„Gerillaharcos vagyok…”
Új arcok – új gondolatok 3.
Lányi Eszter harminckét éves, végzettsége szerint judaisztika szakos tanár, noha sok egyébbel is foglalkozott: volt kortárs művészeti kollégium hallgatója, rádiózott, néha montázsokat készít, a beszélgetésünk előtti napon pedig épp Szarvasról érkezett, ahol izraeli gyerekek táboroztatásában segédkezett. Jelenleg a Joint és a Komen Alapítvány közös mellrák-felvilágosítással foglalkozó projektjének hazai vezetője. Ugyan a hivatalos zsidó világnál jobban kedveli az önálló, alternatív kezdeményezéseket, mégis többen úgy ismerhették meg, mint a Mazsihisz két korábbi elnökének – Tordai Péternek, majd Heisler Andrásnak – közeli munkatársát. Szabadidejében az informális oktatást végző Haver Alapítvány kuratóriumának elnöke – eddigi tapasztalatairól, terveiről kérdeztük.
Minek a hatására kezdett elmélyültebben foglalkozni a zsidósággal?
– Első meghatározó emlékem, amikor kisiskolás koromban két osztálytársam nekem szegezte a kérdést: Lányi Eszter, te zsidó vagy? Nem tudtam mit válaszolni, bár tudtam, hogy van valami közünk ehhez a szóhoz. Mindegy is, mondták, mert az anyukád úgyis azt mondta a mi anyukánknak. Egyikük ma rabbi… Második találkozásom a zsidósággal Izrael volt, ahol tizenöt évesen jártam és szerencsésnek érzem, hogy az én identitásom inkább ehhez az országhoz és annak pozitív, sokszínű szellemiséghez kötődik.
Hosszú ideig a Mazsihisznél dolgozott. Korábban is kötődött a hivatalos zsidósághoz?
– Semmilyen intézmény, szervezet nem vonzott, inkább amolyan „gerillaharcos” vagyok és nem „bársonyszéken ülő”. A tanulmányaim után nyakamba vettem a világot: jártam Iránban, évekig éltem külföldön, de bárhol jártam, mindig kapcsolatba kerültem a zsidó közösséggel. Ez nem csak azt jelentette, hogy elmentem a helyi zsinagógába, inkább belsőleg volt fontos, például amikor Iránban kézről kézre adtak a zsidó családok. Miután hazajöttem, egy régi barátnőm által a Mazsihiszhez kerültem. Most is úgy gondolom: akár érdekes is lehetett volna. Nem volt az. Egy idő után nem jelentett kihívást, a munkakörömet sem tisztázták – hol külügyes, hol titkárnő voltam. Heisler András munkáját – még ha nem is mindig értettünk egyet – sokra tartottam, neki ugyanis voltak elképzelései arról, miként kellene működnie egy közösségnek, és milyen szerepet tölthetne be abban a Mazsihisz.
Miért, ön szerint milyen szerep várhatna rá? Miért érezte feleslegesnek a munkáját?
Nem dolgozhattam a saját tempómban, a jó kezdeményezéseket ügyesen kellett csomagolni, hogy „átmenjenek”, ami hosszútávon rendkívül fárasztó volt. Kevesen tesznek fel fontos kérdéseket, és a kísérletező szellemiség nem is talál támogatásra. Számomra csak akkor válhat valami igazi értékké, ha a saját módomon közelíthetem meg, alakíthatok rajta, dogozhatok vele. Elég nehéz, ha az ember tisztában van azzal, milyen témák uralják a zsidó közéletet a világban, itthon meg azt hallja, hogy a zsidóság a zsinagógával vagy a Mazsihisszel egyenlő. Ez részben igaz, de 2006-ban nem elegendő. Mintha másik korban élnénk. Jelenlegi formájában – bár olykor beleütközöm – a Mazsihisz nem játszik szerepet az életemben.
Erre a korszerűtlenségre a külföldi tapasztalatok ébresztették rá?
– A hitelességről van inkább szó. Nem beszélünk eleget a zsidó identitások sokféleségéről, hogy milyen emberekből áll a közösség, milyen háttérrel rendelkeznek, mit hoznak magukkal, és főleg, hogy mire lenne szükségük a tanulásban. Nagyon sok év telt el, amíg nem foglalkoztunk a zsidóságunkkal, sem személyes, sem közösségi szinten. A Mazsihisz pedig rengeteg lehetőséget enged ki a kezéből. Miért várjuk, hogy vonzó legyen a zsinagóga vagy a közösség, ha nem vagyunk maximálisan igényesek önmagunkkal szemben? Természetesen nem lehet mindent áthárítani, hiszen mindenkinek a saját felelőssége is, mennyit és hogyan törődik a gyökereivel.
