Emma és Eszter
Emlékszem, lassan harmincöt éve, hogy a két nagyanyám – egyik zsidó, másik katolikus – összefogott, s kibéreltek egy házat a Szabadsághegyen, hogy ott legeltessék az unokáikat… Gyerekkoromban nem értettem, miért mondták néha, összenevetve: „Ha ezt az Emma és az Eszter látnák!”… Mármint, hogy ők ketten ilyen békésen együtt cseresznyéznek… Csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy mindkettőjüket a nagy- nénjük nevelte, vagyis a dédnagynénjeimről beszéltek, az egyik nénit R. Emmának hívták, a másikat Löw Eszternek. Egyvalaki kötötte össze őket, aki később híres lett, Breuer Herbertnek hívták (Balázs Béla néven ismerjük ma). R. Emma beleszeretett Herbertbe (Bélába), aki viszont Eszter iránt rajongott… Emma néni nem örült ennek – addig békés könyvtárigazgató volt, norvégból fordított rendszeresen, sikeres regényei tantiemjéből tisztesen megélt – és most egyszer csak megvadult, elkezdett antiszemita cikkeket írni… Valószínűleg a féltékenység, a csalódás feszültségét vezette így le. A nagyanyáim talán azon nevettek, hogy lám, lám, Emma néni mennyit dolgozott azért, hogy az ő gyerekeik – apám és anyám – ne találkozhassanak, hogy ne jöjjön létre ez a vegyes házasság. Gondolom, Eszter néninek is más elképzelése volt egy „rendes” házasságról… Bár a dolog nem ilyen egyszerű: Emma néni ugyanis élete végére visszatért fiatalabb kori, liberálisabb elveihez, sőt, néhány zsidó családot meg is mentett… Kérdés, hogy következett be ez a pálfordulás? Nem csodálom, hogy nekem nem említették ezt az egészet – a gyerek majd nem tud mit kezdeni ezzel, gondolhatták. Tényleg nem tudtam volna. Azt sem tudtam, mit jelent az, hogy zsidók vagyunk, zavart, hogy nem jelent ez a szó semmit… csak mindenki ideges lesz. A modernebb családtagok, hajtogatni kezdik, hogy „mindenki a majomtól származik”, az érzelmesebbek szipognak… Az a legenda, hogy a prágai „gólemes” Löw rabbi az ősünk, kifejezetten bosszantott – amikor erre terelte nagyanyám a szót (lényegében ő nevelt, mert anyám többnyire kórházban volt, nagyon megviselte, hogy apját megölték a németek), mindig úgy éreztem, hogy nem bízik bennem: hogy a „Magas” Löw rabbit, a Maharalt kell segítségül hívnia, mert én olyan nyeszlett és kis növésű vagyok. Azt hittem, azért hívják magasnak, mert magas, hosszúra nőtt… Megszoktam, hogy vannak dolgok, amiről senkivel sem lehet beszélni. Az anyám betegsége is ilyen volt… Meg az a bácsi, akivel kirándultunk, itt, a nyaralóban is meglátogatott, s állítólag börtönben volt… Meg, hogy az apám (akivel elváltak, úgyhogy ritkábban láttuk) állítólag a háború végén Prágában – ahol követségi tanácsos volt egy ideig – elásta a nagynénje, az Emma néni Naplóját, amiből fény derülne az igazságra… Tudtam, hogy a Pap bácsit (az Eszter néni papáját, aki főrabbi volt, s fura neve volt, Manó, Immánuel) 90 évesen vitték a nyilasok Szegedről a pesti Téglagyárba, ahol aztán meghalt, s úgy képzeltem, hogy ha az Emma néni antiszemita cikkeket írt, akkor az ő halálába is besegített… Viszont az is igaz, hogy ekkor már nem írt több ilyen cikket, s valakiket megmentett (az egyikük nevét is tudom, egy híres író lánya), s valaki elbújtatta Eszter nénit is, meg a nagyanyámat, anyámat (hiszen a nagyanyám elvitt hozzá tizenöt évvel a háború után). Vagy mégis felelős Emma néni is a vészkorszakért? Akkor Anyu betegségéért (az apja meg éléséért) – sőt, az én évtizedes epilepsziámért is – „felelős”? Nem csodálkoztam végül, hogy a szüleim elváltak. Fiatal felnőttkoromban viszont elhatároztam, hogy megtanulok csehül, mert megtudtam, hogy az R. család neve a finn halálisten, a Rittoka egyik változata – valójában ruszinok vagyunk tehát, azok pedig Csehszlovákiában laktak akkoriban… S persze, a prágai Löw rabbira is csehül lehet csak rákérdezni.
