Felvidéki anzix

Pozsony

július 31.

Azt mondja egy barátom, miért nem utazunk olyan helyre, ahol nincsenek zsi­dók, így úgysem nyugszom, és nem nya­ralás lesz e néhány nap, hanem munka. Szó, ami szó, igaza van.

Feltétlenül meg szeretném keresni pél­dául Alexander Ferot, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetsé­ge elnökét, akit Wa­shingtonban, az Ame­rican Jewish Committee konferenciáján ismertem meg egy éve, s aki a rendszerváltás óta tölti be posztját.

Este Pozsony meg­szépült, turistacsalogatóvá alakított óvárosá­ban egy külföldi lapo­kat árusító kioszkban bóklászunk, amikor akcentusos magyar­sággal rám köszön va­laki. Kisváros ez, gondolom, amikor megpil­lantom Ferot, akivel aztán jó órát sétálga­tunk, várost nézünk.

Kárpótlási ügyek töltik ki mostanság ide­je java részét, de nem tagadta meg eredeti hivatását sem, ma is havonta koncertezik, hegedül Alex és zenekara nevű szlovák né­pi együttesében. Anyanyelvén, a szlovákon kívül jól beszél németül, angolul és magya­rul is. A Spiegelnek azt a számát kereste, amiben másokkal együtt a német jóvátétel kérdéséről nyilatkozott Távolságtartó iróni­ával beszél a helyi politikai viszonyokról, a „magyar irredentizmusról” és a „szlovák na­cionalizmusról” egyaránt.

augusztus 1.

Felveszem honoráriumomat az elmúlt két évben itt közölt három novellámért a Kalligram magyar folyóirat szerkesztősé­gében, és üzenetet, meg néhány példány Szombatot hagyunk Hizsnyai Zoltán költő-főszerkesztőnek.

A szerkesztőségtől nem messze, a Kozia utca két oldalán működik a váro­si hitközség és az országos szövetség irodája. A pozsonyi kehila titkárától, Menczel Györgytől, és Lőrintzy Valé­ria közgazdásztól, aki mint hitközségi aktivista mutatkozik be, megtudjuk, hogy a háromezer fős szlovákiai zsidó­ságból négyszáz regisztrált tag a pozso­nyi közösség tagja, ám rajtuk kívül még legalább háromszáz hitsorsos él a vá­rosban. Lassan, de fogyatkozik a lét­szám. Pozsonyon kívül egyébként csak Kassának van rabbija Rav Goldstein személyében, aki több évtizedes izrae­li tartózkodás után, a rendszerváltást követően települt vissza. „Működik egy reformzsidó csoport is, de tevékenysé­gük kezdeti stádiumban van”, fogalmaz diplomatikusan Mencel úr.

A nyugdíjasklubban is elhelyezzük a Szombatot (itt szinte mindenki beszél magyarul), előfizetünk a sabeszi ebédre (helyieknek 35 korona, külföldieknek 100 – egy korona 5.70 forint), előre ren­dezzük másnapi múzeumi belépőinket a Várban, és elautózunk Nyitrára, ahol egyéb címünk nem lévén, a bezárt zsina­gógán kívül semmit sem találunk. Borunk nincs, szőlőt veszünk az esti kiddushoz.

A nyitrai nagyzsinagógát csak ünnepre nyitják ki, ezt már ismét Ferotól tudjuk meg, akivel a hét órakor kezdődő Kabba­lát Sabbaton találkozunk össze. Hölgyek­kel együtt sem lehetünk többen harminc­nál Pozsony egyetlen megmaradt zsina­gógájában, ahol Baruch Myers lubavicsi rabbi távollétében egy idős úr előimád­kozik. A neológ templomot több mint két évtizede bontották le a „városrendezés” keretében, helyén ma felüljáró áll. Fero sabeszi vacsorára invitál, kicsit húzódo­zunk, nem akarunk zavarni, de végül is örömmel folytatjuk a tegnap abbaha­gyott diskurzust.

Felesége salátákkal, maga sütötte barhesszal fogad. Jó hangulatú este kereke­dik az ízléssel berendezett értelmiségi la­kásban, ahol modem képeket látni a fa­lon, sok könyvet a polcokon, s nem ke­vés hangszert körös-körül, lévén a csa­ládfőn kívül három gyermekük közül még ketten zenélnek.

A Vladimír Meciar vezette kormány­hoz hű helyi napilap mai száma rosszízű jegyzetet közölt, mely házigazdánk szem­telenségéről értekezett, amiért a Hitköz­ség elnökeként arról beszélt, hogy a cseh kormány által egy hete visszaadott, egykor szlovák-zsidó tulajdonban lévő 150 kg arany ellenértéke közvetlenül a szlovákiai zsidó közösséget illeti. „20 millió korona az egész értéke. Nem az összeg, hanem a politikai siker számít most”, mondja Fero, s az, hogy a koráb­ban agresszív cseh állam és a nemzeti Bank elnöke meghátrált. Ez utóbbi tavaly még úgy reagált a zsidó közösség megke­resésére, hogy intézményével „nem le­het megtenni azt, amit a svájci bankok­kal”. Dühösen gondolok arra, hogy a le­téti aranyak ügyében az illetékes magyar állami szervek milyen könnyű kézzel jár­tak el néhány éve. nem volt nyilvános botrány: csendesen és hatékonyan nem adtak vissza semmit.

