„Ez számomra lelkiismereti probléma”

Meditáció másságról és megértésről Szentágothai János professzorral

Pár héttel a Keresztény-Zsidó Társaság megalakulása után került sor erre a beszélgetésre Szentágothai János professzorral – valójában meditációra, melynek e sorok följegyzője leginkább hallgatója volt – egy szombat estén. Ha az Időpont jelképes, a véletlen akarata volt, mivel hétköznapokon az akadémikus intézetében van elfoglalva, képviselőként a parlament köti le, s még beszélgetésünk délelőttjén is egy közérdekű – a világkiállítás ügyében tartott – fórumon találkozhattunk vele. Otthon feleségével fogadott, s úgy éreztem, ez nem interjú, hanem vallomás és töprengés sorsalakító dolgokról.

– Én úgy érzem, bizonyos mértékig az ökumenikus mozgalom vezetett a társaság megalakulásához. Ezen belül kifejezetten a zsidó-keresztény párbeszéd volt előtérben. Ismerjük meg egymást jobban. Raj Tamás főrabbi rögtön meg is hívott bennünket, ő a Nagyfuvaros utcai zsinagógában szokott bibliamagyarázatot tartani. A Genézis finom szövegelemzése kapcsán bennem a történelem merült fel: ha egy nagy intelligenciájú embercsoport a fejét ráadja, mert mással nem foglalkozhat, mint a zsidók beszűkült viszonyai között például Galíciában vagy Dél-Oroszországban, az elemzés milyen mélységéig jut. Ugye, az európai zsidóság eredetileg a Rajna vidékén élt – oda utal vissza a jiddis nyelv is -, majd amikor a keresztes háborúkkal kapcsolatban üldözni kezdték őket, Türingiába menekültek. Onnan pedig Erős Ágost, illetve utódai alatt kellett továbbmenniük, s így jutottak Lengyelország, illetve Dél-Oroszország néptelenebb régióiba.

De visszatérve a társaság alakulására: az alakuló ülés után nagy kíváncsisággal várom a folytatást. Az ott kialakult beszélgetés nyomán a legjobb reményem van arra, hogy mélyebben megismerkedve, egymást meglátogatva jobb lesz a megértés. Mindjárt meg is hívtak egy széderestére. Ez egyébként Amerikában bevett szokás, több munkatársamat, akik kint dolgoztak, meghívták ott. Megjegyzem, időközben a parlamentben is alakult egy antiszemitizmus elleni mozgalom, ehhez ugyancsak csatlakoztam, mert ez számomra lelkiismereti probléma.

– Úgy érti, személyes indítékai vannak?

– Onnan kezdődik, hogy a budapesti német birodalmi gimnáziumban érettségiztem 1930-ban. Az iskolában még Hitler nevét sem hallottuk, hiszen csak az 1930-as választásokon jutott be pártja a parlamentbe, ahol akkor aztán a szélső baloldalon helyezték el, mivel azt sem tudták, hogy nacionalistának vagy szocialistának tekintsék őket. Mármost ennek az iskolának – amelyik kitűnő iskola volt, nem a magolást, a tankönyvet kérték számon, hanem a tanárok által kezdeményezett vitákban való részvételt, az ismeret alapján való érvelést – s az osztálynak a tanulói is harmadrészt a főként budapesti zsidó nagypolgárság gyermekei voltak. Közöttük sok kikeresztelkedett szülők gyermeke. Nagyon liberális volt a légkör. A német, svájci és osztrák támogatást élvező egyesület iskolájában akkor a weimari szellem érvényesült, a kultúrfölényt nem prédikálták, a magyar iskolákban divatos jelszavakat sem hallottuk. A legjobb barátaim zsidók voltak, s nagyon nyíltan beszéltünk meg mindent. Tehát ilyen értelemben az antiszemitizmusból mit sem éreztem. Amikor azután bekerültem az egyetem orvosi fakultására, rögtön szembekerültem ezzel a rettenetes polarizációval. A numerus clausus miatt a zsidók közül már csak a legjobbak kerülhettek az egyetemre. Én egy kikeresztelkedett osztálytársammal jutottam be, s mivel mindketten két anyanyelvűek voltunk, a szünetben németül beszéltük meg a problémákat. S amikor megtudtuk, hogy „Hirig Simon professzor megkezdi előadását egyetemünkön is” és a műegyetemről vagy a jogászok közül jönnek zsidókat verni, értesítettük a zsidó kol­légákat azzal, hogy szólunk, ha újra nyugodtan bejárhatnak az egyetemre.

