Fehérgárdista zsidók az oroszországi polgárháborúban

Írta: HALÁSZ IVÁN - Rovat: Archívum, Történelem

Fejezetek az oroszországi zsidóság történetéből” címmel dokumentumgyűjtemény jelenik meg a közeljövőben. Az összeállítás kutatói és fordítói munkáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán Krausz Tamás professzor vezetésével végezték el. A kötet fenti című fejezetéből közlünk részleteket.

Lassan 80 éve él az a sztereotípia, amely összekapcsolja a bolsevikokat és a zsidókat, róluk általában mint a vörö­sök támogatóiról vagy mint fehérek ál­dozatairól esik szó. Kevesen tudnak ar­ról, hogy a másik, bolsevikellenes olda­lon is jelen voltak. Itt most nem a zsidó származású mensevikekről illetve eszerekről lesz szó, hanem általában a volt kadétokról és jobboldali cionistákról vagy a náluk még konzervatívabb politi­kusokról, illetve publicistákról.

Pogrom „alsószinten”

Bevezetésül a fehéreknek a zsidókhoz való viszonyáról. Közismert tény, hogy a Gyenyikin vezette Dél-Oroszországban, és az ukrán felkelők és szeparatisták, majd lengyel katonák által elfoglalt terü­leteken, tehát a letelepedési övezet terü­letén követték el a legvéresebb pogromokat. Ebben legaktívabbak közé ép­pen a fehérgárdisták tartoztak. Szibériá­ban, Távol-Keleten vagy északon nem le­hetett sok áldozata a pogromoknak, ugyanis ott alig éltek zsidók. Azokon a vidékeken a fehér katonaság gyakran a parasztokon „kárpótolta” magát.

A fehérgárdista Önkéntes Hadsereg ál­tal elfoglalt dél-oroszországi területeken a pogromok azonban nem tervezett és felülről szervezett genocídiumok voltak, joggal nevezhetők népirtásnak. Ezek a pogromok az alsóbb, közép-, ritkábban felsőbb parancsnokok kezdeményezé­sére, vagy legalább azok elnézésével történtek, gyakran azonban „spontán” módon is kitörtek. A legfőbb fehér ve­zetők, mint Gyenyikin és Vrangel emlék­irataikban ugyan a gyilkosságokat elítél­ték, mert ezek elfogadhatatlanok voltak számukra, és mint minden önkényeske­dés, lazították a katonák fegyelmét, des­tabilizálták a hátországot, néhány felhí­vástól eltekintve az álláspontjuk inkább passzívnak, elnézőnek mondható, ami végső soron sok ezer ember halálához vezetett. Az említett tábornokok katonai diktatúrája – amelyet a jobboldali politi­kai erőkön túl kadétok is támogatták, és abba mérsékelt szocialista erők is ideig-óráig beleegyeztek, a helyi parancsno­koknak és tiszteknek a hatalmán ala­pult. Gyenyikin legfőbb célja a bolsevi­kok leverése volt, közigazgatása az ideig­lenesség jeleit viselte, és ennek követ­keztében nem alakult ki a hátországá­ban szilárd kormányzati struktúra, nem teremtődött valódi rend és fegyelem. A katonai elhárító szervek gyakran maguk követtek el köztörvényes bűnöket, pél­dául zsarolták a lakosságot. Megjegy­zendő, hogy a déli fegyveres erőknél na­gyon sok kozák és kaukázusi szolgált, akik éltek hagyományos jogukkal, a hadizsákmányszerzéssel.

Pszichológiájukban még erősen éltek a civil lakosság cár alatti „pacifikálásá­nak” emlékei. Ilyen jellegű csapatok gyakran nemcsak zsidó településeket ra­boltak ki, hanem időről időre pravoszláv orosz falvakat is. A fehér hadseregek durva antiszemitizmusában közreját­szott, hogy ezekben a „nemzeti értéke­ket”, „nemzeti alternatívát” igyekeztek szembeállítani az internacionalista, az „áruló”, „németbarát”, „kozmopolita-zsi­dó” bolsevik forradalommal.

Fehér tisztek, üzletemberek, újságírók

A Gyenyikin vezette Önkéntes Hadse­regben eleinte több zsidó származású tiszt is szolgált, egészen addig, amíg orosz bajtársaik gyűlölete arra nem kényszerítette a főparancsnokot, hogy tartalékba helyezze őket vagy elbocsás­sa. Már 1917 előtt is, a cári hadseregben diszkriminálták a zsidókat: nem lehettek hivatásos tisztek. Ennek ellenére néhányuknak sikerült tiszti rangot elérniök. Amikor az 1917-es februári forradalom után megindult a zsidók emancipációja, sok addig tiltott foglalkozás, így a tiszti pálya is megnyílt előttük.

