Folyamatos jelen idő

Könyvmoly

Csáki Márton rovata

Folyamatos jelen idő

Sándor Iván: Követés – Egy nyomozás krónikája. Kalligram Kiadó, 2006; 274 oldal, 2100 Ft

Ki tudja, hányszor jelentették már be az elmúlt száz évben – jobb esetben „csak” túlontúl szkeptikusnak bizonyuló professzorok, még gyakrabban azonban maguk az írók – a regény halálát? Mintha csak várták volna. Lassan – Borgeshez hasonlóan – mi is tudomásul vehettük, hogy az iroda­lom mindig saját kimúlását jósolja, ami egyfajta sajátos apokalipszisként nyilván­valóan a mai fogalmaink szerint létező emberiség végét jelentené. Valóban volt néhány évtized – az európai tudat szét­hullását követően, a koncentrációs tábo­rok, a totalitárius rendszerek évszázadá­ban -, amikor nevetségesnek látszott tör­ténetekkel bíbelődni. Később a nyelvet szétmállasztó posztmodem, az írót is fel­számoló kísérleti irodalom, az igazság fogalmát sem kímélő dekonstrukció tette lehetetlenné az objektivitásnak még a lát­szatát is. Vagy a végletes szubjektivitásét: volt ugyanis egy utolsó kísérlet a bomlás ellenében, a háború előtti modem regény, ami Szerb Antal szemében még kolosszá­lis blöff volt csupán, ám bizonyossá vált, hogy vívmányai – a kollázstechnika, a „tudatfolyam” vagy a szimultanizmus megteremtésére irányuló próbálkozások – megkerülhetetlenek. És tudja, tudatosan vállalja ezt a hagyományt Sándor Iván, hisz ebben a banalitásában is heroikus vállalkozásban – az Időben élő ember megragadásában, a múlandóság elleni küzdelemben – rejlik a regényíró örök hübrisze.

Valószínűleg nincs még egy kortárs magyar író – talán Závada kivételével -, aki olyan behatóan foglalkozna a regény teóriájával, poétikájával, aki annyit várna a regénytől, mint ő. Szinte felváltva jelennek meg regény és idő kapcsolatát vizs­gáló tanulmánykötetei, illetve regényei, akárha előbbiek újabb, mélyebb felkész­ülések, alapvetések lennének rákövet­kező művéhez. „Monomániás író va­gyok”, mondta egy interjúban. És tény­leg: hőseihez hasonlóan – akik valami­lyen dokumentum, fénykép, napló alap­ján egy számukra ismeretlen, mégis hoz­zájuk tartozó történet nyomába erednek – megszállottan kutatja, szabályosan „be­járja” azt a nagyon is valóságos teret, ami az egyéni sors és a történelem, vagyis az egykori szereplő és az elemző elbeszélő tekintetének kereszteződésében terül el. Kicsit olyan ez, mint amit állítólag Eins­tein mondott, amikor a relativitáselmélet lényegéről kérdezték: ha az ember elég sokáig bámul előre, egyszer csak megpil­lantja a saját tarkóját.

Nehéz volna megmondani, miről szól a Követés. A modem regény eredményei­nek beépítése, amit Sándor ördögi ügyes­séggel valósít meg, nem az írást sokkal inkább az értelmezést teszik esetlegessé. Van először is az elbeszélő – Iván, aki­ben ötvennyolc év múltán, egy véletlen baleset következtében felrémlik saját egykori tekintete: a tizennégy éves fiúé, aki a Téglagyárba hajtott menetből egy kerékpárost nézett. És itt vége szakad a kronológiának – bekezdésekként, olykor egy mondaton belül váltakozni kezd az időpont, a kor, az elbeszélő személye. Iván gondolatai, anyjának nagynénjéről – Giziről – szóló, tőle hallott történetének darabkái vagy a harcoló alakulatok csa­patmozgásait őrző háborús feljegyzések követik egymást, látszólag áttekinthetet­lenül. Iván arra a néhány napra próbál pontosan visszaemlékezni, amit Verával élt át a rommá lőtt, holtestekkel teli Buda­pesten. A nyomozás nem más, mint hogy kitöltse emlékezete vakfoltjait, megtalálja az egykori helyszíneket, meghatározza a napokat, ehhez azonban mások története­ire van szüksége – ahogy a Cári Lutzról forgató svájci dokumentumfilmesek az ő elbeszélésére vannak rászorulva. Mert Cári Lutz. aki nélkül az elbeszélőnek semmilyen emléke nem lehetne, és akivel Gizi még a háború alatt „munkakapcso­latba” került, nem kevésbé fontos sze­replője a könyvnek. Egyszóval „sok főszereplőssé” válik a mű, mindenki a másik tekintetébe kapaszkodik, hogy el­juthasson önmagához. Ennek a techniká­nak persze megvan az a veszélye, hogy nem „a történetre”, nem egy plasztikus regényalakra fogunk emlékezni, hanem arra, ahogy ez a mindent látó tekintet egy pillanatra – az olvasás időtartamára – egyberántja a káoszt. Térképet rajzolhat­nánk a regény alapján – Iván meg is tapo­gatja egykori léptei nyomát az aszfalton -, kissé túlírt, akkurátus leírásai nem puszta stíluselemként funkcionálnak, mi­közben egymásra kopírozódnak az emlé­kek és az emlékekről szerzett ismeretek. Mivel a követő önmagát követi, kényte­len megbirkózni azzal a feladattal, amit a megélt tapasztalatok és a megszerzett tu­dás egymásra rakódott rétegeinek szét­bontása jelent. Az objektivitásban talán nem hisz – története ugyanis pont annyi­ra véletlenszerű, mint hogy kiállították a halálmenetből -, abban azonban igen, hogy a „világrend szerkezete az egyes esetben is fellelhető”, hogy a történetek összetartoznak, és nincs, nem lehet vé­gük. Ágota Kristóf szavaival: Holnap, tegnap, mit jelentenek ezek a szavak? […] Mindez most van. Nem volt, nem lesz. Ez van. Mindig. Minden egyszerre. Mivel a dolgok bennem élnek és nem az időben. És bennem minden jelen idejű.

Sándor „nyomozása” nagyjából A helyszín című regényével kezdődött. Ak­kor alakulhatott ki benne, amit – gondo­lom én – a regényről tart: nevezetesen, hogy az ember lényegéhez tartozik, akár a játék, a túlélés, a tanúskodás, az erotika vagy a halálfélelem. A megismerés esz­köze, ami valahol az ösztönösség és az intellektus közti határvidéken születik. Lehet-e felejteni? Lehetséges-e nem a múltban élni? Amit tudhatunk, hogy „ne­vetséges bizonyos eseményeket túlságo­san távolinak tekinteni”.