A Megváltás csillaga

Írta: Franz Rosenzweig - Rovat: Archívum

Franz Rosenzweig

A kinyilatkoztatás ünnepei

A három zarándokünnep, amelyre haj­dan mindenki a közös szentélyhez vo­nult, az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, a Tíz Ige kinyilatkoztatásának ünnepe, a sivatagi sátrak ünnepe – ez a három alkotja a képét a nép mint a ki­nyilatkoztatás hordozója sorsának. A kinyilatkozásban együtt kinyilatkoztattatik a teremtés és a megváltás, amaz, mert a kinyilatkoztatás végett történt, és így a szó szorosabb értelmében egyenest a kinyilatkoztatás teremtése; emez mert a kinyilatkoztatás tanítja, hogy várjunk a megváltásra; így a kinyilatkoztatás által kiválasztott nép sorsmenetében is a tu­lajdonképpeni kinyilatkoztatás elfog­adásának pillanata és napja körül kö­vetkeznek azok a tágas ünnepi idők, melyekben a nép kinyilatkoztatás-elfog­adói rendeltetésére ébred; ez a rendel­tetés a következő három fokozatban bontakozik ki: az, hogy néppé teremte­tik, az, hogy adományként kapja a kinyilatkoztatás szavát, és hogy vándorol az elfogadott Tórával a világ sivatagán ke­resztül. A hetek ünnepének kettős nap­ját az Egyiptomból kivonulás nyolcna­pos ideje és a lombsátrak ünnepe fogja közre. E háromban vonul az év mintegy természetszerű talaján Sabbatjaival, az örök történelem vonulása. Mert csak látszólag az emlékezés ünnepei ezek: valójában ami történeti bennük, az csu­pa sűrű jelen, mindháromra illik, amit az első résztvevőinek mondanak: úgy kell az ünnepet ünnepelnie, mintha ő maga volna az, aki Egyiptomból kisza­badult. E nemzeti történelem kezdete, közepe és vége, a nép alapítása, pályá­jának csúcsa és örökkévalósága – min­den új nemzedékkel, nem, minden új évjárattal és a régi évjáratok minden új évével újjászületik.

A szabadulás ünnepe

Egy nép szabadulásában teremtetik nép­pé. így a nemzeti történelem kezdeté­nek ünnepe: szabadulásünnep. Ezért már a Sabbat is joggal úgy mutatkozha­tott, mint intés az Egyiptomból való ki­vonulásra. Hiszen a szolga és a szolgáló­lány szabadságát, melyet az ünnep hir­det, a népnek a szolgaság házából, Egyiptomból való szabadulása határozza meg, és megújítja a minden parancsola­tot kísérő isteni törvény: a szolgának, a nép között lakó idegennek a szabadsá­gát is tiszteljék; íme, ez a népen belüli, Isten akarta szabadság és a népnek Is­ten alkotta, az egyiptomi fogságból való szabadulása közötti összefüggés tudata. A nép teremtése is, mint minden terem­tés, így magában hordozza a végső célt, a végső értelmet, mely végett megtéte­tett. Ezért lett a három közül a legeleve­nebb a nép érzése számára; magában hordozza a másik kettő értelmét.

A vacsora, melyre ezen az ünnepen a családapa az övéit összegyűjti, valójában a pár excellence étkezés a vallási év sok étkezése között; ez az egyetlen, amely elejétől végéig istentiszteleti cselekedet, és elejétől végéig – valóban, így is nevez­zük: „rend” – liturgikusán szabályozott. A szabadság szava világol fölötte elejétől fogva. A lakoma szabadsága, melyen mindenki egyenlően szabad, megmutat­kozik abban is, ami más dolgok mellett „megkülönbözteti” ezt az éjszakát min­den mástól: a „oldalra támaszkodó” ülés­ben megmutatkozik még elevenebben, mint az antik szimpozionra való emléke­zésben az asztalnál fekvéssel, abban, hogy éppen a legfiatalabb gyerek jut szó­hoz, és abban, hogy a családapa asztal­nál mondott szavai hozzá, az ő természe­téhez és érettségéhez igazodnak; hiszen ez a jele az igazi szabad társulásnak, szemben az oktatással, amely mindig uralmi és nem társulásos jellegű, hogy a kör pereméhez viszonylag legközelebb álló adja meg a társalgás szintjének tör­vényét; még őt is be kell vonni a társal­gásba; senki, aki testileg jelen van, nem maradhat szellemileg kizárva; a társulás szabadsága mindig a hozzá tartozó összes személy szabadsága. így hát ez a lakoma a nép szabadságra elhivatottsá­gának jelévé válik. Hogy az elhívatás csak kezdet a nép megteremtése, az megmutatkozik a legkisebb gyermek elő­térbe kerülésének másik oldalában: Az egész azáltal, hogy csak a legfiatalabb szólal meg a saját hangján, mégis az ok­tatás formáját ölti magára: a családapa beszél, a ház hallgatja, és csak azt est fo­lyamán nyer fokról fokra közös önállósá­got, míg végül a második rész dicséneke­iben és az isteni htok és borközi tréfa kö­zött lebegő asztali énekeiben a még az étkezési közösségben is uralmi rend tel­jesen fölolvad közösségben.

