyira jól, annyira otthon érzem magam, hogy már semmi kedvem sincs tovább menni. Pedig hát azért vagyok itt.

Monsieur Gutwirth megállás nélkül telefonál. Az én látogatásaimat szervezi, aztán ellát mindenféle tanáccsal, és megpróbál szélnek ereszteni. Megvallom neki, hogy mennyire jól érzem magam náluk, és megkérdezem, alhatnék-e itt két éjjel. Miután röviden megtárgyalják az ügyet a feleségével – belegyeznek, és egyszerre, mintha családtaggá léptettek volna elő. Este, az egyik gyerek zongora- vizsgájára velük megyek. A kultúrház, ahol a vizsga műsorszerűen folyik, csordultig telik szülőkkel, testvérekkel.

Jobb és kevésbé jobb darabok követik egymást, én pedig azon töprengek, hogy hogyan találhatnék egy olyan szálat, ami a filmet az elejétől a végéig vezeti. Hiszen gyémánt, meg zsidó, persze, persze, de ez önmagban nem elég. Valami még hiányzik, amit meg kell találnom.

Monsieur Gutwirth nem hászid, hanem „csak rendes zsidó ember”. De ennek nincs jelentősége. Itt, a tőzsdén úgy keverednek a hagyományos „kosztümbe” öltözött kalapos zsidók, a feketeruhás, hosszúpajeszos, szakállas hászidokkal, mintha ez mindenütt így lenne a világon. Persze Antwerpen közepén, vagy inkább Európa közepén ilyet elképzelni azért elég furcsa.

A gyémánttőzsde a város közepén található. Akár az elegáns klubokba, ide is csak „tagok” léphetnek be. Három szakma találkozik itt: az eladó, a vevő, és a felhajtó. Mikor aztán a tárgyalás elkezdődik, akkor az eladó kiborítja az asztalra a maga gyémántkészletét, amit kis zacskókban hurcol, és a vevő lupét csavarva szemére, nézegeti a köveket. Ha az üzlet létrejön, akkor szóbeli megállapodás szerint cserélnek gazdát a tételek. Se szerződés, se számla nem készül az adás-vételről. Úgy látszik, az adóhivatal így is megtalálja a számítását, olyasmi meg véletlenül se fordulna elő, hogy valamelyik partner átverje a másikat: itt mindenki mindenkit ismer, az illető soha, sehol a világon nem nyúlhatna többé gyémánthoz.

Másnap M. Gutwirth egyik barátjához vagyok hivatalos, akinek gyémántmetsző műhelye van a város közepén.

A kapuőr felszól telefonon, hogy felengedhet-e. Aztán a negyedik emeleten egy irodaépület folyosóján találom magam, ahonnan jobbra-balra ajtók nyílnak. Az ajtófélfákon mezuza, és a régi, biztonságot szolgáló „szerkezetet” még néhány kontroll-kamera is kiegészíti.

Itt minden iroda északra néz. Az északi fény adja meg a gyémánt helyes színét. A kövek kis bőrzacskókban állnak. A mester kiborítja az egyik zacskó tartalmát. Vagy kétszáz kisebb-nagyobb gyémánt hever így egy halomban az asztal üveglapján. A mester mutatóujjával matat köztük. Kiválaszt egyet, szemére óriásnagyítót helyez, és a fény felé tartva forgatja. A gyémántot viasszal egy faszerszámba ragasztja, egy másik gyémánttal megkarcolja, a karcolásba acélpengét helyez, erre ráüt, és ezzel az egyetlen ütéssel leválaszt egy darabkát a kőről.

A gyémántmetszés művészete ugyanolyan, mint Michelangelóé volt, amikor a márványtömbben meglátta az alakot, és „kiszabadította” belőle. A bruttó gyémánttal is ez a helyzet. A jó gyémántmetsző meglátja a benne rejlő lehetséges formát, amit a kristályok alakja szab meg. Ami felesleg van rajta, azt „lehámozza”, lepattintja a kőről.

A mester hosszan magyarázza, mennyire fontos a kő tisztasága, színe, nagysága meg persze, hogy hogyan volt metszve. Egy kézműves műhelyében vagyok, aki szereti a munkáját, és az, hogy gyémántról beszél, már el is veszítette jelentőségét.

A gyémánt egyszerre csak munkaeszközzé, alapanyaggá válik. Csillogás, gazdagság? Mindenesetre a hászidokon ennek nyoma sincs. Öltözékük akár egyenruha is lehetne, egyszerű fekete öltöny, kaftán, és este, amikor betérek egy zsinagógába, meglep a családi hangulat. Igazi értelemben vett hitközségbe toppantam: ezek az emberek együtt lélegeznek, jóban, rosszban együtt vannak. A pénz? Szükséges az élethez, de azon túl nem számít. A hit, a boldogság sokkal többet ér mindennél.

Az ima alatt a mellettem álló fiút zaklatom kérdéseimmel, hogy mi hogyan van. Elég szerencsétlennek látszik. Kérdem, hogy ő is gyémánttal foglalkozik-e, mint mindenki?

Zavartan válaszol: – Nem, … nem.

Hát ez meg hogy lehet? Hászid ember és nem nyúl gyémánthoz?

  • Hát a tanulás nem volt erősségem – böki ki végül. – Próbálkoztam én is csiszolással, meg ezzel-azzal, de nem sikerült. Úgyhogy lemondtam a gyémántról. – ingatja szomorúan a fejét.
  • De akkor mit csinálsz? Mivel foglalkozol?
  • Hát, van egy kis műhelyem, aranyműves vagyok. – feleli, aztán visszabújik a Biblia lapjai közé.

 

Címkék:1992-09

[popup][/popup]