Fehérgárdista zsidók az oroszországi polgárháborúban
„Fejezetek az oroszországi zsidóság történetéből” címmel dokumentumgyűjtemény jelenik meg a közeljövőben. Az összeállítás kutatói és fordítói munkáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán Krausz Tamás professzor vezetésével végezték el. A kötet fenti című fejezetéből közlünk részleteket.
Lassan 80 éve él az a sztereotípia, amely összekapcsolja a bolsevikokat és a zsidókat, róluk általában mint a vörösök támogatóiról vagy mint fehérek áldozatairól esik szó. Kevesen tudnak arról, hogy a másik, bolsevikellenes oldalon is jelen voltak. Itt most nem a zsidó származású mensevikekről illetve eszerekről lesz szó, hanem általában a volt kadétokról és jobboldali cionistákról vagy a náluk még konzervatívabb politikusokról, illetve publicistákról.
Pogrom „alsószinten”
Bevezetésül a fehéreknek a zsidókhoz való viszonyáról. Közismert tény, hogy a Gyenyikin vezette Dél-Oroszországban, és az ukrán felkelők és szeparatisták, majd lengyel katonák által elfoglalt területeken, tehát a letelepedési övezet területén követték el a legvéresebb pogromokat. Ebben legaktívabbak közé éppen a fehérgárdisták tartoztak. Szibériában, Távol-Keleten vagy északon nem lehetett sok áldozata a pogromoknak, ugyanis ott alig éltek zsidók. Azokon a vidékeken a fehér katonaság gyakran a parasztokon „kárpótolta” magát.
A fehérgárdista Önkéntes Hadsereg által elfoglalt dél-oroszországi területeken a pogromok azonban nem tervezett és felülről szervezett genocídiumok voltak, joggal nevezhetők népirtásnak. Ezek a pogromok az alsóbb, közép-, ritkábban felsőbb parancsnokok kezdeményezésére, vagy legalább azok elnézésével történtek, gyakran azonban „spontán” módon is kitörtek. A legfőbb fehér vezetők, mint Gyenyikin és Vrangel emlékirataikban ugyan a gyilkosságokat elítélték, mert ezek elfogadhatatlanok voltak számukra, és mint minden önkényeskedés, lazították a katonák fegyelmét, destabilizálták a hátországot, néhány felhívástól eltekintve az álláspontjuk inkább passzívnak, elnézőnek mondható, ami végső soron sok ezer ember halálához vezetett. Az említett tábornokok katonai diktatúrája – amelyet a jobboldali politikai erőkön túl kadétok is támogatták, és abba mérsékelt szocialista erők is ideig-óráig beleegyeztek, a helyi parancsnokoknak és tiszteknek a hatalmán alapult. Gyenyikin legfőbb célja a bolsevikok leverése volt, közigazgatása az ideiglenesség jeleit viselte, és ennek következtében nem alakult ki a hátországában szilárd kormányzati struktúra, nem teremtődött valódi rend és fegyelem. A katonai elhárító szervek gyakran maguk követtek el köztörvényes bűnöket, például zsarolták a lakosságot. Megjegyzendő, hogy a déli fegyveres erőknél nagyon sok kozák és kaukázusi szolgált, akik éltek hagyományos jogukkal, a hadizsákmányszerzéssel.
Pszichológiájukban még erősen éltek a civil lakosság cár alatti „pacifikálásának” emlékei. Ilyen jellegű csapatok gyakran nemcsak zsidó településeket raboltak ki, hanem időről időre pravoszláv orosz falvakat is. A fehér hadseregek durva antiszemitizmusában közrejátszott, hogy ezekben a „nemzeti értékeket”, „nemzeti alternatívát” igyekeztek szembeállítani az internacionalista, az „áruló”, „németbarát”, „kozmopolita-zsidó” bolsevik forradalommal.
Fehér tisztek, üzletemberek, újságírók
A Gyenyikin vezette Önkéntes Hadseregben eleinte több zsidó származású tiszt is szolgált, egészen addig, amíg orosz bajtársaik gyűlölete arra nem kényszerítette a főparancsnokot, hogy tartalékba helyezze őket vagy elbocsássa. Már 1917 előtt is, a cári hadseregben diszkriminálták a zsidókat: nem lehettek hivatásos tisztek. Ennek ellenére néhányuknak sikerült tiszti rangot elérniök. Amikor az 1917-es februári forradalom után megindult a zsidók emancipációja, sok addig tiltott foglalkozás, így a tiszti pálya is megnyílt előttük.
