Három könyv a holt-tengeri tekercsekről

Három könyv a holt-tengeri tekercsekről

A közelmúltban három tudományos igényű munka jelent meg a qumráni közösségről és a holt-tengeri tekercsek viszontagságos történetéről. Mindhá­rom szerző részletesen beszámol a te­kercsek megtalálásának, illetve kutatá­sának különböző szakaszairól s a nyil­vánosságra hozatal bonyodalmairól. A három szerző „háromféle” szövegfordí­tását összevetve megállapíthatjuk, hogy bár akadnak stílusbeli különbsé­gek, de a tekercsek tartalmi értelmezé­sében nincsenek lényeges eltérések.

(Fröhlich Ida: A qumráni szövegek magya­rul. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 1998, 478 old., 800 forint)

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pro­fesszora, a Khirbet Qumránban felfedezett teker­csek és töredékek eddigi legteljesebb magyar fordítását tárja elénk. Mindezeket tartalmas bevezető résszel és széles körű jegyzetekkel hozza közelebb olvasóihoz. Az iratok egy ókori zsidó vallási csoport gyűjte­ményét képezik, akiket az antik szer­zők „esszénusok”-ként említettek, ám újabban a pontosság kedvéért inkább „qumráni közösség”-nek nevezünk. Az évek során több mint 250 barlangot kutattak át a Holt-tenger mellékén, s 1956-ig tizenegy olyan barlangot talál­tak, amely kéziratot rejtett. Az iratok és a tárgyi leletek azonosításához igénybe vették Josephus Flavius, az alexandriai Philon és id. Plinius leírá­sait. 1951-58 között feltárták Khirbet Qumrán romjait, ennek központi lakó­tornyát, több más épületét, vízgyűjtő medencéit, s a telep közelében két, mintegy ezeregyszáz sírt tartalmazó te­mető maradványait.

A néhány négyzetkilométeres körzet­ben fekvő tizenegy barlangban talált te­kercsek mindegyike ókori eredetű, né­hány közülük az i. e. második század elejére datálható, ám zömük ennél ké­sőbbi, de egyiket sem írták az i. sz. el­ső század közepe után. Feltételezhető, hogy az iratokat a telep lakói rejtették el a barlangokban, amikor a felkelést leverő római csapatok a közeibe érkez­hettek, i. sz. 68 körül.

A Közösség szabályzata egy zárt, szi­gorú hierarchiába rendezett, vagyonkö­zösségben élő, nőtlen férfiak közössé­géről szól, amelynek tagjait a közös la­kóhely mellett a közösen végzett mun­ka, közös étkezések, szertartások és a Tóra együttes tanulmányozása kapcsolt össze. Szemléletükben és szokásaik­ban kortársaiktól, a társadalom mérva­dó csoportjaitól elkülönülni kívánó cso­portot alkottak. A közösség életét telje­sen meghatározta sajátos naptáruk (52 hetes, 364 napos évekkel számoltak): mikor dolgozzanak, mikor ünnepelje­nek. Qumránban máskor tartották az ünnepeket, mint Jeruzsálemben. Az iratok mögött álló szellemi és történeti háttér jóval szélesebb annál, mint ami csupán e kis zárt közösségre és törté­netére vonatkozhatna. Az egész gyűjte­mény egyfajta közös gondolatvilágot és bizonyos egységet tükröz, s benne há­romszáz év hagyománya, műfajai, stílu­sainak sokasága.

Qumrán a szellemi élet központja volt, könyvtárral, papokkal; szemléle­tük középpontjában a mózesi törvény betartása állt. Értekezéseket írtak és vi­tattak, átdolgoztak régebbi kéziratokat, s újakat alkottak. Qumrán tehát egy ha­tározott arculattal rendelkező szellemi irányzat őrzője és továbbfejlesztője, af­féle tudományos „szerkesztőség és kiadóhivatal” lehetett.

(Komoróczy Géza: Kiáltó szó a pusztában. A holt-tengeri tekercsek. Osiris Kiadó, Bu­dapest, 1998, 275 old., 980 forint)

Komoróczy Géza pro­fesszor, az ELTE Asszíriológiai és Hebraisztikai Tan­székének vezetője a Kiáltó szó a pusztában című könyvében kimondja, hogy a „holt-ten­ger parti tekercsek minden kétséget ki­záróan az évszázad egyik legértéke­sebb kéziratlelete… mintegy ezer évvel korábbiak, mint a legelső héber kóde­xek; öt-hatszáz évvel korábbiak, mint a görög Biblia-fordítás legrégibb kézira­tai”. Ezekből jelentek meg 1961-től Komoróczy első fordításai. A qumráni ma­radványok egy régi vallási közösség ira­tai, segítségükkel sokkal szélesebb kör­ben ismerjük meg a régi zsidó irodal­mat. Ezek az obskúrus szövegek egy vallási konzervativizmusra törekvő szekta írásai, akik úgy látták, hogy ko­ruk vallási bűnökbe rohan. Ezen úgy akartak változtatni, hogy az „eredeti” forrásokhoz fordultak vissza.

