Fogantatás

KOLOZSI LÁSZLÓ

Fogantatás

Volt a falunkban egy igen lusta ember, mesélte Salamon rabbi, Nyisztornak hívták, szűcs volt, de olykor hetekig nem is fogott neki a cserzésnek, csak ült ott­hon és pipázott. Egyszer a mi rab­bink, Benjámin, áldott legyen a neve, rendelt tőle egy bekecset. Nyisztor azt ígérte, hogy három hét múlva kész lesz a bekeccsel, de egy álló esz­tendeig nem akaródzott neki megcsi­nálni a bekecset. A rabbi már el is fe­lejtette, hogy megrendelte a holmit, amikor Nyisztor megjelent a be­keccsel, és letette a konyhában az asztalára. Hát a járandóságommal mi lesz?, kérdezte Nyisztor, miután per­cekig ácsingózott a konyhában, és hi­ába várta, hogy rabbi bemenjen a szobába a pénzért. Azt egy év múlva kapod csak meg, mondta mosolyogva a rabbi. Nyisztor nevetett. Majd hol­nap eljövök érte, mondta. Csak egy év múlva, mondta rabbi, és arcáról nem tűnt el a mosoly. Nyisztor nem hitte el, hogy a rabbi komolyan be­szél, másnap este megjelent a pénzé­ért. A rabbi kijött hozzá a kapuhoz, egy év múlva, mondta, mondtam ne­ked, egy év múlva kapod csak meg. Jól van, jól van, mondta Nyisztor, ér­tem én tréfát, akkor holnap újra itt le­szek. Másnap Nyisztor újra megje­lent. Egy év múlva, csak év múlva, mondta a rabbi. Nyisztor pajkosan megfenyegette a rabbit az ujjúval, ér­tem, értem, nagy tréfamester maga, mondta, akkor holnap itt vagyok újra. Másnap újra a rabbi háza előtt toporgott. A rabbi nevetett. Megint itt van?, mondta. Hát nem emlékszik, mit mondtam tegnap? Nyisztor cin­kosan mosolygott, és a rabbira ka­csintott. Akkor holnap, mondta, hol­ nap újra itt vagyok. így ment ez egy éven keresztül. Nyisztor konokul, dermesztő szélben is, hóban is, fagy­ban is, minden este megjelent a rabbi háza előtt. Pontosan egy év múlva Nyisztor megkapta a pénzét. Tudtam én, hogy ki fog fizetni, mondta Nyisztor, mert ismerem én magát, tudtam, hogy maga nagy tréfamester; és nevetett. Micsoda egy komisz alak, mondta magában nevetgélve. Azt hitte, elhiszem neki, hogy csak egy év múlva fog kifizetni.

Anyám, mondta Salamon rabbi, aki egy kicsit együgyű volt, ismerte Nyisztor történetét, minden egyes hó­napban, amikor megjött a vérzése, nevetett. Milyen tréfás az Úr, mond­ta, azt hiszi, nem tudom, hogy úgyis lehet gyerekem. Azt hiszi, nem tu­dom, hogy csak a türelmem akarja próbára tenni. Minden hónapban, amikor anyám azt látta, hogy újra tisztulni kezd, mosolygott. Már me­gint, Uram, mondta, már megint ezt a buta tréfát űzöd velem: hát ezt érdemlem én? Házassága tizedik évé­ben megfogantam. Anyám nevetett, amikor megtudta, hogy terhes: úgy látszik, tíz évvel tartoztam az Úrnak, mondta.

Milyen furcsa, mondta szomorúan Salamon rabbi, hogy éppen tízéves voltam, amikor anyám meghalt. Apám azt mondta, hogy már a szülés idején súlyos beteg volt; méhnyak­rákja volt; és az utolsó tíz éve csupán jutalom volt: az Úr ajándékozta meg vele azért, mert tíz éven át egy szempillantásnyi időre sem hitte, hogy az Úr konok és félelmetes.