– Egy korábbi beszélgetésben szó volt arról, hogy az orvosi pályán, mint számukra is nyitottabb szabad pályán nagyobb volt a zsidók aránya. Ez okozott feszültséget?

Én az anatómiára kerültem, s az nem volt frekventált hely. Volt olyan tanszék, illetve professzor, aki – úgymond – a magyarokat igyekezett előtérbe helyezni, de ez abban is érvényre jutott, hogy a német származásúakat igyekezett rávenni a névmagyarosításra. Ami engem illet, az anatómián pillanatok alatt kiderült, hogy érettségi szinten tudok németül. Abban az időben németül írták a tudományos közleményeket. Lenhossék Mihály professzornak igen kiváló magyar és német értekező stílusa volt, tankönyvei ma is példaszerűek, tudniillik ő előbb Svájcban, majd Németországban volt egyetemi rendkívüli tanár. Mármost, egy idősebb orr-fül-gégész fordított közleményeket, de az ő stílusa Lenhosséknak nem tetszett, azt mondta, hogy zsidós. Ebben az a furcsa, hogy Lenhossék anyja zsidó családból származott. Lenhossék látta, hogy jól tudok németül, s később tanított, hogy mire kell vigyázni: ne éljek vissza a tudásommal, ne legyenek olyan nagy körmondatok, mert – mint mondta – a mondat nem zár le gondolatot, s az igazi jó német stílus az, ha a mondat vége szinte kívánja a következőnek a kezdetét. Egyébként azok a professzorok, akik zsidó származásúak voltak – mint például Korányi Sándor, aki igazán megengedhetett magának egyet s mást, hiszen báró volt -, vigyáztak arra, hogy főmunkatársuk ne zsidó legyen, nehogy ilyesféle vád felmerülhessen. A fizetés nélküli adjunktusok, magántanárok, tanársegédek között lehettek zsidók. Tehát nálunk nem annyira mutatkozott az, ami Németországban, különösen Berlinben, ahol e szabad pályán is nagyobb arányban érvényesülhettek zsidók. De akkor már a nácizmus kialakulásával és a zsidótörvényekkel kapcsolatban éreztem olyan próbálkozásokat, hogy kvázi hivatalból is jobboldalinak kéne lennem, mert ugye édes- apám erdélyi szász volt, jó nevű családból, eléggé ismert orvos. Furcsállták, hogy nem vagyok jobboldali. De akkor már ott volt Kiss Ferenc professzor.

– A bibliás Kiss Ferenc, aki körül gyülekezet volt?

Egy evangéliumi szabad testvéri gyülekezetnek volt ő a vezetője, rendkívüli civil kurázsival, a ma­gyar parasztnak, pontosabban mezővárosi polgár kisiparosnak – mert hát Szalontán szabó volt az édesapja, olyan, aki vitte valamire, szőleje volt – az ősi keménységével és tisztességérzetével. Eleinte a bibliaórákat is ott tartotta lakásában, az Anatómiai Intézet második emeletén, majd ő lett az intézet főnöke. Impozáns volt hallatlan bátorsága, amellyel – ilyenkor talán az indulat visszaragadta a szalontai dialektusba – kimondott dolgokat. „Nem úgy van, ahogy kieteknek az újságok mondják!” Ő már reális lehetőségnek látta akkor a fasizmus politikai felkészülését Európa „újjárendezésére” – a háborúra. A zsidótörvényekről egyértelműen kimondta a véleményét itthon és külföldön is – angolul, franciául teljesen szabadon beszélt és vitatkozott, de németül is, csak magyaros akcentussal…

– Tehát az erkölcsi tartás vagy a családi nevelés az, ami megóv az embert ember ellen uszító előítéletektől?

– Kiss professzornál a vallási meggyőződés, az Ótestamentum ismerete: ez a nép kapta a kinyilatkoztatást, s rajta keresztül jön a váltság a többi népre is… Ebben a gyülekezetben meghatározó személyiségek voltak zsidók is, mint Bérliner Hugó vagy Ungár Aladár. Csak egy jellemzőt az utóbbiról. Vonaton találkoztunk, kérdezte, hogy vagyok, mondtam, gondban, mert feleségem terhes, s egy kis fertőzést kapott, és a kórokozó csak Aureomycinre érzékeny, amit nem kapni itthon. Mire ő rögtön fölajánlotta – és oda is adta -, holott fél veséjével létszükséglete volt, hogy rendelkezésére álljon. Nem akartam ezért elfogadni, de azt felelte: el kell fogadnom, mert Isten vezetése az, hogy így lett. Aztán ott volt a gyülekezetben a miskolci művészi fényképész, Roth Anni, aki jóllehet mentesítő igazolást kapott, hogy keresztény gyülekezet tagja, mégis azt választotta, hogy a deportáltakkal megy. Számukra és számomra is vallási kérdés volt ez. Kiss professzor vagy száz embert őrzött meg az intézet felső emeletein. Amikor egy nyilas- vagy SS-járőr jött, lent kiraktuk a félig oszló tetemeket, s mindig visszafordultak a látványtól: a kegyetlen emberek nem szeretik a halál művét, nekik csak addig érdekes, amíg megölik az embert…

