Golda Meir: Életem
(Filum, Budapest, 2000. 478 oldal, 2400 Ft.)
Ha a nőket támogató politikaelmélet jegyében a kvótáról, tehát a nők számarányának növekedését a parlamentben intézményesen segítő politikáról beszélek, a vitapartnerek, akik legtöbb esetben férfiak, azzal szoktak érvelni, hogy például se Margaret Thatchernek, se Golda Meirnek nem volt szüksége kvótára, mégis milyen fontos pozícióba kerültek – pedig nem is voltak feministák.
Valóban, a feminizmus igen távol állt Golda Meirtől, akinek 1975-ben megjelent emlékirata most jutott el a magyar olvasóhoz. Sajnos igen nehézkes, pontatlan fordítással, a szerkesztői gondosság minden jele nélkül. Az olvasónak azonnal feltűnhet, hogy az önéletrajz hősnőjét nem a Szovjetunió izraeli nagykövetének nevezték ki (p. 16.) és hogy ha a kötet egyetlen (!) szerkesztői lábjegyzetében a 20. oldalon az szerepel, hogy Herzl 1904-ben halt meg, akkor a 21. oldalon Herzl halálát gyászolva két éves fekete ruha viselési fogadalmat tett Golda Meir nem 1904 nyaráig hordhatta a gyászt. A kötet szövege így nehezen olvasható, és nemcsak azért, mert Golda Meir maga ahhoz szokott, hogy pontos és lényegre törő utasításokat és érthető beszédeket írjon. Az emlékirat így nem dicsekedhet sem szép írói erényekkel, sem öniróniával – ami pedig igazan olvasmányossá tehet egy önéletrajzot, hanem a sok tükörfordítás és értelmetlenség okán is nehezen olvasható. Sokat töprenghetünk például azon, hogy vajon mit akart a szociálisan igen érzékeny Golda Meir mondani, mikor megállapította, hogy az Izraelben kialakult társadalmi különbségeknek „semmi köze sincs a nemzeti kapacitásunkhoz”. (p. 411.)
A kiadónak még egy rövid értékelő bevezetőre vagy utószóra se futotta a kevés hazai cionizmus szakértő valamelyikének a tollából. Ez hiba volt, mert ő talán észrevette volna, hogy a cionista kongresszusokat nem Genovában, hanem Genfben tartottak az 1930-as években. Ezen túlmenően: az önéletrajz műfaji sajátja, hogy a szerző a saját magáról kialakítandó történelmi önkép önigazolásai miatt életének eseményeit torzítja, elhallgatja. Különösen igaz ez Golda Meirre, aki egy állandóan háborúban álló ország teljhatalmú miniszterelnöki posztjának betöltése után nem sokkal fogott bele életének visszamenőleges rekonstrukciójába, válogatva a számára fontos és leírható elemek között. így például részletesen megismerjük afrikai útján egy törzsi beavatási szertartás minden részletét, de nem említi az izraeli-délafrikai atomprogramot, melynek kidolgozásában oroszlánrésze volt. A bevezető talán jobban eligazított volna az izraeli belpolitikai élet Magyarországon nem annyira közismert útvesztőiben is.
De ki is volt Golda Meir, akit kabinetje „az egyetlen férfitagjának” nevezett Ben Gurion, akárcsak kortársai közül Slachta Margitot vagy Kéthly Annát a magyar férfi politikusok? 1898-ban született az oroszországi Pinszkben vallásos és igen szegény ortodox családban, Golde Mabovics néven. Könyvének egyik szépirodalmi igénnyel megírt része életének ezt a korszakát öleli fel, mikor leírja a stetl-élet borzalmait, és síkra száll a később kialakított stetl-romantika ellen. A szegénység elől Amerikába költözik a család, de nővére, Sejne már Ukrajnában bekapcsolódott a cionista szervezkedésbe – az addigra amerikai munkavállalás miatt apa nélkül maradt család rémületére, s kétségbe ejtve a kozák zaklatásoktól is teljes joggal aggódó édesanyját. Aztán a család az édesapát követve az Újvilágba költözött. Milwaukee-ban folytatták a politizálást, és a Bund törekvéseivel szemben a Poale Cion tagjaiként radikális megoldást kerestek a zsidóság életének megjavítására. Ez pedig az ekkor még angol fennhatóság alatt álló Palesztinában Izrael államának megalapítása volt. A közben férjhez ment Golda Meir pedig egész életét a herzl-i utópia megvalósításának szentelte.