És mi a helyzet a többi közösséggel? Egyáltalán, lát olyan kezdeményezést, ami átvállalhatná ezeket a feladatokat?
Ezekre a feladatokra szakmailag felkészült személyek, szervezetek tudnának megoldást ajánlani. Ismerek pár jó csapatot, akik színvonalas dolgokat tesznek le az asztalra, és keményen úsznak az árral szemben. Nem létezik olyan szuperszervezet, amely mindenhez értene, és nincs is rá szükség. Alapvetőnek tartanám, hogy az új szervezetek új szellemiséget hozzanak, értékekről beszéljenek, és ne a források elosztása körül legyen a leghevesebb vita. Reménykedem abban, hogy a ma születő kezdeményezések túlélik a kezdeti nehézségeket, és néhány év múlva már egészen másról beszélgetünk. Könnyebb lenne persze a kis szervezeteknek, ha a nagyok támogatnák őket – és itt elsősorban nem az anyagiakra gondolok
Egészen pontosan miért jött létre a Haver Alapítvány?
Röviden: informális zsidó oktatás nem zsidóknak. Hat barátommal alapítottuk 2001-ben. Abban az évben tették kötelezővé a középiskolákban a holokauszt-emléknapot, ami a gyakorlatban gyakran nyűg volt a tanároknak, akiknek sok esetben a megfelelő felkészültsége is hiányzott. Mi – lényegében ez az újításunk – fontosnak tartjuk, hogy a diákok élő zsidókkal találkozzanak, és megismerkedjenek a 21. század sokféle zsidó identitásával; kérdéseket teszünk fel, játszunk, beszélgetünk, együtt gondolkodunk. Addig felesleges a holokausztról beszélni, amíg elképzelésük sincs arról, kikkel is történt mindaz, illetve amíg azt hiszik, hogy csak a zsidók ügye. Mára számos önkéntes csatlakozott hozzánk, híre ment az alapítványnak az interneten és a tanárok körében. Évente körülbelül ezerötszáz diákkal találkozunk, de nemrégiben csak a Kölcsey Gimnáziumban nyolcszáz fővel foglalkoztunk egy teljes napon át.
Mennyit tudnak a diákok, mennyit a tanárok?
A diákok jóformán semmit, bár az egyházi iskolákban valamivel jobb a helyzet. Tanároknak a HDKE jóvoltából szoktunk továbbképzéseken szemináriumokat tartani, de ott azokkal találkozunk, akikben már él valamiféle érdeklődés.
Mindannyian a szabadidejüket áldozzák a Haver Alapítványra, holott – ha jól tudom – alig akad hasonló. Nem érkezett felkérés, hogy vállalják magukra a középiskolai holokauszt-emléknapok megtartását?
– Nem, és ez rendben is van. Most kell eldöntenünk, hogy vagy mesterségesen visszanyomjuk az alapítványt, és eredeti formájához híven, továbbra is baráti közösségként funkcionálunk, vagy megerősítjük a szervezeti kereteket, felveszünk egy állandó igazgatót, és megpróbálunk professzionálissá válni. Emellett szól, hogy sok segítőnk akad, akikért immár felelősséggel tartozunk, illetve az utóbbi időben viszonylag nagy összegeket sikerült nyernünk különböző pályázatokon. Itthon nem ismerek hasonló intézményt, de egy nemzetközi fórumon lengyel és svéd fiatalok is érdeklődtek a munkánk iránt, velük a jövőben próbálunk együttműködni.
Minden szervezet a függőségi viszony miatt panaszkodik, ugyanakkor – mint állítják – arra sincs elegendő anyagi forrásuk, hogy profi pályázatírókkal dolgozhassanak. A Havert ki támogatja?
Feldühít, amikor ezt hallom: ennek csupán a megszokás az oka. Kényelmesebb, ha azért kap pénzt egy szervezet, mert van. Saját tapasztalatom, hogy létezik más út. Pályázataink többségét magunk írjuk, kilencvenöt százalékban külföldi támogatásokból tartjuk fenn az alapítványt. Nem az számít, ott van-e a logónk egy plakáton, hanem hogy fontosnak tartjuk a mondandónkat, felelősségünket a világ élhetőbbé tételében.
Csáki Márton
Címkék:2006-11