Közülük néhányan a bolsevik hatalomátvétel után szintén a Don-vidékre me­nekültek, és az Alekszejev, Kornyilov és Gyenyikin által szervezett Önkéntes Hadsereghez csatlakoztak. Velük tartott az ún. első kubányi hadjárat során (1918 kora tavasz) egy Batkin nevű zsi­dó származású bolsevikellenes eszer agitátor is. Ugyanis a politikai propagan­dára a tábornokok és tisztek többsége képtelen volt. Azonban az egyszerű fe­hér harcosoknak nem tetszett, hogy hoz­zájuk tartozik, a számukra annyira gyű­löletes 1917 évi zavaros idők egyik kép­viselője is, számukra furcsa és idegesítő szónoklatokkal. Később, 1919 folya­mán, amikor néhány helyen sorozáson igyekeztek feltölteni a hadsereget, a zsi­dókat is be kellett venni állampolgári kö­telességük teljesítésére, de az orosz ka­tonák ellenszenve miatt külön csapatok­ba szerveződtek, vagy rövidesen haza­engedték őket.

A hadseregen kívüli közéletben ter­mészetesen nagyobb számban vettek részt. Több újságírójuk volt, szerepet vállaltak a gazdasági és kereskedelmi szférában, néhány nagytőkés pénzzel támogatta a fehéreket. Egyesek az oroszországi baloldali, de nem bolsevik, mások zsidó vagy orosz polgári pártok, leginkább pedig a kadét párt tagjai közé tartoztak.

Áthidalhatatlan ellentét a judaizmus és a bolsevizmus között

A továbbiakban három olyan zsidóval foglalkozunk, akik közel álltak a fehé­rekhez, illetve az orosz jobboldalhoz, és akik általában negatívan viszonyultak mindkét 1917-es orosz forradalomhoz, zömükben az orosz birodalom polgárai­nak tekintették magukat, és többen emi­att a cionizmussal is szembeálltak. A hú­szas évek első felében berlini emigráció­jukban megalakították a Külföldön Élő Orosz Zsidók Hazai Egyesületét (oro­szul: Ptyecsesztvennoje Objegyinyenyije Russzkij Jevrejev Zagranyicej). Kiad­tak egy tanulmánykötetet, amely tar­talmazza tagjai egy részének reagálását az oroszországi eseményekre, a bolsevizmusra és a zsidók akkori szerepére. A kötet címe „Oroszország és zsidók”. A tanulmányok szerzői és egyben a fe­hérgárdista zsidók legmarkánsabb kép­viselői Josef Bickerman, Grigorij Landau és Danyiel Paszmanyik Az utóbbi egyéb­ként az említett kötet címadó tanulmá­nyának szerzője.

A kötet elején olvasható a világ zsidó­ságához intézett felhívás, amely próbál­ja megmagyarázni, hogy a zsidók új helyzete miért rosszabb a cár alattinál is. A felhívás szerint a forradalom az addig egységes oroszországi zsidó közösség további szétaprózódását hozta magával, és emiatt az új független kisállamok zsi­dóinak most egyre jobban a kisnemze­tek nacionalizmusához kell alkalmaz­kodniuk – most már a társadalom fordul velük szembe, nemcsak a hatóságok, mint a régi Oroszországban. A forra­dalom egyik legrosszabb következmé­nye a megnövekedett judofóbia olyan veszélyt jelent, mint még soha semmi. A jogegyenlőség, emancipáció semmit sem változtat a zsidók helyzetén. A fel­hívás végén megszervezik egyesületük célját, amelyet a bolsevizmus – mert az szerintük a legnagyobb rossz az összes közül – elleni harcban jelölnek meg.

A felhívást a tanulmányok konkretizál­ják. Közülük az első Josef Bickerman „Oroszország és az orosz zsidóság” cí­mű írása. Mindig ellenezte a cionizmust, inkább az orosz irányzatokkal való együttműködést propagálta. Az 1917-ben kezdődött bajok forrását a februári polgári forradalomban látta, amelytől szerinte egyenes üt vezetett a bolsevik októberig. A zsidóságot azért kárhoztat­ta, mert a nem általuk kirobbantott for­radalmat pozitívumnak tekintették, különösen a maguk szempontjából. Sze­rinte egyáltalán nem egyértelmű, hogy csak a demokrácia lehet jó a zsidóknak, néha különböző autokraták sokkal job­ban viszonyultak hozzájuk. A cionistá­kat is kritizálja, párhuzamba állítva őket a bolsevikokkal. Az egyiknek a szocializ­mus, a másiknak a mindenható gyógy­szer. Kitér a zsidóellenes pogromokra és a fehérgárdista hadseregek garázdálko­dására is. Bickerman szerint a fehér had­seregek nemcsak zsidókat irtottak, ha­nem a legrosszabb ellenségük, a bolse­vikok ellen is harcoltak azért az Oroszor­szágért, ami nem idegen a zsidóktól sem. Tehát végeredményben a fehérek „felszabadítók” is voltak. (?)