Fero a jövőről is beszél: reményei sze­rint a vészkorszak hozzávetőleg 1300 szlovákiai túlélőjének egyösszegű jóváté­telt és havi járadékot sikerül kiharcolni, ha a most zajló tárgyalások eredménye­sek lesznek. Az arany ellenértékének egy részét a cseh hitközségek szövetségének ajánlják fel, az összeg nagyobbik felét a pozsonyi idősek otthona renoválásához használják majd.

A közösség megszervezéséhez nagy szükség lenne egy neológ-konzervatív és egy reformrabbira az ultra-ortodox Baruch Myers mellett, panaszkodik Fero, aki egy zsidó „jellegű” étteremért cseré­be feláldozná a hitközségi népkonyha melletti egyetlen kóser vendéglőt, a Chez David hotelét, ahol Myers rabbi nem lát­ja megoldhatónak a szombattartásnak is eleget tevő működést. A rabbikérdés persze itt sem egykönnyen orvosolható, akárcsak Magyarországon, hasonlókép­pen a kóser ellátáshoz. Marhát négyszer vágnak évente, csirkét és pulykát Baruch Myers jóvoltából rendszeresen.

augusztus 2.

A délelőtti tóraolvasásra valamivel több férfi jelenik meg, mint az előző esti szombatfogadásra. A városból Izraelbe származott, s most egy mártírral és a muszaf előimádkozásával megtisztelt ultra-­ortodox vendég három fiával persze so­kat nyom a latban.

Ötven év felett mindenki beszél magya­rul. Sokan kevernek a szlovákba magyar szavakat, vagy beszélgetés közben, egyik pillanatról a másikra nyelvet váltanak. Ma­ gyárul szólít meg az az idős úr is, aki is­meri a Szombatot és a megrendelés felté­teleiről érdeklődik. Kérdezi, mi járatban vagyunk, s amikor azt felelem, hogy a fel­vidéki zsidóságról készítenénk riportot, közel hajolván hozzám azt tanácsolja, ne nagyon használjam itt e kifejezést, mert sokan megorrolhatnak érte. Vajon az egy­kor magyarok közreműködésével depor­tált zsidó, netán a magyar ajkú kisebbségi sérelme és félelme beszél belőle? Min­denesetre amikor barackpálinkával és sü­teménnyel kínálgatva már a kidduson kérdik meg, mi célból érkeztünk, résen vagyok, és tiszteletben tartva az esetleges érzékenységet, úgy fogalmazok: a kör­nyék zsidósága érdekel bennünket. Az asztalnál nyolc helybéli férfi foglal helyet, közülük hét beszél magyarul, s egymás között is főként e nyelven kommunikál­nak. Az idős emberek kissé szégyellik Po­zsonyt, Meciart. Szlovákia jelene szerin­tük instabil, az újonnan megjelenő fényes portálok mögött naponta csődbe menő és változó cégeket látnak.

Átballagunk a hitközségi konyhára, ahol ízletes „sóletlevest” szolgálnak fel a rizses csirke előtt, ami csak abban külön­bözik a hazaitól, hogy hígabb, mint a sü­tőben érlelt változat, afféle átmenet a le­ves és a főzelék között, továbbá nincs benne kugli. Egyébként ettől is ugyano­lyan rosszul vagyok estig, mint az igazitól.

Galánta

augusztus 3.

Galántán Schulcz Adolf hitközségi el­nök portáján kopogtatunk. Éppen a ma­gyar kárpótláshoz szükséges adatlapok sokaságával, a kitöltéshez szükséges iga­zolások kiállításával bajlódik: ezen a va­sárnap délutánon is ügyfél van nála. Kis időt kér, amíg az írógépben lévő formanyomtatványt kitölti, mi eközben felesé­ge, Rózsi néni kávéját és macesztortáját élvezhetjük és a családi fotóalbumot la­pozgatjuk, Frankfurtban élő lányuk eskü­vői képeivel a pesti Kazinczy utcai orto­dox főzsinagógából.

Amikor Schulcz úr legközelebb feltű­nik, a Szombat egyik dupla méretűvé na­gyított, fénymásolt oldalát lobogtatja Ga­dó kolléga januárban megjelent izraeli ri­portjának egy passzusával, ahol a hely­ségből Jeruzsálembe elszármazottakról, s a közösséget ott, Bajit veGan lakóne­gyedben újjáteremtőkről, valamint az egykori galántai rabbiról ír. Büszkén mutatja a Szombat többi számait is, melyek ott sorakoznak a könyvespolcán, számos más, köztük egészen friss zsidó kiad­vánnyal egyetemben.