A nép alapításából kitekintés nyílik további sorsa fordulóira, de csak mint kitekintés. Úgy tűnik, mintha mind elő­képként jelen volna amaz eredetben. Nem ma először keltek föl ellenünk, hogy kiirtsanak, nem, minden nemze­dékben egészen addig az elsőig, amely Egyiptomból kivonult – és minden nem­zedékben Isten megmentett minket. És amit ő hajdan velünk cselekedett, a megszabadítást a szolgaság házából, nekünk elég lett volna; de neki, aki csak magának elég, neki nem volt elég: elve­zetett bennünket a Szinájra, és tovább, a Szentélybeli nyugodalom helyére. S csak az ünnep utolsó napjai nyitják meg a felolvasott szentírási szövegekben a kilátást az eredetből arra, amit az ere­det, a nép megteremtetése már magá­ban rejtett: a kinyilatkoztatásra, és a vé­gül eljövő megváltásra. A kinyilatkozta­tásra utal az Énekek éneke felolvasása; a megváltás távolába irányuló tekintetet megnyitja az ézsaiási jóslat a hajtásról Iszai törzséből, aki a földet megveri szá­ja botjával azon a napon, amikor a far­kas és bárány együtt lakoznak, és a föld telve lesz az Úr megismerésével, aho­gyan a víz fedi a tengert; a törzs azon­ban állni fog, zászlóul a népeknek, és pogányok fogják követni. Ez a vége an­nak a búcsúszónak, mellyel a megsza­badítottak vacsorájának résztvevői bú­csút vesznek egymástól: Jövő évben Je­ruzsálemben. Élijáhu prófétának, az Iszai törzséből való ama hajtás előhír­nökének, aki mindenkor az atyák szívét a gyermekekhez hajtja, és a gyermeke­két az atyákéhoz, hogy a vér folyama ki- apadhatatlanul folyjék az idők éjszaká­ján át a majdani reggel felé, neki áll ké­szen, minden házban, ahol a lakomát megünneplik, egy megtöltött kehely.

A kinyilatkoztatás ünnepe

Csak két rövid ünnepnapig tart a kinyilat­koztatás népének ünnepei közt a szűkebb értelemben vett kinyilatkoztatás ünnepe. Így a kinyilatkoztatás mint a je­len pillanata áll a múlt mindigtartó volt-ja és a jövő örök jövetel között. És ahogyan a kinyilatkoztatás a legszorosabban összefügg a teremtéssel, azaz hogy a ki­nyilatkoztatás teljesen magában foglalja a teremtést, míg a teremtés a kinyilatkoz­tatásra mint a beteljesülésre utal, ugyan­így a népen belüli kinyilatkoztatás ünne­pe közvetlenül követi a néppé alapíttatás ünnepét. A szabadulás ünnepének más­napjától fogva kezdődik az otthonokban a napok számlálása a kinyilatkoztatás ün­nepéig. Az ünnep maga teljes kizáróla­gossággal a kettős szináji csoda egyetlen pillanatában mélyül el: Isten alászállásában a néphez és a tíz ige meghirdetésé­ben. A nemzeti eredet mindent magában hordozó ünnepével ellentétben, szinte semmit nem tud semmi rajta kívüliről; a kinyilatkoztatás előttje és utánja árnyék­ban marad; a nép teljesen alámerül az Is­tennel való kettős magányában. A felol­vasott prófétaszövegek sem adnak vis­sza- vagy kifelé pillantást, hanem a befe­lé fordított tekintetet még mélyebben a belső felé vezetik. Ezékiel rejtélyes, ala­kokkal teljes látomása az isteni közele­désről és Habakkuk viharos éneke Isten világba rontásáról, ott a lény belső titkai­ra utalás, itt a hatalmasnál hatalmasabb megjelenés ábrázolása, de mindkét eset­ben megmaradás a kinyilatkoztatás egy, legnagyobb pillanatának körében. És így az ünnep újabb keletű imái sem tudnak betelni a kinyilatkoztatás egyetlen nagy tartalmának, a tíz igének mindig új, köl­tői körülírásaival.