Tolmácsként helyezkedtem el, s hamarosan Prágába vezetett a kötelesség – nyaranta ugyanis Emma asszony egy itteni szállodában pihente ki marienbadi fáradalmait. Tudtam, hogy Eszter néni is nyaralt Marienbadban, kíváncsi voltam, van-e nyoma a találkozásuknak… Sikerült úgy intézni, hogy – csőrepedés miatt – felássák ottlétem idején a szállodaudvart, s így előkerült Emma néni 45-ben „eltűnt” naplója, s nekem kellett a cseh hatóságoknak egy hivatalos fordítást készíteni.
Azt írja Emma néni: „Ezek a zsidó fiúk nem vesztettek szem elől… sokat vitatkoztunk filozófiai és művészeti kérdésekről, s nem éreztették a férfi lenézését a nő iránt – mint a legtöbb keresztény férfi – … etikai kérdésben pedig szinte döntő szavam volt köztük… A társaság szellemi vezetője, Lukács György… fölött… én a legtöbb joggal ítélhetek, mert jó barátságban voltunk, és nekem volt a legkeservesebb a csalódásom, amikor politikai szereplésével arcul ütötte saját etikai elveit. De az igazságot nem szabad megtagadni tőle. Egészen fiatal ember volt, mikor megismertem, egy szőkés-vörös, degenerált külsejű, finomkodó, de jó modorú, igen művelt és eszes zsidó… nem tartozott a Jászi-féle radikális zsurnalisztikus típushoz, hallatlan szorgalommal tudott dolgozni és …talmudista rigorozitással tudott gondolkozni a filozófia problémáin. Berlinben megismertettem Ernst Blochhal, aki… szuggesztív erejével nagyon befolyásolta groteszkül komplikált és eredeti sémákkal (satanológia, eszkatológia, messianizmus) Lukácsot is, amihez hozzájárult gondolkodásuk fajbeli rokonsága is, bár… Bloch sohasem volt készen az örökös változás miatt, Lukács sokkal készebbnek látszott… bár az élet dolgaiban nagyon ügyetlen volt, csaknem félénknek látszott… Egy asszony változtatta meg politikai felfogását: Lukács szerette a szépet a nőkben, a sznobságig… szerette az arisztokratikumot – és akkor elvesz egy határozottan proli megjelenésű nőt, aki amellett a legrútabb nő volt, akit valaha láttam, mongol halálfej arca… ijesztő, mégis ingerlő, kopott hajjal… Ezeknél az embereknél hiányzott valami egészen mély komolyság… önzetlenség és néma elmélyülés – bár önmagukat a legnagyobb gondolkodókhoz hasonlították – mint emberek, hiúak a nagyzási mániáig…”
Furcsa volt ezt olvasni. Miért is kellett ezt elásni? Miért ne bosszankodhatna valaki a barátja rossz kiejtésén, vagy hiúságán? Hiszen mondhatjuk azt is, hogy a „csélcsap francia”. Csak akkor lenne kínos, ha a sok évszázados csélcsap-franciázás végül franciaellenes tüntetésekbe és tömeges francúzölésbe torkollna.