Az egész forradalmat és polgárhábo­rút egy nagy általános pogromnak tekin­ti, amelynek csak egy részét képezték a zsidóellenes atrocitások. Mindennek oka szerinte az egyes társadalmi és et­nikai csoportok közti korlátlan gyűlölet. Bickerman egyenlőségjelet tesz osztályellenesség és fajellenesség közé. Azt, hogy a bolsevikok alatt sokkal keve­sebb pogrom fordult elő, mint máshol és az, hogy ők egyedül tiltották azokat, azzal magyarázza, hogy a bolsevikok, akik szilárd hatalmat kívántak, megér­tették, hogy ilyen jellegű jogtalanságtól egyenes út vezet a hatalom megdönté­séhez, pogromok ugyanis mindig a de­moralizáló, a hatalomellenes elemeket bátorítják.

További jelentős szerző Grigorij Adolfovics Landau, a „Zsidó demokratikus csoport” egyik megalapítója. Tanulmá­nyában azért rosszallja a bolsevizmust, mert az tönkretette a zsidó élet egyik alapját képező városi gazdasági életet (itt valószínűleg kis- és középkereskede­lemre, illetve kisiparra gondol a szerző), és a zsidók, akik a városból nem térhet­tek vissza falusi otthonukba, a szovjet apparátusban igyekeztek elhelyezkedni, ami viszont növelte a környező lakosság irántuk táplált gyűlöletét. A zsidóknak azt javasolja, hogy ne akarjanak külön­válni a környező társadalomtól, ehelyett inkább egységes állami létben „igyekez­zenek kinyilvánítani saját kollektív sze­mélyiségüket”. A zsidók, szerinte biro­dalmi nép, egy nagy, erős, sokszínű ál­lamban jobban tudnak érvényesülni, mint a kis nemzeti államokban.

A bolsevikellenes zsidó tábornak fon­tos képviselője volt Danyiel Paszmanyik. 1905 körül még a Poalei Cion egyik teo­retikusa volt. A polgárháború alatt Dél-Oroszországban részt vett a fehér mozga­lomban, amiért végül elveszítette a cio­nisták bizalmát. Az Alkotmányozó Gyűlésbe a kadetok listáján választották.

A „Mit akarunk elérni?” című tanulmá­nyában felhívja a zsidókat, hogy a tragé­diáért a többi, „birodalmi néphez” ha­sonlóan ők is vállaljanak felelősséget.

A bolsevizmus megjelenése szerinte az orosz történelem sajátosságainak eredménye volt, az orosz nemzeti szel­lem terméke, de szervezettséget rész­ben a zsidó komisszárok adtak neki. Judaizmus és bolsevizmus között áthi­dalhatatlan ellentétek feszülnek. A bol­sevizmus főleg azért veszélyes a judaiz­musra nézve, mert az elkülönült zsidó kultúra és lét veszélyben van. A bolse­vizmus azért is a zsidók ellensége, mert személyiség- és kultúraellenes. Pasz­manyik szerint ugyanis a hittársai több­sége inkább individualista és kapitalista párti Elutasítja a semlegességet és ki­zárólag a fehér oldalt propagálja, ugyan­is szerinte csak az mentheti meg a zsi­dóságot a pogromoktól és a jövőbeli katasztrófától. Ennek biztosítéka a tör­vényes rend megszilárdítása és a kul­túra terjedése. Arra a kérdésre, hogy a szovjethatalom megdöntése idején el­kerülhetetlenek-e a pogromok, nem tud választ adni. Helyette két feltétele­zésből indul ki: az első az, hogy a zsidó­ság sorsa összekapcsolódik Oroszor­szág sorsával, a bolsevizmusellenes harcra kell, hogy serkentse őket; a má­sik pedig az a tény, hogy a régi totaliarianizmus újjászületésére nem kerülhet sor, hiszen az országban már nagyon je­lentős változások történtek. Ebből a szempontból közömbös, hogy a monar­chia vagy a köztársaság győz, mind­kettőnek objektív feltételekhez kell al­kalmazkodnia.