FELAJÁNLÁS

Dédapám, meséltem Salamon rab­binak, csalódott az Úrban, és ha nem is lett utolsó hónapjaiban hitehagyott. már nem járt a zsinagógába, és legfeljebb csak otthon imádko­zott, ha imádkozott. Mi volt az oka?, kérdezte Salamon rabbi. Tudja, volt nálunk az az ősi szokás, hogy a hal­dokló, nagybeteg barátoknak a kö­zösség tagjai felajánlottak egy vagy néhány évet az életükből. Történtek, ki tudja történtek-e, én mindesetre úgy hallottam, hogy történtek, és nincs okom ebben kételkedni, cso­dás gyógyulások, az ilyen felajánlá­sok után, az Úr, ha nem is mindenki­nek, de volt, akinek elfogadta a fel­ajánlását. A század elején megbete­gedett dédapám legjobb barátja, Ko­vács Gáspár, lám, még a nevére is emlékszem. Dédapám egész gyer­mekkorát ezzel a Gáspárral töltötte. Gáspár fővárosi egyetemeken vég­zett kitűnő eredménnyel, jobb eszű volt nagyapámnál, de mégis ő volt, aki a dédapámat tisztelte, dédapám állítólag olykor cinikusan, egészen lekezelően beszélt Gáspárral. Gás­pár szelíd ember volt. Rengeteget dohányzott, azt mesélték, hogy még az egyetemen is rágyújtott előadás közben. Tüdőrákos lett. Már az egyetemen tanított, de otthon akart meghalni, ezért hazaköltözött Vayk-tornyára. A nagyapám egész nap ott lebzselt Gáspár házában, Gáspár ha­zaköltözése után. Annyira se­gítőkész volt, hogy már inkább hát­ráltatta a háziakat, nem segítette. Gáspár egy súlyos köhögési rohamát követően a zsinagógában, sabbatkor, felajánlotta egész hátralevő életét, mindenki megdöbbenésére, Gáspár­nak. Van, aki egy évet ajánlott, van, aki tízet, de olyan sem korábban, sem utána nem akadt, aki egész hát­ralevő életét felajánlotta volna. Gás­pár állítólag dühös lett. és szóba sem akart állni dédapámmal; de amikor meglátta dédapámat, aki lehajtott fejjel sétált a házuk udvarában, kirohant, és letérdelt dédapám elé.

Mi történt Gáspárral? Meddig élt még?, kérdezte Salamon rabbi.

Három napig, mondtam.

Salamon rabbi hümmögött.

Megértem a dédapádat, mondta Sa­lamon rabbi, de az Úr, áldott legyen a neve, jobban szívleli azok imáit, akik szeretik az életüket.

CURRITE FUOSI1

A SORSRÓL

Még kamasz koromban, talán tizen­hat-hét éves lehettem, hallottam egy példázatot a sorsról, a nagyapámtól – mondta Hirsch rabbi – nem voltam még túl érett, talán fel sem fogtam a példázat jelentőségét, de bizonyára el­gondolkoztam rajta, mert megjegyez­tem, mindenképp így lehetett, minden­képp elgondolkozhattam rajta, hiszen azóta sem hagy nyugodni, azóta is eszembe jut, néha el is mesélem, és már néha abban is kételkedem, hogy a nagyapám úgy mesélte nekem, ahogy én mesélem tovább, mert sok minden változik az idők folyamán, átszűrjük, megrostáljuk a történeteket, amiket hallottunk, átszűrjük a hétköznap délu­tánokon, és megrostáljuk a hallgatás óráiban, amikor nem a mindennapi te­endőkre gondolunk, arra, hogy mit ül­tessünk a teraszra, meg hogy mit kéne venni hazafelé a boltban, meg hogy mi­kor kéne másnap délelőtt felkelni, mert a füvet is le kell nyírni, hanem olyan dolgokra gondolunk, amiknek nincs közük időjáráshoz, érzelmekhez, emlé­kekhez; csak az élettörténetünkhöz. Nagyapám azt mondta, az emberek, ha levetik a sorsukat, mint egy kabátot – mert tételezzük fel, hogy a sors egy ka­bát, és éppen leveszik, mert egy ele­gáns étteremben, a Sors étteremben akarnak enni -, és az étkezés után el­mennek felvenni a kabátjukat, minden­ki a saját sorsát fogja újra felvenni, mert a másé kényelmetlen, hiába tűnik szebbnek: jobban szúrja a bőrt; hiába tűnik használhatóbbnak: rövid az ujja; hiába tűnik éppen megfelelőnek: egy árnyalattal kellemetlenebb a színe a megfelelőnél (csak a sötétben látszott éppen jónak) – mindenki felpróbálja a másik kabátját, eljátszik a gondolattal, hogy más kabátjában, egy szebbnek tűnőben, megy haza, de senki sem tud tenni egy tapodtat sem az idegen kabát­ban. Állnak a Sors étterem előtt azok a szerencsés egybegyűltek, akik felvet­ték a saját kabátjukat, és boldogok; azt gondolják: az övék a világ legjobb és legkényelmesebb kabátja.

1 Fussatok, orsók (latin).