Elképzelem Emma nénit, ahogy a Kurhotel ablakán kinézve látja reggel a marienbadi zsinagógába sietni az Eszti nénit, persze még fiatal lányok mindketten. Haragszik rá, mert „lecsavarta” Herbert (Balázs) fejét. De kíváncsi is rá. Vajon mit olvasnak „ezek” a zsinagógájukban? A szótárazáshoz szokott Emmának nem okoz gondot utánanézni az alapfogalmaknak: hogy a Teremtő (héberül „jehove” pont ezt jelenti, még pontosabban a „lenni” létige műveltető melléknévi igenévi alakja: „léteztetőt”, képző-t jelent) s a Lét Visszhangzói ők (hiszen a jehudi-zsidó szó meg ezt jelenti, legalábbis ez a legsemlegesebb fordítása), akiknek „legyen emlékeztető jelül – héberül a jel a cion szó” egy-egy nap a héten, egy-egy ruha, vagy étel…
Hisz még a vallástalanok is sejtik, ha baj van, egy maguknál – az egojuknál – nagyobb Erőhöz kell fordulniuk, s ezt érdemes „lejelezni” maguknak valahogy… És érdemes elvekhez – a Tanhoz, a Tórához akár – ragaszkodni, hiszen csak az önfegyelem szül tartós öntiszteletet… Bloch elmagyarázta Emma néninek, hogy milyen önkényesen nevezzük az atomokból, DNS-ből álló „én”-t – önmagunkat – énnek – miért ne tekinthetnénk hát személynek (magunknál nem alacsonyabb rangúnak) a Kreatív Realitást, „aki” minden létezőben közös, tehát mindenen „uralkodik” – még racionális, logikus szemmel is…
Azt írja aztán Emma néni az előkerült naplóban: „Az újonnan megismert fiatalok közül a legkellemesebb és feltétlenül a legtehetségesebb Mannheim Károly, Lukács egyik tanítványa… a legkevésbé zsidós és elbizakodott. Lukács azzal a bizonyos ’nyámmogó’, éneklő kiejtésével és szemmel látható hiúságával nem volt a többiek előtt szimpatikus… Én nem éreztem e tekintetbe sok különbséget közöttük, mindben megvolt az idegen faj jellege, Balázs Béla egyszer azt írta nekem: ’…néha haragszom rá, gerinctelen, súlytalan, zsidó mivolta miatt.’ Ezt egy nagyon ellenszenves tagról mondta, egy degenerált zsidó, idegbajos, nyafka, affektált, orrhangú – aki magát szakmája legnagyobbjának tekintette, s ez a nyálas zsidó, ez a nyavalyás idegköteg ez a kitenyésztett hisztéria azt nyafogja orrhangon előttem: ’Hol az a híres magyar hősiesség?’ Abban a percben azt hittem, felrobbanok, rávágtam az asztalra az öklömmel, és elkezdtem kiabálni, már nem emlékszem mit, …de folytonosan vertem az asztalt az öklömmel, amit csak akkor vettem észre, mikor láttam, hogy mindenki rémülten néz rám… Később ez az ember Lukács és Balázs előtt is mentegette magát, hogy én félreértettem… nem beszéltem vele többet, később ő is részt vett a kommunizmusban… Balázsnak később megírtam, hogy nem akarok tovább részt venni a Társaságban, mert nacionalista vagyok – ő azt válaszolta, jobb híján ez a te társaságod is, …miénk a nagy misszió, az új európai spiritualizmus országa.” Mit csináltam volna ezek nélkül? Talán öreg kisasszonyok és kopott tanítónők közé menjek? Ha ebből a társaságból kimaradok, senkim sincs többé. Pár évvel korábban Balázs még rossz néven vette tőlem, hogy regényem hősnőjét Gertrudnak kereszteltem, mert az nem magyar név… A későbbi Balázsné egyike volt a legszimpatikusabb asszonyoknak, nem lévén zsidó, öntudatlan együvé tartozást éreztem vele, s ő is megértette az úriasszony idegenkedését bizonyos dolgoknál. Legkésőbb Fülep Lajos lépett be a társaságba, Balázsék miattam nem hívták meg s tőlem tették függővé, hogy meghívják-e – nem foglaltam állást ellene. Elbizakodottsága, hazugsága, durvasága a ’szép férfi’ álarca alatt elkergetett volna a társaságból, ha a forradalom… nem idegenített volna el a többiektől is. Fülep a legügyesebben úszta meg a forradalmat, benne volt a kommunizmusban a többiekkel együtt, de utána… megtudtam, hogy az ellenforradalmárok kémje volt köztük. Hogyha a kommunizmus maradt volna diadalon, akkor ő ott is büszkélkedett volna, mint hű elvtárs… Később református pap lett, és falura költözött. Még sok szép szerep várhat rá… Nemrég megtudtam, hogy Olaszországba küldi a minisztérium, szóltam… egy ismerősnek, hogy milyen… de azt mondta, na gyón magasról pártfogolják… De akkoriban még semmiféle forradalmi tevékenységre nem gondoltak… Vagy csak előttem tudták ilyen jól eltitkolni? Mi azt hittük, egy nap vége a háborúnak és minden helyreáll, mintha mi sem történt volna.”
