A Megváltás csillaga
Franz Rosenzweig
A kinyilatkoztatás ünnepei
A három zarándokünnep, amelyre hajdan mindenki a közös szentélyhez vonult, az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, a Tíz Ige kinyilatkoztatásának ünnepe, a sivatagi sátrak ünnepe – ez a három alkotja a képét a nép mint a kinyilatkoztatás hordozója sorsának. A kinyilatkozásban együtt kinyilatkoztattatik a teremtés és a megváltás, amaz, mert a kinyilatkoztatás végett történt, és így a szó szorosabb értelmében egyenest a kinyilatkoztatás teremtése; emez mert a kinyilatkoztatás tanítja, hogy várjunk a megváltásra; így a kinyilatkoztatás által kiválasztott nép sorsmenetében is a tulajdonképpeni kinyilatkoztatás elfogadásának pillanata és napja körül következnek azok a tágas ünnepi idők, melyekben a nép kinyilatkoztatás-elfogadói rendeltetésére ébred; ez a rendeltetés a következő három fokozatban bontakozik ki: az, hogy néppé teremtetik, az, hogy adományként kapja a kinyilatkoztatás szavát, és hogy vándorol az elfogadott Tórával a világ sivatagán keresztül. A hetek ünnepének kettős napját az Egyiptomból kivonulás nyolcnapos ideje és a lombsátrak ünnepe fogja közre. E háromban vonul az év mintegy természetszerű talaján Sabbatjaival, az örök történelem vonulása. Mert csak látszólag az emlékezés ünnepei ezek: valójában ami történeti bennük, az csupa sűrű jelen, mindháromra illik, amit az első résztvevőinek mondanak: úgy kell az ünnepet ünnepelnie, mintha ő maga volna az, aki Egyiptomból kiszabadult. E nemzeti történelem kezdete, közepe és vége, a nép alapítása, pályájának csúcsa és örökkévalósága – minden új nemzedékkel, nem, minden új évjárattal és a régi évjáratok minden új évével újjászületik.
A szabadulás ünnepe
Egy nép szabadulásában teremtetik néppé. így a nemzeti történelem kezdetének ünnepe: szabadulásünnep. Ezért már a Sabbat is joggal úgy mutatkozhatott, mint intés az Egyiptomból való kivonulásra. Hiszen a szolga és a szolgálólány szabadságát, melyet az ünnep hirdet, a népnek a szolgaság házából, Egyiptomból való szabadulása határozza meg, és megújítja a minden parancsolatot kísérő isteni törvény: a szolgának, a nép között lakó idegennek a szabadságát is tiszteljék; íme, ez a népen belüli, Isten akarta szabadság és a népnek Isten alkotta, az egyiptomi fogságból való szabadulása közötti összefüggés tudata. A nép teremtése is, mint minden teremtés, így magában hordozza a végső célt, a végső értelmet, mely végett megtétetett. Ezért lett a három közül a legelevenebb a nép érzése számára; magában hordozza a másik kettő értelmét.
A vacsora, melyre ezen az ünnepen a családapa az övéit összegyűjti, valójában a pár excellence étkezés a vallási év sok étkezése között; ez az egyetlen, amely elejétől végéig istentiszteleti cselekedet, és elejétől végéig – valóban, így is nevezzük: „rend” – liturgikusán szabályozott. A szabadság szava világol fölötte elejétől fogva. A lakoma szabadsága, melyen mindenki egyenlően szabad, megmutatkozik abban is, ami más dolgok mellett „megkülönbözteti” ezt az éjszakát minden mástól: a „oldalra támaszkodó” ülésben megmutatkozik még elevenebben, mint az antik szimpozionra való emlékezésben az asztalnál fekvéssel, abban, hogy éppen a legfiatalabb gyerek jut szóhoz, és abban, hogy a családapa asztalnál mondott szavai hozzá, az ő természetéhez és érettségéhez igazodnak; hiszen ez a jele az igazi szabad társulásnak, szemben az oktatással, amely mindig uralmi és nem társulásos jellegű, hogy a kör pereméhez viszonylag legközelebb álló adja meg a társalgás szintjének törvényét; még őt is be kell vonni a társalgásba; senki, aki testileg jelen van, nem maradhat szellemileg kizárva; a társulás szabadsága mindig a hozzá tartozó összes személy szabadsága. így hát ez a lakoma a nép szabadságra elhivatottságának jelévé válik. Hogy az elhívatás csak kezdet a nép megteremtése, az megmutatkozik a legkisebb gyermek előtérbe kerülésének másik oldalában: Az egész azáltal, hogy csak a legfiatalabb szólal meg a saját hangján, mégis az oktatás formáját ölti magára: a családapa beszél, a ház hallgatja, és csak azt est folyamán nyer fokról fokra közös önállóságot, míg végül a második rész dicsénekeiben és az isteni htok és borközi tréfa között lebegő asztali énekeiben a még az étkezési közösségben is uralmi rend teljesen fölolvad közösségben.