A sátrak ünnepe

De a nép nem szabad, hogy megmarad­jon a Szináj óvó árnyékában, mellyel Is­ten körülövezte, hogy vele egyedül le­gyen. Ki kell lépnie az istenével való rej­tett kettős magányból a világba; meg kell kezdenie sivatagi vándorlását, melynek végét az a nemzetség, mely a Szináj alatt állott, már nem érheti meg; csak egy utóbb született nemzedék fog­ja a sivatagi vándorlás után megtalálni a nyugalmat a haza isteni szentélyében. A sátoros ünnep egyszerre a vándorlás és a nyugalom ünnepe; emlékezésül a haj­dani hosszú vándorlásra, mely ott végül nyugalomra vezetett, a házhoz tartozók nem a ház lakott tereiben gyűlnek össze vidám lakomára, hanem könnyű, gyorsan épített tető alatt, melyen áttű­nik az ég. Ekkor a nép emlékezik, hogy az éppen mai nap háza, bárhogy csábít­son is a nyugalomra és a szilárd lako­zásra, valójában nem egyéb sátornál, amely átmeneti pihenőhelyül szolgál a századok sivatagán át a hosszú vándorúton; mert csak e vándorlás végén int a nyugalom, melyről az első templom megépítője mondta, ahogyan ezen az ünnepen felolvassák: Áldott legyen, aki népének nyugalmat adott.

Hogy ez az ünnep ilyen kettős értel­met hordoz, hogy ez a kinyilatkoztatás három ünnepén belül a megváltás ün­nepe, és ezért itt a megváltást csak mint a jövendő megváltás reményét és bizonyosságát ünnepük, míg ez az ün­nep a valódi örökkévalóságban jelen lévő megváltás ünnepeivel már egy hó­napon belül határos, de nem esik egy­be velük, azt bizonyítják, ha bizonyítás­ra még szükség volna, a próféta-szaka­szok, melyeket ezen az ünnepen felol­vasnak. Az első napon ez Zeharja hatal­mas zárófejezete az Úr napjáról a pró­féciával, mely a minden napi istentisz­teletet is zárja: És Isten király lesz az egész földön; azon a napon Isten Egy lesz, és a neve: Egy. Ahogyan e legmagasztosabb igéje a reménységnek min­dennap a közösség utolsó szava, úgy ez áll a vallási év végén is. Ehhez járul­nak az ünnep más napjain Salamon szavai a Templom felavatásakor, ami­kor a Szövetség ládájának vándorló szentélye végül nyugalomba ér, mely nyugalmat a nép már Josué alatt meg­találta. Itt a végső szó majdani felisme­rését, „a föld minden népeinek az örök­kévaló Isten, és senki más”, csodálatos együttállásban összehozza az egy nép­hez intézett intéssel: Szívetek legyen „egészen” az Örökkévalóval. És éppen ez a tettek hordozta összefonódása a szív egységének, Isten egységének és a népek egységének, ahogyan az az iste­ni név megszentelésében a nép által a népek számára képezi a zsidóság leg­belső alapját, ezen összefonódottság ezen ünnep Ezékiel szakaszaiban több helyen is kifejeződik; annak az imának is, mely a háromszoros megszentelés imája, itt van a bibliai forrása: és én fel­magasztalom magam, megszentelem magam és hírül adom magam számos népeknek, hogy megismerjék: én va­gyok az Örökkévaló.

Így a sátoros ünnep mint a nyugalom ünnepe egyszersmind a legmagasztosabb remény ünnepe is. A megváltás ezen ünnepen nem jelenvaló, csak re­mélik, csak a vándorlásban várják. így ez az ünnep, mivel a megváltást nem saját birodalmában, hanem csupán a ki­nyilatkoztatás hegyéről látja és láttatja, nem lehet az utolsó szó. Ahogyan a Sabbat ismét a munkanapba torkollott, úgy a vallási év ezen lezárulása, anél­kül, hogy lezárulásként kiélhette volna magát, megint közvetlenül bele kell tor­kolljon a kezdetbe. Közvetlenül a Tóra utolsó szavaiból támad a Tóra örömün­nepén az első szava; és az az aggas­tyán, aki a közösség nevében ezen át­menet fölött őrködik, nem Tóra „férjé­nek”, hanem örökkön örökké csak „vőlegényének” neveztetik. Nem véletlenül van azonban a sátoros ünnephez hozzá­rendelve az emésztő kétely könyve: a Prédikátor. A kijózanodás, mely a Sabbatra következik abban a pillanatban, amikor utoljára lélegzik be az illatát – itt ez a kijózanodás a Prédikátor könyvé­nek felolvasása által mintegy magának az ünnepnek a részévé lesz. A sátoros ünnep, habár a nyugalomra való meg­váltást ünnepli, mégis még a sivatagi vándorlás ünnepe. A nép közös-ségének ünnepein, a közös étkezésben ép­poly kevéssé, mint a közös hallgatás ün­nepein, még nem lépett be az ember az utolsó elhallgatás közös-ségébe. A közösség puszta megállapításán túl a kö­zös szóban, ahogyan puszta fenntartá­sán túl a közös életben, kell hogy le­gyen valami magasabb, feküdjön bár e magasabb valami a közösség legszélső határán, és legyen bár a közös-ség túl a közös életen.

Bíró Dániel fordítása

Címkék:2003-05

[popup][/popup]