„Később a forradalom hírei a beszélgetések irányát a politizálás felé tolják – mindig idegenebbé válnak társaim, vagyis a valóságban az eredeti idegenséget nem lehet vagy nem akarjuk többé leplezni, november 3-án megjelent egy felhívás a magyar intelligenciához…. a nyugtalanság Balázsékhoz űzött, s a felesége köszönés nélkül rám támadt: ’A zsidók csinálták meg a forradalmat, a magyar függetlenséget, nem a R-ek….’ Balázs csitítgatja, végül felülkerekedem: függetlenségünket a háború teremtette, nem a forradalom… várjuk meg, mi lesz belőle, mielőtt a családomat szidod! Először álltam nyíltan szembe a zsidó-magyar ellentéttel. Kiderült, hogy egy aktív forradalmi társaságban vagyok… Teljesen váratlanul ért a felfedezés, talán régen nem voltam náluk… talán nagyon el tudták titkolni?”
Ezt sem nevezném „antiszemita” szövegnek: ha sok hugenotta-leszármazott francia lett volna az akkor alakuló forradalmi bizottmányokban, bizonyára arra is megjegyzést tett volna mindenki. Nem mindegy, ki, mikor, hogyan mond valamit – hiszen az lehetetlen, hogy ne illessünk kritikával senkit, és ne használjunk soha általánosító népneveket… Emma néni ráadásul tényleg kíváncsi volt a zsidókra – ahogy ő mondta, a „visszhangzókra”. Miközben ő reggel a naplójának sorait rótta, Eszter a templomban épp azt olvasta, hogy: „Istenem, óvd nyelvemet a rossztól, ajkamat a hamis beszédtől…” S folytatta (családtagjaival és a közösség tagjaival együtt, sok más városi és falusi visszhangzóval együtt, ahogy olvassák évezredek óta minden reggel, délben és este): „Lelkem maradjon nyugton, ha átkoznak is, legyen lelkem olyan, mint a por mindenki előtt!”… És tovább: „Legyen akaratod szerint, Teremtő, Felső Erő, atyáink istene, hogy ne keljen fel rám más ember irigysége, s ne irigyeljek én másokat, hogy ne haragudjak ma és ne haragítsalak meg Téged, s ments ki engem a gonosz ösztönből – a büszkeségtől – s adjál a szívembe szerénységet és alázatot…” És később azt is hallhatta Emma, amikor Eszter azt olvasta még a reggeli imában – nap mint nap, évezredek óta, sokmillió sorstársával együtt: „Mit panaszkodhatunk, mit mondhatunk, mit szólhatunk, mit szabadkozhatunk? Inkább vizsgáljuk meg és járjunk végére saját viselkedésünknek, és térjünk meg hozzád, aki kitárja jobbját, hogy befogadja a megtérőket!”