A nép alapításából kitekintés nyílik további sorsa fordulóira, de csak mint kitekintés. Úgy tűnik, mintha mind előképként jelen volna amaz eredetben. Nem ma először keltek föl ellenünk, hogy kiirtsanak, nem, minden nemzedékben egészen addig az elsőig, amely Egyiptomból kivonult – és minden nemzedékben Isten megmentett minket. És amit ő hajdan velünk cselekedett, a megszabadítást a szolgaság házából, nekünk elég lett volna; de neki, aki csak magának elég, neki nem volt elég: elvezetett bennünket a Szinájra, és tovább, a Szentélybeli nyugodalom helyére. S csak az ünnep utolsó napjai nyitják meg a felolvasott szentírási szövegekben a kilátást az eredetből arra, amit az eredet, a nép megteremtetése már magában rejtett: a kinyilatkoztatásra, és a végül eljövő megváltásra. A kinyilatkoztatásra utal az Énekek éneke felolvasása; a megváltás távolába irányuló tekintetet megnyitja az ézsaiási jóslat a hajtásról Iszai törzséből, aki a földet megveri szája botjával azon a napon, amikor a farkas és bárány együtt lakoznak, és a föld telve lesz az Úr megismerésével, ahogyan a víz fedi a tengert; a törzs azonban állni fog, zászlóul a népeknek, és pogányok fogják követni. Ez a vége annak a búcsúszónak, mellyel a megszabadítottak vacsorájának résztvevői búcsút vesznek egymástól: Jövő évben Jeruzsálemben. Élijáhu prófétának, az Iszai törzséből való ama hajtás előhírnökének, aki mindenkor az atyák szívét a gyermekekhez hajtja, és a gyermekekét az atyákéhoz, hogy a vér folyama ki- apadhatatlanul folyjék az idők éjszakáján át a majdani reggel felé, neki áll készen, minden házban, ahol a lakomát megünneplik, egy megtöltött kehely.
A kinyilatkoztatás ünnepe
Csak két rövid ünnepnapig tart a kinyilatkoztatás népének ünnepei közt a szűkebb értelemben vett kinyilatkoztatás ünnepe. Így a kinyilatkoztatás mint a jelen pillanata áll a múlt mindigtartó volt-ja és a jövő örök jövetel között. És ahogyan a kinyilatkoztatás a legszorosabban összefügg a teremtéssel, azaz hogy a kinyilatkoztatás teljesen magában foglalja a teremtést, míg a teremtés a kinyilatkoztatásra mint a beteljesülésre utal, ugyanígy a népen belüli kinyilatkoztatás ünnepe közvetlenül követi a néppé alapíttatás ünnepét. A szabadulás ünnepének másnapjától fogva kezdődik az otthonokban a napok számlálása a kinyilatkoztatás ünnepéig. Az ünnep maga teljes kizárólagossággal a kettős szináji csoda egyetlen pillanatában mélyül el: Isten alászállásában a néphez és a tíz ige meghirdetésében. A nemzeti eredet mindent magában hordozó ünnepével ellentétben, szinte semmit nem tud semmi rajta kívüliről; a kinyilatkoztatás előttje és utánja árnyékban marad; a nép teljesen alámerül az Istennel való kettős magányában. A felolvasott prófétaszövegek sem adnak vissza- vagy kifelé pillantást, hanem a befelé fordított tekintetet még mélyebben a belső felé vezetik. Ezékiel rejtélyes, alakokkal teljes látomása az isteni közeledésről és Habakkuk viharos éneke Isten világba rontásáról, ott a lény belső titkaira utalás, itt a hatalmasnál hatalmasabb megjelenés ábrázolása, de mindkét esetben megmaradás a kinyilatkoztatás egy, legnagyobb pillanatának körében. És így az ünnep újabb keletű imái sem tudnak betelni a kinyilatkoztatás egyetlen nagy tartalmának, a tíz igének mindig új, költői körülírásaival.