Golda Meir a „Nagy Generációhoz” tartozott, hiszen szülei és nővére házában aktív politizálás folyt, ahol megismerkedett a későbbi izraeli politikai vezérkar krémjével. Habár férje igencsak habozott, felesége nyomására hamarosan ott találjuk a Meir házaspárt Palesztinában, ahol először kibucban élnek. Ugyan Golda a kibucot olyan közösségnek tekintette, ahol az embereket nem az elvégzett munkájuk, vagy a munka minősége alapján fogadják el, és lehetnek részei a közösségnek, hanem aszerint, hogy emberi lényekként milyen belső értékeik vannak.” (p. 88.) – mégis a kibucélet vezetett a házaspár elhidegüléséhez, majd válásához. A férj, Morris Meirson nem szerette volna, ha gyerekeik kibucban nőnek fel, és ezért elhagyták a kibucot, mielőtt gyerekeik még megszülettek volna. Házasságuk ezután elhidegült, és Golda Meir igen plasztikusan írja le egy politikus, dolgozó nő küzdelmeit az anyaság feladatával, mely nem sokban különbözik bármely hasonló helyzetű nő küzdelmeitől bárhol a világon. Csak éppen Golda Meir fontos politikai pozíciókat töltött be ezalatt, mint a nőszövetség vezetője, a függetlenség kikiáltása után munkaügyi miniszter, külügyminiszter és végül miniszterelnök.
Emlékiratában Golda Meir nem „lelkizik”, világos, hogy minden tettével elégedett, és nézetei semmit sem változtak az izraeli politikai életben eltöltött hosszú évtizedek alatt sem. Kevés önreflexív megjegyzéséből következtethetünk életvezetési stratégiájára: „Ám a közéleti hivatalt viselők egyik büntetése az, hogy az ember bizonyos mértékben elveszíti az arányérzékét.” (p. 247.) Ez az arányérzék hiányzik az életrajzból. Betekintést enged ugyan egy olyan világba – az angolok megszállta Palesztina mindennapjaiba vagy a hatnapos háború fordulataiba – melyek rendkívül érdekesek, de Golda Meirről magáról keveset tudunk meg. Talán, mert nincs is mit megtudni egy olyan politikusnőről, aki egyetlen hobbijának azt írja le, hogy erkélyéről szívesen nézte a tengert? A kérdés megválaszolásához azonban vissza kell kanyarodnunk a bevezetőben említett kritikához, és fel kell tennünk a kérdést: mi volt Golda Meir viszonya a nőkérdéshez és a feminizmushoz? Nyomon követhetőek-e az életrajzban, hogy melyik korszakában hogyan határozta meg saját identitását Golda Meir? Egyáltalán, hogyan kerülhetett nő vezető politikai pozícióba – egy olyan országban, ahol férfi nem is érinthet meg nőt?
A választ a cionizmus vallástalanságában kell keresnünk, hiszen Golda Meir csak szülői fenyegetés hatására volt hajlandó beállni a hupa alá. Viszont, mikor a jeruzsálemi, főpolgármesteri megválasztását a vallásos pártok éppen azzal az érvvel torpedózták meg, hogy nő nem lehet polgármester, ő ebben „csak” jobboldali politikai mesterkedést látott, mely a számára biztosan ismert jobb jövő elérését csupán időlegesen hátráltathatja.
A feminizmus Golda Meir számára egyenlő a 68-as, amerikai, fehér közép- osztály feminizmusával, és abból jogosan hiányolja a radikális szociális programot. Számára természetes, hogy a „nőket természetesen minden téren ugyanolyan elbánásban kell illetni, mint a férfiakat” (p. 117.). Abban tehát igazolja a Golda Meir példájával érvelő antifeministákat a szerző, hogy „egész életemben férfiakkal éltem és dolgoztam együtt, de női mivoltom soha semmiben nem akadályozott.” (p. 117.)
Ugyanakkor megállapítja: „a dolgozó anyáknak pedig, akik mellett nem áll támogatóként gyerekeiknek apja, háromszor olyan nehéz az életük, mint bármely férfinak, akivel találkoztam.” De ennek feloldására szerinte csakis a kibuc alkalmas, hiszen ott valósul meg a teljes munkamegosztás – ám a saját életében éppen ez nem működött!
Az életrajz szép példája annak az írásnak, amit a „társadalmi nemek alapján kialakult egyenlőtlenségekkel kapcsolatos érzéketlenség” (gender blind) fogalmával írhatunk le. Moha a szerző világosan és pontosan látja a nőkre nehezedő társadalmi, vallási terheket, melyeknek maga is szenvedő részese volt, saját tapasztalatát nem képes beismerni, és összekötni az elnyomással kapcsolatos elméletekkel.
A Szovjetunióról is kevés szó esik a könyvben, és főleg arról nem szól, hogy a rendszer Bund iránti gyűlölete hogyan alakult át a szovjet vezetés nagyszámú zsidó tagja iránt érzett megvetéssé. Hiszen Golda Meir egész életét a forradalmi utópia határozta meg: a független, erős Izrael állam létrehozása. Szerencsés volt, hogy láthatta és harcolhatott érte, mert „ragaszkodott az utópiához”. Emlékirata egy harcos és kérlelhetetlen forradalmár írása, aki magának sem vallotta be, hogy egy másik forradalom megharcolását – a vele egy időben, a Szovjetunióban működő elvtársnőihez hasonlóan -, elmulasztotta.
Pető Andrea
Címkék:2001-12