Mozgalmas, sőt válságos időszakban keletkeztek ezek a kéziratok. Nagy Sándor hódítása nyomán széles kör­ben elterjedt a hellenisztikus kultúra. A Földközi-tenger nemcsak európai ré­szén, hanem Afrika északi felén és a kis-ázsiai területeken is a görög lett az általánosan beszélt nyelv. Az egyipto­mi zsidóság is görögül beszélt, s Pa­lesztinában a szeleukida uralom nyomán, Jaszon és Antiokhosz erőszakos hatá­sára a zsidó vezető réteg egy része is magáévá tette a hellenisztikus kultuszt.

Sokan elégedetlenkedtek a korabeli viszonyokkal, ki­vonultak a pusztába, hogy ott zavartalanul éljenek vallási eszményeiknek. A holt-tengeri közösség úgy járta a saját külön útját, hogy elutasította a zsidó vallás korabeli hivatalos in­tézményeit, szakított a jeruzsálemi templommal, s annak papi hierarchiájával, kivonult a judeai siva­tagba, hogy visszatérhessen Mózes eredeti szavainak és a próféták tanítá­sainak szent forrásához. Ez a zsidó megújulás tehát konzervatív módon történt, a „megtérés” visszatérés volt a régi tiszta, hiteles formákhoz; megtisz­tulás a romlástól, amelyet a hellenisz­tikus kultúrához való alkalmazkodás okozott. Elkülönítették magukat a töb­biektől, hogy ugyanazok maradhassa­nak, akik voltak, vagy azokká válja­nak, akiknek – a Tóra alapján – lenni­ük kell. Ám a kor kihívásaira többféle reagálás lehetséges. Az egyik a farize­usi. Ők tartották fenn a templomi kul­tuszt, ők képviselték a vallási intézmé­nyek kontinuitását, a hivatalos vallást.

Egyensúlyt tartottak a szélsőséges esz­mék között, nem mentek el a véglete­kig sem vallási ügyekben, sem politi­kában. A másik zsidóság a holt-tengeri közösség, akik úgy ragaszkodtak a fo­lyamatossághoz, hogy nem akartak al­kalmazkodni, és inkább a kivonulást választották, a teljes elszigetelődést. A harmadik zsidóság pedig a keresztény­ség. Jésua és Saul, azaz Jézus, Pál és híveik „valamennyien zsidók voltak, s nem csupán születésük szerint: mind a tanítómester, mind a követek (aposztolosz) és a követők számára magá­tól értetődő volt, hogy hitük, életük, közösségük szervezete minden moz­zanatában belül van azon, amit a kor­társak zsidónak tekintenek… Mind a három (zsidóság) a Bibliára hivatko­zott… Mind a három jellegzetesen szö­vegmagyarázó vallás volt. A farizeus zsidóság fennmaradt, a holt-tengeri közösség eltűnt… a kereszténység pe­dig kivált a zsidóságból…” Qumrán és az Újszövetség párhuzamossága in­kább a korai kereszténység zsidó jelle­gét teszi szembeszökővé.

Komoróczy közzéteszi a holt-tengeri tekercsek kiadásának bibliográfiáját, a nagyobb fordításgyűjtemények és kézi­ratok katalógusait, majd „bemutatja” saját fordításait. Valamennyi előtt elénk tárja az adott tekercs állapotát a hozzá tartozó töredékekei, az irat felte­hető keletkezésének dátumát, a benne fellelhető utólagos javításokat, a bibliai idézeteket, az irat nyelvi forrását, s a héber szöveg kiadásait.

(Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története, Osiris Kiadó, Budapest 1998, 294 old., 1280 forint)