Mielőtt még kérdezhetnék, az elnök úr megkér, hogy nyomtassuk ki, olvassák el Pesten és Izraelben is, hogy a közelmúlt­ban eltűnt a Galántai Hitközség két Chevra könyve, és erős a gyanúja, hogy már csupán izraeli segítséggel kerülhetnének vissza. Az évszázados anyakönyvek két megmaradt kötetét nem sokkal később mi is láthatjuk, amikor elkalauzol ben­nünket az imaházba, aminek frigyszekrényét és mizrah-tábláját a kommunista diktatúra idején lebontott, egykori nagy­zsinagógából menekítették ide.

1938 előtt 1800 zsidó élt Galántán. „A főutcán, egy kivételével mind zsidó bolt volt, és egy sem tartott nyitva szomba­ton!”, büszkélkedik Schulcz Adolf. 1945-ben a közösség tizede tért vissza, ma összesen ötven lelket számlálnak, de a nagyünnepekre Nyitráról, Nagyszombat­ról, sőt Pozsonyból is érkeznek hívek. „Nem firtatom, hogyan jön, nem kér­dem, tud-e imádkozni vagy újságot ol­vas, csak jöjjön közénk”, mondja a rasekol, aki 79. évében jár, de mivel ő az egyetlen, aki lejnolni tud, már csütörtö­kön készülni kezd a szombati tóraolva­sásra.

Az imaházban feltárul a két megma­radt Chevra könyv. „Ötszáz dollárt aján­lott ezért egy nagyszakállas amerikai maffiózó”, bök az egyikre indulattal, „de én megmondtam neki, nem kell a pénze, a könyvek maradnak Galántán.” Féltőn lapozgatja és kommentálja a múlt századi bejegyzésekkel teli oldalakat. Két he­lyen látszik elérzékenyülni: amikor Mose Friedmann egykori rabbi aláírását mu­tatja, s amikor saját édesapja jiddisül fel­tüntetett nevén simít végig ujjaival. „Az én nevem sajnos az egyik eltűnt kötet­ben szerepel”, jegyzi meg lemondóan.

Galánta messze földön híres, vallásos gyülekezet volt, a neológja itt nem tudta megvetni a lábát, tudjuk meg. Egy régeb­bi viszályt követően viszont két ortodox hitközség működött a háború előtt. Ah­hoz képest, hogy mint Schulcz úr mond­ja, „nem volt közöttük különösebb ellen­tét”, mégis hangsúlyozza, milyen nagy szó volt, hogy mindkét rabbi hívei édes­apja pékségébe vitték péntek délután a csólentet. A Schulcz család Buchsbaum rabbi hívei közé tartozott. „Nagy tudású, tisztességes ember volt.”, mondja az imaházból kifelé menet, s csak akkor ko­morul el, amikor a kocsiban megkér­dem, hogyan viszonyultak a háború előtt a cionizmushoz. „Az volt a rabbi egyetlen nagy hibája, hogy ellenezte a zsidó álla­mot.”

A rasekol a temetőbe is elkalauzol bennünket: „Galántán úgy temettünk mindig, mint Izraelben. Koporsó nélkül, lepedőben, csak a kohénok alá tettünk deszkát.” Ma már megengedi, hogy szlo­vák és magyar feliratok is szerepeljenek a sírköveken, de csak a hátoldalon. „So­kan el akarják vinni a rokonaik maradvá­nyait Izraelbe, de én már csak az exhu­málás ellen vagyok.”

Útközben azt is megtudjuk, hogy az el­nök úr két frankfurti unokája rendes zsi­dó nevelést kap, de menyével, aki szin­tén Galántán lakik, nem tart kapcsolatot. „Nem mentem el az apja temetésére, mert zsidó létére elégettették, ő meg nem engedte, hogy megcsináltassuk a briszt az unokámnak.”

Mire visszaérünk a temetőből, egy nyitrai házaspárt és egy Ausztráliából itt idő­ző zsidó látogatót találunk a házban. Per­sze magyarul folyik a szó. Megtudjuk, hogy a Schulcz család konyháján még Baruch Myers is eszik, aki évente több­ször vág itt szárnyast a helybélieknek. „Felvágottért Pestre járunk Kővárihoz, de a múltkor épp zárva volt, a Rothschild kóser felvágottai pedig kissé drá­gák”, mondja sajnálkozva Rózsi néni. A vendégek nemsokára búcsúznak és mi tovább hallgatjuk a házaspárt.

Schulcz úr munkaszolgálatos volt há­rom évig, megjárta a keleti frontot és Mauthausenben szabadult. Miután vissza­tért, azonnal bekapcsolódott a Hitközség újjászervezésébe, s annak elnöke volt közel harminc esztendőn át, miközben főkönyvelőként dolgozott. Egészen 1975-ig töltötte be tisztét, amikor a Csehszlovák Állambiztonsági Szolgálat megkísérelte beszervezni őt. Többször is felkeresték, próbálkoztak vele sikertele­nül, végül megzsarolták: mondjon le hit­községi posztjáról, különben végzős lá­nyát és fiát eltávolítják az orvosi, illetve a műszaki egyetemről, nem akarván felál­dozni gyerekei jövőjét, távozott hivatalá­ból. Amikor rákérdezek, vajon utódja igent mondott-e a titkosszolgálat ügynö­keinek, a plafonra függeszti tekintetét, úgy válaszol: „Ezt én nem tudhatom, ő pedig már nem él.”