Közülük néhányan a bolsevik hatalomátvétel után szintén a Don-vidékre menekültek, és az Alekszejev, Kornyilov és Gyenyikin által szervezett Önkéntes Hadsereghez csatlakoztak. Velük tartott az ún. első kubányi hadjárat során (1918 kora tavasz) egy Batkin nevű zsidó származású bolsevikellenes eszer agitátor is. Ugyanis a politikai propagandára a tábornokok és tisztek többsége képtelen volt. Azonban az egyszerű fehér harcosoknak nem tetszett, hogy hozzájuk tartozik, a számukra annyira gyűlöletes 1917 évi zavaros idők egyik képviselője is, számukra furcsa és idegesítő szónoklatokkal. Később, 1919 folyamán, amikor néhány helyen sorozáson igyekeztek feltölteni a hadsereget, a zsidókat is be kellett venni állampolgári kötelességük teljesítésére, de az orosz katonák ellenszenve miatt külön csapatokba szerveződtek, vagy rövidesen hazaengedték őket.
A hadseregen kívüli közéletben természetesen nagyobb számban vettek részt. Több újságírójuk volt, szerepet vállaltak a gazdasági és kereskedelmi szférában, néhány nagytőkés pénzzel támogatta a fehéreket. Egyesek az oroszországi baloldali, de nem bolsevik, mások zsidó vagy orosz polgári pártok, leginkább pedig a kadét párt tagjai közé tartoztak.
Áthidalhatatlan ellentét a judaizmus és a bolsevizmus között
A továbbiakban három olyan zsidóval foglalkozunk, akik közel álltak a fehérekhez, illetve az orosz jobboldalhoz, és akik általában negatívan viszonyultak mindkét 1917-es orosz forradalomhoz, zömükben az orosz birodalom polgárainak tekintették magukat, és többen emiatt a cionizmussal is szembeálltak. A húszas évek első felében berlini emigrációjukban megalakították a Külföldön Élő Orosz Zsidók Hazai Egyesületét (oroszul: Ptyecsesztvennoje Objegyinyenyije Russzkij Jevrejev Zagranyicej). Kiadtak egy tanulmánykötetet, amely tartalmazza tagjai egy részének reagálását az oroszországi eseményekre, a bolsevizmusra és a zsidók akkori szerepére. A kötet címe „Oroszország és zsidók”. A tanulmányok szerzői és egyben a fehérgárdista zsidók legmarkánsabb képviselői Josef Bickerman, Grigorij Landau és Danyiel Paszmanyik Az utóbbi egyébként az említett kötet címadó tanulmányának szerzője.
A kötet elején olvasható a világ zsidóságához intézett felhívás, amely próbálja megmagyarázni, hogy a zsidók új helyzete miért rosszabb a cár alattinál is. A felhívás szerint a forradalom az addig egységes oroszországi zsidó közösség további szétaprózódását hozta magával, és emiatt az új független kisállamok zsidóinak most egyre jobban a kisnemzetek nacionalizmusához kell alkalmazkodniuk – most már a társadalom fordul velük szembe, nemcsak a hatóságok, mint a régi Oroszországban. A forradalom egyik legrosszabb következménye a megnövekedett judofóbia olyan veszélyt jelent, mint még soha semmi. A jogegyenlőség, emancipáció semmit sem változtat a zsidók helyzetén. A felhívás végén megszervezik egyesületük célját, amelyet a bolsevizmus – mert az szerintük a legnagyobb rossz az összes közül – elleni harcban jelölnek meg.
A felhívást a tanulmányok konkretizálják. Közülük az első Josef Bickerman „Oroszország és az orosz zsidóság” című írása. Mindig ellenezte a cionizmust, inkább az orosz irányzatokkal való együttműködést propagálta. Az 1917-ben kezdődött bajok forrását a februári polgári forradalomban látta, amelytől szerinte egyenes üt vezetett a bolsevik októberig. A zsidóságot azért kárhoztatta, mert a nem általuk kirobbantott forradalmat pozitívumnak tekintették, különösen a maguk szempontjából. Szerinte egyáltalán nem egyértelmű, hogy csak a demokrácia lehet jó a zsidóknak, néha különböző autokraták sokkal jobban viszonyultak hozzájuk. A cionistákat is kritizálja, párhuzamba állítva őket a bolsevikokkal. Az egyiknek a szocializmus, a másiknak a mindenható gyógyszer. Kitér a zsidóellenes pogromokra és a fehérgárdista hadseregek garázdálkodására is. Bickerman szerint a fehér hadseregek nemcsak zsidókat irtottak, hanem a legrosszabb ellenségük, a bolsevikok ellen is harcoltak azért az Oroszországért, ami nem idegen a zsidóktól sem. Tehát végeredményben a fehérek „felszabadítók” is voltak. (?)
