Faktum és fikció

Faktum és fikció

Pelle János úgy másfél évtizede – saját bevallása sze­rint második novelláskötetének visszhangtalansága miatt – kivonult az iroda­lomból. Azóta fordított, politizált, pole­mizált, és több, egyenetlen színvonalú munkát publikált az antiszemitizmusról, a zsidótörvényekről, legutóbb pedig Jászi Oszkárról. Ezek a kötetek külön írást érdemelnének, így csupán közbevetőleg jegyzem meg, hogy A gyűlölet vetése cí­mű könyve nemrég jelent meg Amerikában. Intellektuális exodusa azonban – a sikertelenségen és az alapítványi tá­mogatások után futkosó értelmiségi kö­röktől való megcsömörlésen túl – vala­mi mást is jelentett: a munkába temetke­zést, ami sejteni sem engedte, hogy mi­féle tragédia érte a szerzőt, aki végletes fájdalmát és indulatait évekig magába fojtotta. Pelle János, autóbalesetben el­hunyt kisfia halálakor zárójelbe tette az írói létet, vagyis a lélek szót. Megfogad­ta, hogy addig nem kezd regénybe, amíg nem születik meg Dániel „testvére”, ho­lott ő is tudja, nincs annál abszurdabb és könyörtelenebb eszme, mint hogy az egyik ember pótolhatja a másikat. ígére­te alól feloldozást nyert, és egy nem akármilyen művel tért vissza Árkádiába.

Amikor az első oldalak olvasásába kezdtem, fél füllel a tévét hallgattam, amiben éppen a csodás Ludmilla Ulickaja beszélt arról, hogy az irodalom már minden lehetséges témát feldolgozott, kibeszélt, kimerített, kivéve a halált, bár sok újat arról sem lehet mondani. Amiről eszerint persze nem lehet be­szélni, így hallgatni kell. Amiről hallgat­ni éppoly képtelenség, mint beszélni ró­la. Az elvesztett gyermekről. A gyerek­halálról. És akkor itt van ez a könyv, ami már nyitómondatával homlokegye­nest az ellentéte Ulickaja csendes, érett bölcsességének és az álnok beletörődés­nek. Itt van ez a könyv, ez a valódi szen­vedéstörténet, ami nem szíven üt, ha­nem álcsúcson vág, földhöz ver. Az imént azt írtam, valódi, ugyanis az inter­júkból tudjuk, hogy a mű valós esemé­nyekre és valós érzelmekre épül. Ponto­san ez jelenti egyik legnagyobb erényét, sőt egyenetlenségei is akkor a legszem­betűnőbbek, amikor az író mintegy megtorpanva saját őszinteségétől, fiktív elemekkel dúsítja a cselekményt. Ez a regény (?), ami kilenc évig készült, de szerencsére nem érlelődött, inkább terá­piás napló. Annak lenyomata, miképpen biztosíthatja az írás a „mentális túlélés” egyetlen esélyét. Kiválóan illik rá Bernhard műfajmegjelölése: indulatmű.

A regénynek – az egyszerűség kedvé­ért nevezzük így – számos rétege van, hiszen a tragédia egész életének, Isten­hez való viszonyának, emberi kapcsola­tainak átértékelésére kényszeríti a fősze­replőt, Stern Tamást, aki az önmarcangolás következtében kudarcok sorozata­ként tárja elénk Jóbéhoz mérhető sorsát. Igaz, Jób sokat adott volna érte, ha leg­alább egyetlen okot hall az Úrtól, hogy miért kell szenvednie, míg Stern, gyar­lóságának tudatában, mindig talál erre elegendő indokot. Emberi, nagyon is emberi, ahogy az egyik nietzschei feje­zetcím is mondja. Jóbhoz azonban mé­lyebb hasonlóság fűzi, hiszen a legtöbb elbeszélés a csapásoknál fejeződik be, Sternt viszont új gyermekkel ajándékoz­za meg az ég. A fiktív szálak és a meg­szerkesztettség ellenében a szöveg ké­pes volt megőrizni robusztusságát és egyben rendkívüli finomságát. Az időv­el játszó, csapongó elme fedi fel magát, ami álomképekbe, szerepjátékokba és egyéb imaginációkba (például Stern mint nő, önkasztráció) átúszó monológjaiban ösztönösen hor­doz valamifajta kohéziós erőt. Az, amit jövőként álmodunk meg, összefüggéstelen emléktöredé­kek, vágyak és elfojtott félelmek sora, nem áll össze egységes cse­lekménnyé, üzenetét csak utólag ismerjük fel, írja Pelle. Ezek a fantáziálások, jó érzékkel, nin­csenek elkülönítéssel jelezve.