Rózsi néni almás pitét szervíroz, majd a könyvespolc tetejéről kissé meggyűrt újságot tesz elénk. Rudé Krávo (Vörös Tehén) a címe, szójáték az egykori pártlap, a Rudé Právo (Vörös Igazság) nyo­mán. 1989-ben három alkalommal látott napvilágot, és hasábjain három folytatás­ban tették közzé a több mint 130.000 hálózati személy nevét, köztük több hit­községi vezetőét. „Nehéz idők voltak”, jegyzi meg az egyébként csupa derű idős asszony. „Amikor ment a kihallgatásra”, biccent férje felé, „bejött hozzám a virág­boltba, ahol üzletvezető voltam, és el­mondta, hová indul, hogyha netán eltűn­ne, tudjam, mi történt vele. Képzelhetik, milyen érzés volt visszamenni és moso­lyogni a vevőkre.”

A rendszerváltás óta ismét Schulcz Adolf a Galántai Hitközség elnöke. Jó vi­szonyban vannak mindenkivel, tisztelet övezi tevékenységüket, nem látják jelét zsidóellenességnek. „Nincs bajunk a po­litikával, de hát nekünk nincs olyan, hogy jó, vagy jobb, legfeljebb rossz, vagy kevésbé rosszabb”, kacsint öniróniával. „Szlovákia kimaradt az Európai Unióból. Ez azért elég baj”, csóválja a fejét „Az is baj, hogy hatszáz szlovákiai zsidó teme­tő közül alig van olyan rendben tartott, mint az itteni.” Ha mártír-istentisztelete­ken kell beszélnie, nem szűnik hangsú­lyozni, hogy a helyi önkormányzatok fele­lősséget viselnek a sírkertek állapotáért.

A központi hitközségi vezetés Po­zsonyban teszi a dolgát, véli Schulcz úr, vannak agilis fiatalok, de nehezményezi, hogy a tizenhárom szlovákiai hitközséget képviselő, ezzel azonos létszámú, „szűk ­körű vezetésből kiszorították a vallásoso­kat.” Ezt a kritikáját el is mondta a leg­utóbbi közgyűlésen.

Közel négy órája beszélgetünk, amikor már nem kell visszafojtanom, mert he­lyénvalónak is érzem, hogy nem teszem fel a minduntalan nyelvemre kéredzkedő kérdést: mitől ez a kitartás és elszántság a mindössze ötvenfős közösség élén álló 79 éves férfiban; mitől ez a szűnni nem akaró lelkesedés és erő ilyen évtizedek után; miféle reményekkel, közösségi jö­vőképpel teszi a dolgát nap mint nap ez az öregember?

A hagyomány szerint mindenki csak önmagához, lehetőségeihez képest, és saját tettei szerint mérettetik meg, s nem az eredmény, hanem az elkötelezett cse­lekvés számít, ami a galántai Schulcz Adolf és felesége életét is jellemzi.

Somorja

Még időben érkezünk vissza Pozsony­ba, hogy csatlakozzunk Alexander Feroékhoz, kiautózzunk Somorjába, és a használaton kívüli zsinagógában, a Geserim (héberül: hidak) egyesület rendezte koncerten vegyünk részt. Miután ismét a Hitközség tulajdonába került az épület, egy képzőművész csoport gondozásába adták, s ez utóbbiak is a szervezők kö­zött vannak. Jana Levitova szefárd dalo­kat énekel gitárkísérettel, majd Marion Varga „experimentális” dzsessz-rock mű­sorára kerül sor. Telt ház, vagy kétszázöt­ven ember zsúfolódik be a félig romos falak közé. Az utolsó csehszlovák műve­lődési miniszter beszél, aki ma Pozsony új városrészének kulturális életéért felel, valamint Pavel Traubner orvos, a Hit­község tiszteletbeli elnöke emlékezik meg egy néhány hete elhunyt zsidó ze­nészről. Nagy tetszést arat a műsor, rend­kívül sok a fiatal.

Ellentmondó érzésekkel hallgatom a zenét, mert ugyan van igazság abban, amit Schulcz Rózsi néni mondott, aki szerint még mindig ez a legnemesebb cél, amire használhatják a gyülekezet nélkül maradt épületet, én mégis félje hallgatásával értek egyet, ami a feloldha­tatlan ellentmondásról tanúskodik. A használaton kívüli zsinagógát le kell bon­tani, meg ne szentségteleníthessék, mondja a hagyományőrző álláspont. Szolgáljon általános kulturális célokat, melyek legalábbis nem frontálisan ütköz­nek a tradícióval, legyen mementó ek­ként is, így a modem, humanista érvelés.