Az egész forradalmat és polgárháborút egy nagy általános pogromnak tekinti, amelynek csak egy részét képezték a zsidóellenes atrocitások. Mindennek oka szerinte az egyes társadalmi és etnikai csoportok közti korlátlan gyűlölet. Bickerman egyenlőségjelet tesz osztályellenesség és fajellenesség közé. Azt, hogy a bolsevikok alatt sokkal kevesebb pogrom fordult elő, mint máshol és az, hogy ők egyedül tiltották azokat, azzal magyarázza, hogy a bolsevikok, akik szilárd hatalmat kívántak, megértették, hogy ilyen jellegű jogtalanságtól egyenes út vezet a hatalom megdöntéséhez, pogromok ugyanis mindig a demoralizáló, a hatalomellenes elemeket bátorítják.
További jelentős szerző Grigorij Adolfovics Landau, a „Zsidó demokratikus csoport” egyik megalapítója. Tanulmányában azért rosszallja a bolsevizmust, mert az tönkretette a zsidó élet egyik alapját képező városi gazdasági életet (itt valószínűleg kis- és középkereskedelemre, illetve kisiparra gondol a szerző), és a zsidók, akik a városból nem térhettek vissza falusi otthonukba, a szovjet apparátusban igyekeztek elhelyezkedni, ami viszont növelte a környező lakosság irántuk táplált gyűlöletét. A zsidóknak azt javasolja, hogy ne akarjanak különválni a környező társadalomtól, ehelyett inkább egységes állami létben „igyekezzenek kinyilvánítani saját kollektív személyiségüket”. A zsidók, szerinte birodalmi nép, egy nagy, erős, sokszínű államban jobban tudnak érvényesülni, mint a kis nemzeti államokban.
A bolsevikellenes zsidó tábornak fontos képviselője volt Danyiel Paszmanyik. 1905 körül még a Poalei Cion egyik teoretikusa volt. A polgárháború alatt Dél-Oroszországban részt vett a fehér mozgalomban, amiért végül elveszítette a cionisták bizalmát. Az Alkotmányozó Gyűlésbe a kadetok listáján választották.
A „Mit akarunk elérni?” című tanulmányában felhívja a zsidókat, hogy a tragédiáért a többi, „birodalmi néphez” hasonlóan ők is vállaljanak felelősséget.
A bolsevizmus megjelenése szerinte az orosz történelem sajátosságainak eredménye volt, az orosz nemzeti szellem terméke, de szervezettséget részben a zsidó komisszárok adtak neki. Judaizmus és bolsevizmus között áthidalhatatlan ellentétek feszülnek. A bolsevizmus főleg azért veszélyes a judaizmusra nézve, mert az elkülönült zsidó kultúra és lét veszélyben van. A bolsevizmus azért is a zsidók ellensége, mert személyiség- és kultúraellenes. Paszmanyik szerint ugyanis a hittársai többsége inkább individualista és kapitalista párti Elutasítja a semlegességet és kizárólag a fehér oldalt propagálja, ugyanis szerinte csak az mentheti meg a zsidóságot a pogromoktól és a jövőbeli katasztrófától. Ennek biztosítéka a törvényes rend megszilárdítása és a kultúra terjedése. Arra a kérdésre, hogy a szovjethatalom megdöntése idején elkerülhetetlenek-e a pogromok, nem tud választ adni. Helyette két feltételezésből indul ki: az első az, hogy a zsidóság sorsa összekapcsolódik Oroszország sorsával, a bolsevizmusellenes harcra kell, hogy serkentse őket; a másik pedig az a tény, hogy a régi totaliarianizmus újjászületésére nem kerülhet sor, hiszen az országban már nagyon jelentős változások történtek. Ebből a szempontból közömbös, hogy a monarchia vagy a köztársaság győz, mindkettőnek objektív feltételekhez kell alkalmazkodnia.
