Gondolatok egy zsinagógáról

Szinte naponta elmentem mellette. Elrévülve nézegettem romjaiban is felséges alakját, évtizedek óta betört, széljárta ablakait és a múltat idéző, megtépázott feliratokat. Szemem előtt pusztult, naponta veszített méltóságából.

Egyik nap végre tárva-nyitva találtam a templom ajtaját; bizonyos voltam benne, hogy népét hívogatja a szélesre tárt kapu. Bementem, és földbe gyökerezett a lábam; a zsidótemplomban tényleg fanatikus híveket találtam – az ökölvívás híveit. A KO nem a versenyzőket sújtotta, hanem engem. Ki találta ki ezt az üzletet? Az még talán érthető elmélet volna, hogy ahol nincs hívő, minek oda a zsinagóga, de a ház, a templom a mienk; lehetett volna belőle közép-európai judaisztikai központ, zsidó könyvtár, idősek napközije, jiddis színház, holocaust-múzeum, kántorképző intézet – soroljam még?

Minden templom jelkép. Nekünk még akkor is az, ha nem vagyunk látogatói: Hitünk, származásunk megtestesült bizonyítéka, ősi történelmünk kőbe zárt tanúja, szellemi megújulásunk iskolája.

A zsinagóga áll. Régi pompája kívülről reményt áraszt, pedig ez csak álca. Erkölcsi felelősségünk, hogy ilyen gyalázatot ne tűrjünk arcunkon szégyenfoltként. Még nem késő; egyeneseket és horgokat nem éppen templomban illő osztogatni. Addig is virágozzék a magyar sport – a saját templomaiban. Nekünk sem kell kultikus célokra a Népstadion…

199