Vermes Géza, az Oxfordi Egyetem professzora A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek tör­ténete című művében messzebbről indul, s végkövetkezte­tésében tovább mutat több kortársá­nál. Aligha akad még egy kutató, aki olyan régtől s olyan alaposan foglalko­zott volna e témával, mint ő. Könyvé­nek kimagasló jelentősége, hogy fel­hívja figyelmünket arra, mit jelent Qumrán a bibliatudományok számá­ra, egyrészt a héber Biblia értelmezé­sének a változatok előidézte tisztázá­sára, másrészt milyen testvéri rokon­ságot mutató forrása lehet az alakuló­ban lévő kora kereszténységnek. A ti­zenegy barlangból a Biblia vala­mennyi könyvének szövege előkerült, Qumrán őrzi a héber Ószövetség tel­jes szövegét. Ez az esszénus kánon nem egyezik a hagyományos judaiz­musban használt kánonnal. 1947 előtt ugyanis a Héber Biblia nem tudo­mányos kiadásai az 1524-25-ben Ve­lencében kiadott első nyomtatott Bib­lia szövege alapján készültek, ami ké­ső középkori kéziratokon alapult. Ha egy kutató 1947 előtt a szövegfejlő­désnek a maszoréták és még a ke­reszténység előtti lépcsőfokait is ta­nulmányozni kívánta, csak a héber nyelvű szamaritánus Pentateuchusra és az Ószövetség régi görög fordításá­ra, a Septuagintára, tehát közvetett forrásokra hagyatkozhatott. Ám a Septuaginta mind a szöveg, mind a kánon tekintetében eltér a Héber Bibliától. Ma azonban, a váratlanul felbukkant qumráni irodalmi kincsnek köszönhe­tően a Héber Bibliával kapcsolatos tu­dásunk határai több mint ezer eszten­dővel kitolódtak. Az újabb ószövetsé­gi fordítások mind Figyelembe vették a qumráni forrásokat anélkül, hogy a zsidó vagy keresztény vallásos hitet bármiféleképpen megzavarták volna. Az eltérések azonban rendkívüli je lentőségűek, mivel a zsidó szellem- és vallástörténet korábban nem sej­tett arculatait tárják fel előttünk. Lát­hatjuk, hogy a legrégebbi bibliai kézi­ratgyűjtemény több szöveghagyo­mányra épült – Qumránban is. A qumráni kéziratgyűjteményben föllelhető sokféleség tehát a bibliai szöveg egy­ségesítése előtti helyzetet tükrözi.

A qumráni kéziratok minden kétsé­get kizáróan bizonyítják, hogy a korai keresztény egyház gyökerei olyan mélységekig nyúlnak vissza az esszénus szektához, ahogyan azt korában nem is gyanítottuk: szerveződésének, szertartásainak, tanításainak, gondol­kodásmódjának, valamint misztikus és erkölcsi eszméinek legnagyobb ré­szét is onnan vette át. Jézusnak az örökérvényűnek tekintett Törvénnyel (Mt. 5,18) kapcsolatos álláspontja ha­sonlít a tekercsekéhez. A Tóra értel­mezéseinek magyarázatában Jézus­nál is mindig nagy hangsúlyt kap a belső vallásosság fontossága (Mt. 23,27-28). A beteljesülés-prófécia ugyanolyan jól ismert jelenség az Apostolok cselekedeteiben, mint Qumránban. Az esszénizmus is, a kereszténység is saját magát tekintette a kizárólagosan kiválasztott közösség­nek, amellyel megköttetik majd az új szövetség a végső időkben. Az esszénus közösség is tizenkét törzsből áll, Jakab levele is „a szórványban élő ti­zenkét törzsnek” szól (Jak. 1,1), Jé­zus pedig megígéri tizenkét apostolá­nak, hogy „ti is tizenkét királyiszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizen­két törzse felett” (Mt. 19,28). Mindkét csoport úgy képzelte, hogy a végső idő beköszöntét alapítójuk megjele­nése vezeti be. Az esszénus szabályo­zás a magántulajdonról és a közössé­gi tulajdonlásról az Újszövetségben is hasonló. Jézus felszólította hallgató­ságát, hogy tulajdonaikat adják el, a bevételt osszák szét a szegények kö­zött (Mt. 19,21). „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak és minde­nük közös volt” (Ap. csel. 2,44). A qumráni férfiközösség cölibátusára visszhangzik Jézus tanácsa követői­hez, hogy hagyják el családjukat, s kövessék őt. Pál is alkalmasabbnak tartotta a nőtlenséget azok számára, akik teljes mértékben „az Úr dolgai­nak” kívánták szentelni életüket (I. Kor. 7,32-34).

Qumránnak a kereszténységre gya­korolt hatása valószínűleg a közössé­gi szerveződés és a vallásgyakorlat te­rén érvényesült leginkább: amikor a zsidó-keresztény egyház az alapítás problémáival küszködött, a qumráni közösség már jól kipróbált intézmény­ként működött. Az esszénus közösség mélyebb megértése és behatóbb is­merete új utakat tárt fel a keresztény­ség eredetének tanulmányozásához. Az alaposan kidolgozott párhuzamok lehetővé teszik majd számunkra, hogy Jézust és a fellépése nyomán el­indult mozgalmat biztosabban belehelyezhessük a judaizmus történeti világába.

Frideczky Frigyes