Ember és zsidó legyen a talpán, aki a vészkorszak és a kommunista diktatúra pusztítása után, az ultraortodoxia és a szekularizmus között félúton válaszolni tud a kérdésre.

*

Alexander Fero három fia közül a legi­dősebb, a 24 éves orvostanhallgató Daniel utazott velünk a somorjai koncertre. Tőle hallottuk, hogy a helyi Zsidó Diákszövetség, a prágai társszervezettel 1993-ban úgy döntött, hogy az ország­szakadás ellenére sem változtatják meg nevüket, továbbra is egységet alkotnak, vagyis, ha jól értem, ők az utolsó cseh­szlovákok. Ők középen, még pontosab­ban: kívül állnak. Valahogy úgy, mint ab­ban a bizonyos viccben a belgák.

Ismét Pozsony

augusztus 4.

Szállásunkon, a Magyar Kultúrintézetben reggel üzenetet kapunk: Hizsnyai Zoltán keresett. Délelőtt meglátogatjuk őt a Staromestska 6. alatti szerkesztő­ségben. Az épületben a Kalligram folyói­rat és könyvkiadó mellett más liberális lapok, emberi jogi szervezetek, például a Helsinki Bizottság itteni irodája működik, afféle Meciar-rémálom az egész.

Az ötödik éves pozsonyi magyar folyó­irat hasonló gondokkal küzd, mint a Szombat, bár a felvidéki magyarság lélekszáma (hatszázezer fő) H. Z. szerint nem csökkent, sőt lassú növekedést mu­tat az elmúlt években. Meglehet, csupán arról van szó, hogy többen vállalják mi­voltukat. Ha többen vallják is magukat magyarnak, mint fél évtizede, a közösség általános műveltsége nem növekszik. Sok kisebbségi politikus elutasítja ezt a gondolkodásmódot, és csak a nemzeti megmaradásra, kizárólag a nemzeti kul­túrára helyezi a hangsúlyt, ami azonban Hizsnyai szerint hiba, és hosszú távon nem is kifizetődő stratégia. A közösségi érzés mellett minőségi kultúrára, nyitott­ságra, kritikus önreflexióra: szellemi azo­nosulásra van szükség.

Keserűen vall az itteni magyar tőké­sosztály kialakulatlanságáról, a Meciar-féle Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kormányzása alatti kliensrendszerről, privatizációs botrányokról, amihez képest a magyar politikai viszonyok kiegyensúlyo­zottabbnak, a gazdasági visszaélések pe­dig legalábbis professzionálisabban lep­lezetteknek tűnnek. „Aki politikailag tá­mogatja a kormánypártokat, bízhat a ja­vadalmazásban”, ez az elv(telenség) mozgatja (béklyózza meg) a szlovákiai belpolitikát. Hizsnyai tart tőle, hogy Michal Kovac elnök mandátumának közel­gő lejártával a kormányfő nem fogja sür­getni az utódlást, így még nagyobb hatal­mat összpontosíthat a kezében.

A költő-főszerkesztőnek, lapja mene­dzselése mellett mostanság nemigen jut ideje írásra. Keserűbb, mint két és fél éve, amikor legutóbb találkoztunk, bár még mindig képes az öniróniára, a Kalligram jövőjét azonban bizonytalannak látja.

Miközben lejegyzem beszélgetésünk legfontosabb részleteit, folyóirataink fi­nanciális nehézségein túl is kísérteties hasonlóságot vélek felfedezni helyenként a kisebbségi léthelyzetből eredő problé­mák ti. Z. általi interpretációja, és a mi, magyarországi zsidó gondjaink között.

*

Milos Ziak nevét a Kalligramban kö­zölt ironikus családnovelláiból ismerem. A pozsonyi szlovák-zsidó író (korábban politikus, Václav Havel elnök irodaveze­tője, Csehszlovákia szétdeklarálása után és miatt mondott le, ma külkereskedő, ám az íróság, no meg a zsidóság a kons­tans) Jewropa című, idei könyvét lapoz­gatom egy könyvesboltban.

Ziak tavaly decemberben járt Pesten, épp abban a hónap­ban, amikor egy korábbi elbe­szélését követően, a Szombat számára írott szövege közép-­európai esszépanorámánkban megjelent. Krasztev Péter iro­dalomtörténésszel, a melléklet szerkesztőjével s útitársával, Milan Simecka szlovák költő­vel és könyvkiadóval péntek es­te ellátogattak a Hegedűs Gyula utcai zsinagógába, majd sze­rény kiddusra otthonunkba.

Heroikus pesszimizmus az övé, konstatáltam akkor. Tud­ja, hogy Szlovákiában nincs jö­vője a zsidóságnak, mondta, ám ők mégis mindent megpró­bálnak, hogy visszamarkolja­nak valamit a széthulló múlt­ból. A rendszerváltás után útjá­ra indult Zsidó Fórum egyik aktivistája volt, az előbb kétheti, majd havi, mára kéthavira ritkult vitaestek szervezője, aki, Alexander Fero közlése szerint, túl­zott szókimondása miatt elszigetelődött. Ziak szerint egyébként a Hitközség alap­szabálya még megújított formájában sem enged teret a zsidóság korrekt kép­viseletének, és Baruch Myers lubavicsi rabbi személye olykor elriasztja a köze­ledni vágyó szekulárisokat.