Szóval, professzorom nagy személyi bátorsága számomra örök példa. Bement Bakyhoz, ahogy később Rákosihoz is. Hogy merte? „Kérem, ez nekem Istentől rám rótt feladat” – ez volt az ő felelete. Egyébként politikai nézeteit tekintve inkább talán legitimista volt, de hajlott arra a népi véleményre, hogy a politika az urak csalafintasága. Volt egy kevés a plebejus lázadóból is benne, és puritán ember volt, aki ügyelt a bevételeire és kiadásaira a puritán embereknek azzal a természetes magatartásával, hogy kvázi Isten előtti felelősségük jól gazdálkodni a rájuk bízott vagyonnal. Ami bizony a puritán társadalmak gyarapodásának döntő tényezője volt, láthatjuk a történelemből; jóllehet én nem vagyok puritán. De bennem Kiss professzor példája és a közvetlen élmények nyomán is az alakult ki, hogy mérhetetlen szégyennek érzem ma is azt, ami történt a zsidókkal akkor, s ettől a szégyenérzettől nem tudok megszabadulni. Kevesen, keveset tettek. Ezek azok a tények, amelyek engem motiválnak.

– Említette, hogy Kiss professzor Rákosihoz is felment, de gyülekezetének – anyámtól tudom – később is jelentős erkölcsi hatása volt.

– Valóban. Én ugyan elszakadtam ettől a vonaltól, miután feleségemet megismertem, aki református lelkészi családból származott. Én nem voltam megkeresztelve, bár papíron lutheránus voltam, s akkor át kellett térnem a református vallásra. Bereczky Albert püspök keresztelt meg, aki akkor nekem nagyon imponált. Imponált Ravasz László püspök is, de ő azt hitte az első zsidótörvénynél, hogy ezzel – úgymond – kifogják a szelet az antiszemitizmus vitorlájából. Igaz, később ő volt a bátrabb. Szóval Bereczky Albert keresztelt meg, s később nagyon sajnáltam, hogy nem tudta megőrizni azt a tartását a kommunista vonallal szemben is. Kiss professzor a Rákosi-rendszerben is megtartotta. Még antiszemitizmussal is vádolták, mert mondott olyant is, hogy aki pedig nem a magyar etnikumhoz tartozik, az ne vállaljon politikai felelősséget, de azt is vallotta, hogy mindenkinek a jogait meg kell védeni.

A pártállam első idejében ezekről a kérdésekről nem lehetett beszélni, s mert Rákosiéknak volt mit rejtegetniük, ebből akár konstruálni is lehet ma egy újabb „vérvád-pert”, de csak tudatlan emberek számára. A kommunizmustól mégiscsak a zsidók szenvedtek anyagilag a legtöbbet azután, amit a nácizmustól emberéletben is elszenvedték. Borzasztó, hogy a mi társadalmunkban ilyen rövid az emlékezet, s ezért egy meggondolatlan kijelentés vagy provokáció hova vezethet. Ne a sértett félnek kelljen reagálnia, ezt előzzük meg. Kölcsönös tolerancia: ez az, amit én képviselek. A másság? A zsidó közösséget is megosztotta az a gondolat, hogy deklarálják magukat nemzetiségnek. Kétségtelen, ha annak idején a zsidóság nem abban a tudatban élt volna, hogy ők magyarok, hanem mint etnikum eleve kellőképpen fenyegetve érezte volna magát, nagyobbik részük megmenekülhetett volna előbb más hazát választva. Ők elsősorban magyarnak érezték magukat. De a „másság” ezen belül is létező realitás. Ahol a keresztény, a bibliai érték elvész, ott érthető, hogy ebből identitászavar keletkezik. Ez, s az én fejlődésem vitt oda, hogy különleges felelősséget érzek, s a másság egymás kölcsönös megismerésére szólít, mert abból fakad tolerancia és tisztelet egymás iránt.

Németh Ferenc