A jövőbeli pogromokról pedig azt tartja, hogy azok elmaradnak. Nem az antiszemiták törvénytisztelete, humanizmusa miatt, hanem – hazaszeretetükből… Az ismertté tett vélemények betekintést nyújthatnak néhány, a bolsevizmust jobboldali, illetve időnként sajátosan szélsőjobboldali szemszögből megközelítő zsidó fehérértelmiségi vélekedésekbe. Milyen indítékok vezethették őket erre az orosz birodalmi, konzervatív álláspontra? Mindenekelőtt a zsidó elit által addig elért gazdasági és hatalmi pozíciók féltése és a forradalmat elutasító értelmiségi léthelyzet: a szerzők a birodalom evolúciójának voltak a hívei. A zsidóságot egy kollektivista, monogenizáló tendenciától féltik, amely létük olyan intézményeit veszélyezteti, mint a vallás, a hagyományok és magántulajdon. Ezek nélkül szerintük a zsidóság kiszolgáltatottá, függővé válna, nézeteiket azonban az emigrációban élő oroszországi zsidó közösség többsége elutasította.
A fejezet dokumentumait orosz eredetiből Halász Iván fordította és látta el magyarázatokkal.
A jegyzetek készítésében részt vett Gantner Brigitta
JEGYZETEK
Letelepedési övezet: A cári birodalomnak azok a területei, ahol a zsidók élhettek. A XIX. századvégi Oroszország 5,2 millió zsidóságának 99,6% (a többi az úgynevezett ázsiai hegyi zsidó volt) az ország nyugati felében, a számára engedélyezett letelepedési övezetben lakott, ami Lengyelországot, Ukrajnát és a mai Belarossziát foglalta magába. A letelepedési övezetet elhagyni tilos volt, a hatóságok így akarták a zsidókat távol tartani a belső, központi helyektől, Pétervártól, Moszkvától. A tilalmon II. Sándor cár enyhített az iskolázottak, a diplomások számára. A tömegek számára csak az 1917-es februári forradalom után szűnt meg a korlátozás.
Eszer A szociálrevolúció rövidítése. 1902-ben alakult párt programja a földesúri földek átadása a parasztoknak, és a polgári demokrácia kivívása volt. Balszárnya 1917 októbere után két évig részt vett Lenin kormányában.
Mérsékelt szocialisták: 1917 után így szokták nevezni a kommunistákkal szembeforduló baloldali pártokat: az eszereket és a szociáldemokrata mensevikeket.
Kadétok: Az Alkotmányos Demokrata (Konstytuciosnije Demokrati) Párt. A liberális polgárság, a nemesség és az értelmiség jelentős részének pártja.
Önkéntes hadsereg: Az 1917-es októberi forradalom után a Don-vidékre menekült volt cári tábornokok szervezték meg, önkéntes jelentkező tisztekből, tiszti iskolásokból, polgári ifjakból és kozákokból.
Grigorij Adolfovics Landau (1867-1940): orosz-zsidó publicista és újságíró, a Zsidó Demokratikus Csoport egyik megalapítója. Emigrációban a „Rul” nevű orosz emigráns lapnak dolgozott.
Josef Bickerman (1867-1941): filológus végzettségű publicista. Mindig ellenezte a cionizmust, inkább az orosz irányzatokkal való együttműködést propagálta.
Danyiel Paszmanyik (1869-1930): cionista író és vezető. Svájcban és Bulgáriában orvosnak tanult. A cionizmus evolúciós koncepcióját hirdette, és támogatta az Erecz Israelben végzendő gyakorlati munkát és a diaszpóra életében való aktív cionista részvételt. A cionisták nagy része cikkeiből és műveiből tanult. 1919-ben Párizsba emigrált, ahol 1920-1922 között az orosz emigráns lapnak (Obsheje Delo) lett a szerkesztője. Kapcsolata ezzel a körrel eltávolította őt a cionista mozgalomtól.
Anton Ivanovics Gyenyikin (1872-1947): A dél-olaszországi ellenforradalmi rendszer vezetője, az ottani fehérgárdista hadseregek főparancsnoka. Politikailag a kadétokhoz és a mérsékelt monarchistákhoz állt közel, az orosz fehér katonai vezetők közül pedig ő nevezhető a leginkább polgári gondolkodásúnak.
Alekszander Kolcsak admirális (1873-1920): Szibéria legfőbb kormányzója, formálisan az oroszországi fehér ellenforradalom legfőbb vezetője. Féktelen katonai terrort engedett meg, amely részben végül bukáshoz is vezetett. 1920-ban előbb az ellene fellázadt eszerek és mensevikek, aztán a bolsevikok kezére került, akik kivégezték.
Címkék:1995-06