A cselekmény meglehetősen egyszerű: Sternben a gyászmunka alatt – amelyet pszichológiai ismeretei in­kább csak bonyolítanak – megfogalma­zódik az elhatározás, hogy ismét gyere­ket akar. Erre, felesége egy korábbi mű­tétje miatt, már a mesterséges megter­mékenyítéssel sincs lehetőség, Ábra­hám Péter nőgyógyász tanácsára tehát keresnek egy béranyát, aki pénzért kihordja az ő testükből fogant magzatot. Ennél azért természetesen bonyolultabb a dolog, mert a hazugságot, hogy az éle­tet nem lehet pénzben kifejezni, csak az hiszi el, akinek a családjában soha nem fordult még elő, hogy a megmaradás az aranyon múlt. Iszonyú megrázó a halá­leset utáni első, lelkiismeret-furdalástól gyötört szeretkezésekről, az embert mindig parányivá zsugorító kórházi ki­szolgáltatottságról, Stern állandó öngyű­löletéről, amiért fia halála ihletet biztosít számára – „Élősdi vagyok” -, na és fia volt óvónőjével folytatott, majd megalázó jelenettel végződő viszonyáról olvas­ni. A házaspár a legnehezebb utat vá­lasztja: együtt maradnak, még akkor is, amikor Stern visszatér a zsidósághoz, és ateista feleségét is megpróbálja rávenni néhány szokás megtartására. A főhős rá­döbben, hogy az orvosok mikroszkópjai után Isten nagyítója alá került – vagy volt eddig is -, miképpen a légy, amit kiskorában lencsével égetett halálra. Is­ten is kíváncsi rá, mennyit bír az ember.

A másik központi figura Kaverna György, Stern kollegája, aki gyilkossági kísérletet hajt végre felesége szeretője ellen. A nő két gyerekével Amerikába utazik, hogy ott „imperialista janicsáro­kat” neveljen belőlük, Kaverna pedig pszichiátriai kezelése után – amiben a verseinek, illetve a példaképéről, Dó­zsáról írott forgatókönyvének elutasítá­sa is közrejátszott – az utolsókat rúgó diktatúra besúgója lesz. A zavart tudatú, az utcákat önvédelmi fegyverével rovó, opportunista Kaverna egyszerre dédel­geti egy parasztlázadás álmát, kritikusai kivégzését, és sóvárog a szocialista rend után. Képtelen normális kapcsolatokat kiépíteni, élettársaival módszeres sza­distaként bánik, amolyan Weiningeren iskolázott nőgyűlölő. Az abortuszelle­nes magzatvédő mozgalomhoz és a ha­sonszőrű amerikai szektához egyik láto­mása vezeti: meghallja egy halálra ítélt magzat sikolyát, akiben a párthus-szkíta messiást sejti, de a terhesség megszakí­tását a mozgalom tüntetései ellenére el­végzik. Az orvos Ábrahám Péter, akit Kaverna bosszúból fejbe lő.

Ez még akkor sem tűnik bravúros me­seszövésnek, amikor felmerül, hogy Ka­verna apja lehetett a Stern apjával kegyetlenkedő keretlegény. Nem értjük, miért van szükség erre a betéttörténetre. Ráadá­sul, ha komolyan vesszük a figyelmezte­tést, miszerint regényről van szó, akkor kénytelenek vagyunk identitás- vagy kulcsregényként – hiszen a szereplők többsége könnyűszerrel beazonosítható a modellként szolgáló valós személyekkel -, esetleg az abortuszról szóló didaktikus eszmefuttatásként olvasni. Ám az utolsó fejezet – amelyben Pelle unamunói csel­hez nyúl, és előttünk dönt szereplői vég­zetéről – mindent helyrebillent, beigazolódik ugyanis az a Kaverna és Stern stá­ciói közti torz szimmetria szülte, végig bennünk motoszkáló gyanú, hogy Kaverna is csak Stern egyik énje, akivé akkor vált volna, ha autoagresszióját a külvilág vagy a nők ellen fordítja. De közös ben­nük a szakmai mellőzöttségből fakadó keserűség és a vallási buzgalomhoz való elérkezés. Kaverna titkos vágyaimat va­lósította meg, saját gátlásaimat győzte le, ő a másik, aki ugyanaz.

Pelle letaglózó műve nagyon fontos dolgot jelent, mégpedig azt, hogy az irodalomnak – ami már mindent elmon­dott – a mesélőkedven, az önfeltárás artisztikumán és a megmutatkozás katar­zisán túl még ma is lehet valódi tétje. A szavak olykor azt a jelentést is hordoz­hatják, amit adtunk nekik.

Csáki Márton