Mindenesetre örömmel látom, hogy fo­gadkozásai és megélhetési panaszai ellen­ére sem fejezte be (legalábbis esszé)írói pályafutását, ha helyenként tartózkodás­sal fogadom is az Európa-kultuszt, amire könyve címe utal, s amiben kontinensünk sok zsidó értelmiségije fél lábon álló iden­titásának lehetséges új alapzatát, netán biztonságának kulcsát látja. Megint egy absztrakció, megint egy szublimálás.

A jobb könyvesboltokban egyébként szép számmal akadnak zsidó tárgyú ki­adványok. Több Amosz Oz esszékötet sorakozik a polcokon, itt is friss I. B. Singer A Moszkát családjának és Mesügéjének kiadása, s a cseh-zsidó irodalom főbb reprezentánsainak munkáit is látni.

*

Pozsonyi búcsúest: a Chez David kó­ser hotel éttermében éljük fel a Kalligramtól kapott honorárium maradékát. Ál­talában szolidabbak az árak, mint a pes­ti Kingsben (átszámítva 400 és 1000 fo­rint között választhatók főételek), s itt sok a helybéli, nem-zsidó vendég, ahogy külföldi turisták sem feltétlenül a kasrusz miatt térnek be.

Tény és való: a vendéglő nagy hiá­nyossága a hazai kóser helyekhez ké­pest, hogy sabeszkor nincs nyitva tartás. Nem sikerült összehangolni a fel­tételeket, ezért a hechsert (kósersági felügyeletet) adó Baruch Myers nem járult hozzá a szombati kiszolgálás­hoz. így viszont, ahogy Alexander Fero említette, a Hitközséget foglalkoztatja a gondolat, hogy beszüntesse a hely működését.

Mindenesetre kár lenne a Chez Davidért. Fontos színfolt (végvár?) tűnne el a közép-európai kóser kulinaritás térképéről.

Dunaszerdahely

augusztus 5.

Hiába keressük a Hit­község vezetőjét, csak rögzítőn hagyhatunk szá­mára üzenetet otthoni számán. Felkeressük a temetőt, ahol a mártír­emlékműről megtudjuk, hogy a közösségből háromezer lélek esett áldo­zatul a vészkorszak pusztításainak. Miután a városban még a postán se tudnak fel­világosítani bennünket a Hitközség cí­méről, hogy legalább az ajándék Szombat számokat odavihessük, lé­vén a közösségnek csak postafiókja van, kissé kedvünk vesztve ülünk le rövid körsétánk után egy kávézóban, a város főterén.

Friss információ híján Engel Alfréd: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség em­lékkönyve című kötetét lapozgatom, amit 1975-ös héber nyelvű, izraeli meg­jelenése után, két éve bocsátott közre magyarul a Kalligram kiadó. Oldódik a rosszkedvem, ahogy ezt az alázattal megírt, és az egykori vallásos közösség szellemiségéből valamit mégiscsak me­gőrző és átadni is képes könyvet forga­tom, amit Berg József rabbi fordított, s ami az egykorvolt világ hangulatának illusztrálásaképpen közli Csermely Gyula három novelláját is, egy olyan magyar-zsidó irodalom mementója ként, ami legfeljebb elsárgult újságla­pokon maradt fenn.

A könyv olvastán már-már arra a kese­rű konklúzióra jutok, hogy e riport lénye­gében megírhatatlan, pontosabban ugyanúgy írható csak meg, ahogy ma életünk élhető, mert a lényeg hiányzik majd belőle: a zsidó szellemmel, hittel és tudással teli múlt tapintható jelenléte, aminek nyoma mára valóban csak a temetőkben és a Chevra könyvekben van, s aminek híján mai közösségi lé­tünk talán nem más, mint valaminek a reminiszcenciája, utóvédharc, végjáték. Mert hiába rejt kincseket a magyarorszá­gi zsidó múlt, ha öntudatlanul átlépünk fölötte, ha tudatlanságból nem férünk hozzá, ha kevés túlélő tanúját sem pró­báljuk megszólaltatni, a tőlük megtanulhatót megtanulni.

Fejben jegyezgetem a mondatokat, amikor a szomszéd asztalnál fiatal fiú és lány telepszik le, hozzánk meglepően ha­sonló fizimiskával. Nem veszett el min­den remény; ha a jövőnk kétes is, a jele­nünk még megragadható, emelkedem fel, és bemutatkozva hozzájuk óvatosko­dom, nem tudják-e „véletlenül”, merre találjuk a hitközséget, van-e imaház a vá­rosban, stb.