A jövőbeli pogromokról pedig azt tart­ja, hogy azok elmaradnak. Nem az anti­szemiták törvénytisztelete, humanizmu­sa miatt, hanem – hazaszeretetükből… Az ismertté tett vélemények betekintést nyújthatnak néhány, a bolsevizmust jobboldali, illetve időnként sajátosan szélsőjobboldali szemszögből megkö­zelítő zsidó fehérértelmiségi vélekedé­sekbe. Milyen indítékok vezethették őket erre az orosz birodalmi, konzerva­tív álláspontra? Mindenekelőtt a zsidó elit által addig elért gazdasági és hatalmi pozíciók féltése és a forradalmat eluta­sító értelmiségi léthelyzet: a szerzők a birodalom evolúciójának voltak a hívei. A zsidóságot egy kollektivista, monogenizáló tendenciától féltik, amely létük olyan intézményeit veszélyezteti, mint a vallás, a hagyományok és magántulaj­don. Ezek nélkül szerintük a zsidóság kiszolgáltatottá, függővé válna, néze­teiket azonban az emigrációban élő oroszországi zsidó közösség többsége elutasította.

A fejezet dokumentumait orosz eredetiből Halász Iván fordította és látta el magyarázatokkal.

A jegyzetek készítésében részt vett Gantner Brigitta

JEGYZETEK

Letelepedési övezet: A cári birodalomnak azok a területei, ahol a zsidók élhettek. A XIX. századvégi Oroszország 5,2 millió zsidóságá­nak 99,6% (a többi az úgynevezett ázsiai hegyi zsidó volt) az ország nyugati felében, a számá­ra engedélyezett letelepedési övezetben la­kott, ami Lengyelországot, Ukrajnát és a mai Belarossziát foglalta magába. A letelepedési övezetet elhagyni tilos volt, a hatóságok így akarták a zsidókat távol tartani a belső, köz­ponti helyektől, Pétervártól, Moszkvától. A tilalmon II. Sándor cár enyhített az iskolázot­tak, a diplomások számára. A tömegek számá­ra csak az 1917-es februári forradalom után szűnt meg a korlátozás.

Eszer A szociálrevolúció rövidítése. 1902-ben alakult párt programja a földesúri földek átadása a parasztoknak, és a polgári demokrácia kivívása volt. Balszárnya 1917 októbere után két évig részt vett Lenin kormányában.

Mérsékelt szocialisták: 1917 után így szokták nevezni a kommunistákkal szembeforduló bal­oldali pártokat: az eszereket és a szociáldemok­rata mensevikeket.

Kadétok: Az Alkotmányos Demokrata (Konstytuciosnije Demokrati) Párt. A liberális polgárság, a nemesség és az értelmiség jelentős részé­nek pártja.

Önkéntes hadsereg: Az 1917-es októberi for­radalom után a Don-vidékre menekült volt cári tábornokok szervezték meg, önkéntes jelent­kező tisztekből, tiszti iskolásokból, polgári ifjakból és kozákokból.

Grigorij Adolfovics Landau (1867-1940): orosz-zsidó publicista és újságíró, a Zsidó De­mokratikus Csoport egyik megalapítója. Emig­rációban a „Rul” nevű orosz emigráns lapnak dolgozott.

Josef Bickerman (1867-1941): filológus vég­zettségű publicista. Mindig ellenezte a cio­nizmust, inkább az orosz irányzatokkal való együttműködést propagálta.

Danyiel Paszmanyik (1869-1930): cionista író és vezető. Svájcban és Bulgáriában orvosnak tanult. A cionizmus evolúciós koncepcióját hir­dette, és támogatta az Erecz Israelben vég­zendő gyakorlati munkát és a diaszpóra életé­ben való aktív cionista részvételt. A cionisták nagy része cikkeiből és műveiből tanult. 1919-ben Párizsba emigrált, ahol 1920-1922 között az orosz emigráns lapnak (Obsheje Delo) lett a szerkesztője. Kapcsolata ezzel a körrel eltávolí­totta őt a cionista mozgalomtól.

Anton Ivanovics Gyenyikin (1872-1947): A dél-olaszországi ellenforradalmi rendszer vezetője, az ottani fehérgárdista hadseregek főparancsnoka. Politikailag a kadétokhoz és a mérsékelt monarchistákhoz állt közel, az orosz fehér katonai vezetők közül pedig ő nevezhető a leginkább polgári gondolkodásúnak.

Alekszander Kolcsak admirális (1873-1920): Szibéria legfőbb kormányzója, formálisan az oroszországi fehér ellenforradalom legfőbb ve­zetője. Féktelen katonai terrort engedett meg, amely részben végül bukáshoz is vezetett. 1920-ban előbb az ellene fellázadt eszerek és mensevikek, aztán a bolsevikok kezére került, akik kivégezték.

Címkék:1995-06

[popup][/popup]