Érzelmekről informatívan

Férfiidők lányregénye – talá­nyos, a figyelmet felkeltő és mégis egyértelmű cím. Az olvasónak azt adja, amit ígér; pontos önmeghatáro­zás: lányregény, de olyan időkben játszódó történet, amelyekről nem szokás lányregényt írni.

A manap­ság talán kevésbé divatos hagyomá­nyos lányregényről az átlag (női) ol­vasónak mindenképpen van elképze­lése, elsősorban is az, hogy olvasása­kor nem kell túl nagy feszültségre, túl sok szenvedésre számítania, ellenben pontosan adagolt érzelmi csavarokra és happy endre igen. A lányregény az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején, abban a korszakban, amelyről ez a könyv szól, tiltott, vagy – az ural­kodó ideológiának megfelelő üzenet­tel bíró változata – megtűrt műfaj volt. A háború, a zsidóüldözés, a deportálá­sok és a Rákosi-korszak súlyos prob­lémáiról érdemben és őszintén, nem elhallgatásokkal terhelt módon be­szélő, a reális történelmi időtől nem elemeit lányregényt pedig ez előtt a könyv előtt nem olvastam. Összeha­sonlításként megemlíthető két szintén finom pszichológiai érzékkel megírt, ismert háborús témájú lányregény, Thury Zsuzsa A tűzpiros üveggömbje (1962), és Szabó Magda Abigélje (1970), amelyek műfajukhoz illően kényesebb kérdéseket nem érintenek, mert – az Abigélben – a főszereplő kislány ezekről, a bentlakásos iskolá­ban a világtól elzárva nem is tud, tehát a regényben sem kell róluk beszélni, illetve – A tűzpiros üveggömbben – a kisgyerekként átélt traumatikus ese­ményekre a múltját kereső fiatal lány nem emlékszik (s ez a megoldás mindkét esetben hiteles is tud marad­ni, a lélekrajz és a narratív megoldá­sok szempontjából egyaránt).

F. Várkonyi Zsuzsa vállalkozása te­hát műfajtörténeti szempontból kife­jezetten úttörő. S nagy kihívás elé ál­lítja szerzőjét a cím másik szavával, a férfiidőkkel jelzett értelemben is, amelyről a könyv hátsó borítóján a következőket olvashatjuk: „A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. (…) Csak meg kell hallani a gyógyító sza­vakat. (…) Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert ko­rábbi életükből volt elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak ’44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni. Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyí­tás mindig a szeretetről szól?”

A re­gény két, családját elveszített túlélő, egy kamaszlány és egy negyvenes éveiben járó férfi egymásra találásá­nak, apa-lány viszonyának, az új csa­lád létrehozásának története, amely­nek során mindkettőjük múltjáról is értesülünk: a lányéról, aki végignézte kishúga halálát a gettóban, majd nem tudott lemondani a szülei visszatéré­sére való várakozásról, s így testi fejlődésében is a korábbi életkorban rekedt, és a férfiéról, aki elvesztette feleségét és két kisfiát, s a deportálás­ból hazatérve fel kellett adnia szülészi munkáját, mert nem volt képes az új­szülöttek szemébe nézni. Az egymás­ra találásban mindketten gazdagod­nak érzelmileg, finoman, tapintatosan és nyitottan közelítenek a másikhoz, és ez erőt ad nekik a Rákosi-korszak, majd 1956 átvészeléséhez is. Mindkettőjüknek lesz szerelme is, de a könyv azért sejtetni engedi, hogy vi­szonyukban ott lappang a férfi-nő vi­szony is, ha ez nem is valósul meg (egy éjszakai jelenetet leszámítva).

A túlélők önéletrajzi regényeinek, s a túlélőkről szóló könyveknek jelleg­zetes vonása, hogy szűkmarkúak az érzelmekkel, sokszor szűkszavúak, magas feszültségű villanásnyi képek, jelenetek (Ida Fink), vagy elidegenítő effektusok, speciális nyelvhasználat (Kertész Imre) révén érzékeltetik, hogy az átéltek-elbeszéltek érzelmi terhelése, s így a szöveg érzelmi tölte­te több annál, mint amiről egyszerűen lehet beszélni, valamint hogy az egyik fő kérdésük az érzelemkifejezés mód­jának megtalálása, annál is inkább, mert a trauma egyik következménye a hallgatás kényszere. Szerencsére a Férfiidők lányregénye több szempont­ból is bonyolultabb képet fest a túl­éléssel küszködésről, mint amilyet a hátsó borító szövege alapján várunk; noha ez az önjellemzés találó is, mert a könyv azt a célkitűzést, hogy túlélők érzelmeiről gyógyító hatással írjon, úgy valósítja meg, hogy ezeken a nyelvi kérdéseken átlép, de, hozzáte­hetjük, választott műfajában ez nem jelent problémát. Az érzelmekről való beszéd pedig ennek következtében in­kább külső, mint belső szempontú. A könyv nem megjeleníti a szereplők érzelmeit, hanem narrátora segítségével leírja őket: megfigyeli viselkedésüket, reakcióikat, elmondja, mire gondol­nak, mire emlékeznek, leírja testbe­szédüket (hogyan ölelik meg egymást, milyen testhelyzetben alszanak, mi­lyen gesztusaik vannak), szubjektív megnyilatkozásaik formájaként pedig irat velük: levelet, naplót, feljegyzést. A könyv végül ezzel is záródik, utol­só, Utóirat című fejezete tíz évet fog át, a főszereplő új szerelméhez írott le­veléből, s az abba illesztett naplórészletekből értesülünk arról, mi történt a szereplőkkel. Ebben a kissé elsietett, lányregénykellék-befejezésben mint­ha már összemosódna a narrátor és a bölccsé – vagyis a narrátorhoz hason­lóvá – érett Klára hangja.

A szerző pszichológusi tapasztalata­ival nyilván összefüggésben ugyanis a narrátort egyfajta tanító, magyarázó szándék jellemzi, vagyis nemcsak hogy el tudja mesélni nekünk, mit éreznek hősei, akkor is, amikor azok maguk erről beszélni képtelenek, ha­nem mindennek pszichológiai magya­rázatát is nyújtja: megtudjuk, hogy a kamaszlánynak azért vannak problé­mái a matematikával, mert „az eltűn­tekkel küszködő gyerekek nem szá­molnak” (61.), s hogy új testi kapcso­latot a férfi és barátnője csak akkor tud létesíteni, amikor pszichológus barátjuk tanácsára ehhez elvesztett há­zastársuk hozzájárulását kérik. A re­génynek alapvető igénye – és érdeme hogy ezeket az információkat olva­sóihoz eljuttatja, s lévén, hogy ez szó­kimondással, nyíltsággal (lelki, de tes­ti, szexuális kérdésekben is) párosul, olvasmányos formában, mindenkép­pen fontos könyv, nemcsak a megcél­zott olvasóréteg számára.

F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye, Budapest, Mérték Kiadó, 2004,

316 oldal, 1999 forint