Kicsit körülményeskedve, kissé óva­toskodva felelgetnek, miután hellyel kí­nálnak bennünket, és bár Kovács né­ven mutatkoznak be, s kezdetben kö­vetkezetesen többes szám harmadik személyt használnak a helyi zsidósággal kapcsolatosan, egy percig sem kétsé­ges, hogy a huszonöt év körüli testvér­pár is beleszámít abba a hatvan lélek­be, mely ma a szerdahelyi zsidó közös­séget alkotja.

„A zsinagógát, úgy tudom, a hatvanas években bontották le, de mi már keve­set tudunk ezekről a dolgokról”, mond­ja Sándor, aki egy bécsi szállítmányo­zási vállalat munkatársa. „Amúgy sem szeretik itt Szlovákiában sem a magya­rokat, sem a zsidókat”, fűzi hozzá magyarázatképpen. Mobiltelefont húz elő, hogy a helyszínre hívjon valakit, „aki sokkal többet tud ezekről a dolgokról.” Míg beszél, Éva, aki egy éve végzett a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán, s jelenleg tanít, arról mesél, hogy a főtéri Postabank új irodaházába a helyi Makovecz iroda munkatársa, Ravasz Mari­ann a posztmodern eklektika jegyében belekomponálta az egykor e téren állt neológ zsinagóga homlokzatát, hogy legalább vizuális emléke maradjon a megsemmisült épületnek.

Megérkezik a telefonon hívott idő­sebb férfi. Kovács Péter 1930-ban született, s bár nem mondja egyikük sem, nyilvánvaló, hogy ő a fiatalok édesapja. A múltat csapongva feleleve­nítő szavaiba már némi személyes tó­nus is vegyül: „Itt a háború előtt még a kalauz is bemondta, hogy Kis Palesztina. Háromezer hatszáz zsidó élt a vá­rosban a háború előtt, ők voltak több­ségben a magyarokhoz képest. Az or­todoxok igen vallásosak, de gyakran élhetetlenek voltak. Sokan közülük szörnyű szegénységben nyomorogtak. A rengeteg gyerek csak a jobb módúak adományaiból jutott betevő falathoz. Engem kicsaptak a héderből, mert csúzlival kilőttem a tanító, egy jesivabócher szemüvegét. A deportálást ha­mis papírokkal úsztuk meg. Sose felej­tem el, amikor a felsorakozott zsidókat innen a főtérről a vasútállomásra haj­tották, a menet élén állt a rabbi, s az ugyanezen a napon zajló katolikus körmenetet egy másik utcába terelték, hogy ne találkozzanak.”

„Az ortodox zsinagógát a háború után lebontották, a neológ templomot, miu­tán bombatalálat érte, soha nem építet­ték újjá, sőt a Hitközség lassacskán el­adogatta a téglákat is. Rabbi híján még két sakter, Baum és Engel működött a városban a háború után. Utóbbit kegye­lemből tartották, mert hat gyereket ne­velt, de nem volt köszönet abban, amit vágott. Végül eladták őt öt liter pálinká­ért Pozsonynak, de azok néhány hét múlva visszaírtak, hogy tizet fizetnek, ha visszaveszik őt. Szegénynek holtá­ban se volt nyugta. A Szentföldön akart temetkezni, éveken át erre gyűjtött, de a koporsója útközben valahogy elkalló­dott, és hónapokig állt a frankfurti repü­lőtéren egy raktárban.”

A Dunaszerdahelyről elszármazott David Kraus. Izrael korábbi budapesti nagykövete is közbenjárt azért az emlék­műért, amit a város emelt a vészkorszak áldozataiért. „Persze azért nem a főutcán helyezték el, amiről korábban szó esett, de a volt zsinagóga helyén sincs rossz helyen”, mutatja meg Kovács Péter a szétzúzott kőtáblát formázó mementót.

Kovács úr az ÁFÉSZ-hez hasonló helyi szövetkezetből ment nyugdíjba, ahol több évtizeden át volt alkalmazásban. „A főnököm, egykori nyilas, csak Péter úr­nak mert szólítani. 48 után a volt nyila­sok szinte mind beléptek a kommunista pártba.”

„Mi már nem voltunk vallásosak, de az ortodoxok, azok mindent megtartottak, mint ötezer éve. Ma már csak ünnepkor jönnek össze a helyiek, s akkor azért még a fiatalok is megjelennek”, kísér bennünket az autóhoz, miután gyerekei­től elbúcsúzunk, hogy még elkalauzoljon bennünket Lőwy sírköveshez, aki „biztos érdekel” minket, mert ő „olyan igazi, öte­zer éves zsidó”, s aki nem fért meg soha a munkahelyein, „mert nem hagyta, hogy lopjanak”, de Lőwy Géza szívpanaszok­kal kórházban van, ezért csupán felesé­génél hagyhatunk néhány Szombatot, és jobbulást kívánva távozunk.

Érsekújvár

Érsekújváron szoros időhatárok között tud csak fogadni bennünket Láng Ta­más, a Hitközség 55 éves elnöke. Novot­rade nevű cége a Hitközségtől bérli az egykori szegényház épületét, aminek egyik tárgyalóvá alakított helyiségében ülünk le kollégájával, Stern Tamással (49), aki a helyi gyülekezet háromtagú elöljáróságában is egyik társa.

