Gender és Jewish

Gender és Jewish

Diversities: eltérések, „külön­bözőségek” – ezzel a címmel ren­dezte meg negyedik konferenciáját Budapesten, az EszterTáska Ala­pítvány közreműködésével a Bet Debora nevű zsidó női szervezet, augusztus 23-27-e között. Az egye­sületet Lara Dämming és Elisa Klapheck hívta életre 1998-ban, Berlinben.

Mindketten tudósok és reformzsidók, sőt, hazájuk reformközösségének megte­remtői: Klapheck, aki rabbinak tanult, többek között Regina Jónás, az első női rabbi életéről írt könyvet, Dämming pe­dig Bertha Falkenbergnek, a berlini hit­község elöljárójának életét kutatta. Kon­ferenciát kétévenként szerveznek, koráb­ban a zsidó családról kialakult sztereotí­piákat, a női rabbik szerepét, a hatalom és felelősség témáját vizsgálták, de szá­mos egyéb, igencsak nyugtalanító prob­lémát is felvetettek már, úgymint a ho­moszexuális házasságok kérdését vagy a vegyes házasságokból született nők hely­zetét.

A budapesti konferencián – ahol na­ponta átlagosan ötven-hatvan érdeklődő regisztrálta magát – a hallgatóságot oly­kor maguk a meghívottak és a szervezők jelentették, ők viszont valóban „sokfé­lék” voltak: Ausztriától Bulgáriáig, Izra­eltől Olaszországig mindenfelől érkez­tek, és olyan dolgokat próbáltak körüljár­ni, amelyek egy országban sem tartoznak a zsidó establishment kedvencei közé. Tegyük hozzá rögtön, Magyarországon a szélesebb közvélemény még ma is úgy tekint a feminizmusra és a Gender Studies fedőnév alatt futó gyanús ügyekre – pláne, ha még a zsidókhoz is köze van – mintha valamiféle kóros elhajlásról vol­na szó. Ez a szellemi környezet nem könnyíti meg az ismertté válást az olyan önkéntes alapon működő szervezetek, il­letve rendezvényeik számára, mint a Bet Debora vagy az EszterTáska, főleg nem a valódi, termékeny diskurzusok megin­dítását. Pontosabban: ezek a diskurzusok bátran, mondhatni „zavartalanul” kibon­takozhatnak abban a légüres térben, amit egy konferencia jelent, a hivatalos közeg, a tágabb közösség ugyanis még csak ar­ra sem érez hajlandóságot, hogy komo­lyan vehető érvekkel megpróbáljon vitába szállni szempontjaikkal, nemhogy be­emelje, magáévá tegye azokat.

Az európai zsidó folyóiratokból jól is­mert szerzők és a hazai alternatív zsidó közéletből ugyancsak jól ismert arcok mellett minden bizonnyal az „izraeli fe­minizmus anyjaként” emlegetett Alice Shalvi volt a „húzónév”. Shalvi Német­országban született, majd 1950-ben Izra­elbe települt: itt az első női rektorok egyike lett, és több szervezetet alapított. „Konzervatív zsidó feminista”, olvasom róla, és megnyitóbeszédét felidézve – amelyben azt fejtegette, miképpen való­sítható meg a teljes egyenjogúság ez egyetemes emberi szempontok jogán, de a zsidó nő tradicionális szerepeinek fel­számolása nélkül – ez valahogy teljesen világosnak tetszik. Szólt még másról is: az említett egyetemes emberi lényeg kapcsán például az arab nőkről vagy Iz­rael és a diaszpóra viszonyáról, egyre tá­gítva az értékek és felelősségek körét. Előbbi – szerinte – a zsidóság szellemi központja, ugyanakkor az utóbbiban is van lehetőségünk annál mélyebben meg­élni a zsidóságot, mint hogy ellátogatunk egy klezmerkoncertre. Több előadásban taglalták a kultúrák és vallások közti pár­beszéd fontosságát, ami korántsem csak a vallási vezetők feladata. Míg a Novi Sad-i Svenka Savic a multikulturális kör­nyezetben szerzett tapasztalatait osztotta meg a hallgatókkal, addig Shulamit Reinharz az amerikai zsidó női szervezetek, a muzulmán országokban élő nők hely­zetével kapcsolatos álláspontját ismertet­te. Szerinte ugyanis – részben személyes benyomásai alapján – a modem muszlim vagy bármely más valláshoz tartozó nőknek, kulcsfontosságú szerepe lehet a vallási közösségek átformálásban, így a fundamentalista ideológiák elleni harc­ban. Hangsúlyozta: a nők jogaiért folyta­tott küzdelmet nem írhatják felül az egyéb politikai, háborús vagy vallási megfontolások. Számos beszélgetés, „helyzetjelentés” foglalkozott a nők sze­repvállalásával a kelet- és közép-európai országok zsidó közösségeiben, az okta­tással vagy – a módosuló hagyományo­kat, feminizmus és ortodoxia kapcsolatát boncolgató, Kelemen Katalin vezette eszmecsere keretében – arról, felolvas­hatnak-e a nők a Tórából. Ez utóbbi kér­dést Valérie Rhein, egy Jeruzsálemben működő ortodox gyülekezet példájára tá­maszkodva elemezte.

Sok mindenről kellene még szólni: Sandra Lustig könyvéről. Hermán Judit és Wirth Judit előadásairól, a „női trau­mák” társadalmi kibeszélhetetlenségéről, vagy akár a Toronyi Zsuzsa rendezte, egy másféle történetírás lehetőségét fel­villantó, A zsidó nő című kiállításról, de említhetném Eleonore Lappin rövidke előadását a nőkről és a zsidó sajtóról. (Az előadások egyébként hamarosan kötet­ben is olvashatók lesznek, addig a www.esztertaska.eu honlapon.) Ám mindenekelőtt arról a munkáról beszél­nék, amit Pető Andrea, Gazsi Judit és a többi aktivista végzett. Összehoztak egy feminista konferenciát, amely mozga­lomról még ma is csak közhelyeket tu­dunk mondani, de ami hatalmas eredmé­nyei ellenére még nagyon messze van a kifulladástól – például épp a zsidósággal alkotott metszéspontjainak köszön­hetően.

cs. m.