A sátrak ünnepe
De a nép nem szabad, hogy megmaradjon a Szináj óvó árnyékában, mellyel Isten körülövezte, hogy vele egyedül legyen. Ki kell lépnie az istenével való rejtett kettős magányból a világba; meg kell kezdenie sivatagi vándorlását, melynek végét az a nemzetség, mely a Szináj alatt állott, már nem érheti meg; csak egy utóbb született nemzedék fogja a sivatagi vándorlás után megtalálni a nyugalmat a haza isteni szentélyében. A sátoros ünnep egyszerre a vándorlás és a nyugalom ünnepe; emlékezésül a hajdani hosszú vándorlásra, mely ott végül nyugalomra vezetett, a házhoz tartozók nem a ház lakott tereiben gyűlnek össze vidám lakomára, hanem könnyű, gyorsan épített tető alatt, melyen áttűnik az ég. Ekkor a nép emlékezik, hogy az éppen mai nap háza, bárhogy csábítson is a nyugalomra és a szilárd lakozásra, valójában nem egyéb sátornál, amely átmeneti pihenőhelyül szolgál a századok sivatagán át a hosszú vándorúton; mert csak e vándorlás végén int a nyugalom, melyről az első templom megépítője mondta, ahogyan ezen az ünnepen felolvassák: Áldott legyen, aki népének nyugalmat adott.
Hogy ez az ünnep ilyen kettős értelmet hordoz, hogy ez a kinyilatkoztatás három ünnepén belül a megváltás ünnepe, és ezért itt a megváltást csak mint a jövendő megváltás reményét és bizonyosságát ünnepük, míg ez az ünnep a valódi örökkévalóságban jelen lévő megváltás ünnepeivel már egy hónapon belül határos, de nem esik egybe velük, azt bizonyítják, ha bizonyításra még szükség volna, a próféta-szakaszok, melyeket ezen az ünnepen felolvasnak. Az első napon ez Zeharja hatalmas zárófejezete az Úr napjáról a próféciával, mely a minden napi istentiszteletet is zárja: És Isten király lesz az egész földön; azon a napon Isten Egy lesz, és a neve: Egy. Ahogyan e legmagasztosabb igéje a reménységnek mindennap a közösség utolsó szava, úgy ez áll a vallási év végén is. Ehhez járulnak az ünnep más napjain Salamon szavai a Templom felavatásakor, amikor a Szövetség ládájának vándorló szentélye végül nyugalomba ér, mely nyugalmat a nép már Josué alatt megtalálta. Itt a végső szó majdani felismerését, „a föld minden népeinek az örökkévaló Isten, és senki más”, csodálatos együttállásban összehozza az egy néphez intézett intéssel: Szívetek legyen „egészen” az Örökkévalóval. És éppen ez a tettek hordozta összefonódása a szív egységének, Isten egységének és a népek egységének, ahogyan az az isteni név megszentelésében a nép által a népek számára képezi a zsidóság legbelső alapját, ezen összefonódottság ezen ünnep Ezékiel szakaszaiban több helyen is kifejeződik; annak az imának is, mely a háromszoros megszentelés imája, itt van a bibliai forrása: és én felmagasztalom magam, megszentelem magam és hírül adom magam számos népeknek, hogy megismerjék: én vagyok az Örökkévaló.
Így a sátoros ünnep mint a nyugalom ünnepe egyszersmind a legmagasztosabb remény ünnepe is. A megváltás ezen ünnepen nem jelenvaló, csak remélik, csak a vándorlásban várják. így ez az ünnep, mivel a megváltást nem saját birodalmában, hanem csupán a kinyilatkoztatás hegyéről látja és láttatja, nem lehet az utolsó szó. Ahogyan a Sabbat ismét a munkanapba torkollott, úgy a vallási év ezen lezárulása, anélkül, hogy lezárulásként kiélhette volna magát, megint közvetlenül bele kell torkolljon a kezdetbe. Közvetlenül a Tóra utolsó szavaiból támad a Tóra örömünnepén az első szava; és az az aggastyán, aki a közösség nevében ezen átmenet fölött őrködik, nem Tóra „férjének”, hanem örökkön örökké csak „vőlegényének” neveztetik. Nem véletlenül van azonban a sátoros ünnephez hozzárendelve az emésztő kétely könyve: a Prédikátor. A kijózanodás, mely a Sabbatra következik abban a pillanatban, amikor utoljára lélegzik be az illatát – itt ez a kijózanodás a Prédikátor könyvének felolvasása által mintegy magának az ünnepnek a részévé lesz. A sátoros ünnep, habár a nyugalomra való megváltást ünnepli, mégis még a sivatagi vándorlás ünnepe. A nép közös-ségének ünnepein, a közös étkezésben éppoly kevéssé, mint a közös hallgatás ünnepein, még nem lépett be az ember az utolsó elhallgatás közös-ségébe. A közösség puszta megállapításán túl a közös szóban, ahogyan puszta fenntartásán túl a közös életben, kell hogy legyen valami magasabb, feküdjön bár e magasabb valami a közösség legszélső határán, és legyen bár a közös-ség túl a közös életen.
Bíró Dániel fordítása
Címkék:2003-05