A nyolcvan fős közösségnek a háború óta nincs rabbija. Az utolsó szellemi ve­zetőt, Tiegemann rabbit 96 évesen de­portálták. Ma egy előimádkozó vallási irá­nyításával működik a hitélet.

Láng úr, miután figyelmesen átlapoz­ta a Szombat példányait, „sarokbaszorítós”-nak ítéli, és elhárítja első kérdé­sem: hogyan definiálják magukat, mifé­le azonosságtudattal rendelkeznek itt a zsidók? „Az identitáskérdés csapda” – magyarázza. „Annyiszor próbálták már felhasználni a zsidókat erre-arra. Itt szinte mindenki beszéli a magyart és a szlovákot is. Maradjunk csak annyiban: zsidók vagyunk.”

Következő kérdésem sem talál kedve­ző fogadtatásra. Az elnök úr jelzi, hogy már a BBC riportere is azt tudakolta tő­le, milyen politikai preferenciái vannak a helybéli zsidóságnak. „Csak annyit mondhatok magának is: se Meciar, se a kommunisták, se Slota (a Szlovák Nemzeti Párt elnöke, a MIÉP szlovákiai meg­felelője – a szerk.), se Duray Miklós.” Utóbbiról, a magyar koalíció Együttélés nevű mozgalmának vezetőjéről Láng Ta­más úgy véli, hogy részben az ő naciona­lista frazeológiájának következménye a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párt relatív sikere, jelenléte a törvényhozás­ban. „Mumusként használta Jan Slota az irredenta, revizionista ízű magyar jelsza­vakat és jelvényeket.”

Meciar országlásáról Láng úrnak is le­sújtó a véleménye. „A szlovákiai privati­záció lopás, és a pártklientúra osztja fel maga között az állami vagyont”, mondja tömören, félretéve az addig diplomatikus stílust. „Meciar pedig ravasz politikus.”

A zsidó közösség által ez év júliusában visszakapott 150 kiló arany ügye már 1995 novemberében szóba került a mi­niszterelnöki különrepülőgépen, mely a meggyilkolt izraeli kormányfő temetésé­re indult, s amelyen Vladimír Meciar négy helyet kínált a zsidó közösség vezetői­nek. Láng Tamás is az utazók között volt. Meciar akkor magától értetődőnek tartot­ta, hogy a szlovákiai zsidókat illeti meg az ellenérték, ami L. T. szerint megköze­líti a 30 millió koronát. Döbbenten hallot­ták ezért a miniszterelnök július végi rá­diónyilatkozatát, amikor is felrótta a szlo­vákiai zsidó közösségnek, hogy különtárgyalásokat folytatnak a cseh állammal. „A Hitközség tiltakozására, a milliós hallgatottságú műsorban élő adásban el­hangzott vádjairól utóbb egy néhány tíz­ezres példányszámú lapban azt mondta: félreértették őt.”

Az érsekújváriaknak a magyar kárpót­lással kapcsolatos tapasztalataik is kese­rűek. Ezt már Stern Tamástól tudjuk meg, aki szerint „Többe került a leves, mint a hús. Amíg lefordíttattuk a szüksé­ges okmányokat, elmentünk Miskolcra, vagy más illetékes hivatalhoz, olyan költségeink keletkeztek, amit a számunkra különösen nehezen hasznosítható kár­pótlási jegyekből befolyó összeg sokszor alig fedezett.”

Közösségi jóvátételben a szlovákiai zsidóság nem részesült. „A szlovák kor­mány a magyarra mutogat, az meg a szlovákra. A mi öregjeinkre nem terjed ki a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány hatálya, pedig ugyan miféle különbség volt az itteni és a mai Ma­gyarország területéről történt deportá­lás között?”

Stern úr elkalauzol bennünket az egy­kori ortodox zsinagógához, amit nemrég újítottak fel. Közben megtudjuk, a neo­lóg templom odaveszett, s ma már nincs kóser vágás Érsekújváron, aki akar, Galántára jár. „Három igen idős, régi vágá­sú, vallásos hívünk van összesen”, mondja, „de minden sabeszkor van is­tentisztelet.” „És a fiatalok?”, kérdezek rá türelmetlenül. „Nemrég volt egy eskü­vőnk itt, évtizedek óta az első, és a kö­zeljövőben lesz egy barmicvó is.” Elneve­ti magát. „Egy ötven körüli ausztráliai úr határozta el, hogy itt pótolja be, amit majd négy évtizede elmulasztott.”

P. S.

Augusztus 20-án beszélek Alexander Feroval, aki meséli, hogy Láng úr tájékoz­tatta őt beszélgetésünkről, s arról, hogy az identitásproblémáról tudakozódtam. „Zsidók vagyunk, ennyi”, mondja vállat vonva. „Én is”, felelem. „Csak kíváncsi.”