De Emma néni zaklatott szívét nem hatotta meg a zsidó szomszéd mindennapi könyörgése: „Egészen meg voltam kótyagosodva, de kezdtem érezni, hogy nem közéjük való vagyok. Mintha mindegyik érezte volna, hogy most ők jönnek, ők fognak szerepelni, uralomra jutni. Valami megváltozott a hangjukban, valami biztonság, ami kényelmetlen sejtésekkel töltött el: jóformán csupa zsidó körülöttem… Lehet, hogy egy idegen világ emberei vezetők lehessenek a magyar életben? Ezek a furcsa, bágyadt, degenerált külsejű százszor idegen emberek és a mi parasztjaink… Ha a magyar lelki diszpozícióra került sor, egyszerre fal volt közöttünk. Egyedül Lukács beszélt most is higgadtan, ő elítéli a papírbakancs-szállítókat, ha zsidók is, mint Rathenau… Hiszen szentnek kell lennie egy hivatalnoknak, ha a nyomorult Fizetés mellett becsületes akar maradni… Később megírtam ezt a „Szellem kalandorai”-ban… Nemrég levelet kaptam Balázstól… föl se akartam bontani… magyarázkodik, mennyire egynek érezte magát a mezőn a székely katonafiúkkal s most mégis kiverik innen… Akik ezeket a borzalmas dolgokat okozták, számolniuk is kell róla…”
Nehéz dolga volt Emma néninek: Balázs hagyja, hogy bálványozza, aztán olyanokat olvas tőle (kiadott naplójában), hogy „Számomra Löw a legnagyobb tekintély, ha azt mondja, nem jó az írásom, felhagyok vele…” s az Álmodó ifjúság c. regényben pedig felismeri Löw Eszter alakját: „Igazi királynő volt…” – és mégis a megbocsátás erényét várjuk el tőle, mikor ugyanez a Balázs a barátaival összeomlásba vezeti az országot (ha nem is szándékosan)? És Emma néni nyilván nemcsak a visszhangzók imakönyvét szerezte meg, hanem utánanézett a lexikonokban az imaversek szerzőinek, s eljuthatott hozzá a szóbeszéd (amiben nincs ok kételkedni), hogy Eszti, a szegedi Löw rabbik lánya, unokája, a prágai nagy Löw rabbi utóda, aki viszont a X. századi írás-magyarázó rabbi leszármazottja, a Rásié, aki a II. századi Szandelár rabbié a Talmudból, aki Ráv utóda. (kb. 220)…, hogy Eszti „igazi királynő”! Rávtól az a mondás származik, kérdés, hallhatta-e Emma, hogy „minden rossz alapja a gonosz nyelv” – és tudhatta-e, hogy Ráv meg Hilléltől ered, aki a még ezer évvel korábbi Dávid király testvérének, Siminek fiától… S bár a VI. században elégették a bizonyító okiratok II. századi könyvét a dávidi család körüli sokágú szekta-viták során, mégis minden nemzedékből maradtak fenn nevek, sőt könyvek… Királyi vér csörgedezik Eszter ereiben, neki, Emmának meg csak pár évszázadig – na jó, a XI. századig, a Bizánc kapuját betörő Botondig a családi szóbeli legendák szerint – nyúlik a családfája… Bosszantó: barátaival Emma a szellemi vezérségre áhítozik – s az a főkötős kislány, aki fejét lehajtva megy apja oldalán az imaházba, magasabb szellemi rangot érhet el?
Végül mégis összebarátkozhattak. Lehet, hogy értesült róla, Eszter nem viszonozta Balázs érzelmeit. Balázs naplója szerint kikosarazták: „Hogy lehet ilyen gyerek… Mintha bemennék a boltba, s kijelenteném, nem szeretem a zöld színt, s a boltos mégis csak zöldet mutatna… – köszön el mosolyogva Eszti… s elmegy mellettem az egész Löw család, csodálkozó, gúnyos mosollyal néznek végig…” Emma megbocsáthatott, talán mégis szóba álltak, miközben vártak a keserűvíz-forrásnál sorba állva. Lehet, hogy Eszter mesélt Emmának a nagyapjáról, aki miatt Magyarországon többségi lett a magyar nyelv, hiszen a zsidókat rábeszélte a magyar nyelv használatára, talán mesélt XVIII. századi cadik őséről, a nikolsburgi Mose Löwről, aki szerint (mint Buber írja róla) „épp a vallástalanoktól lehet segítőkészséget tanulni, hisz ők, ha baj van, rögtön segíteni akarnak, nem vár hatnak a nem-létező Létezőre…”, vagy akár a prágai Maharalról, akit Messiásnak (felkentnek – mellesleg görögül „chrisztosz”, amiből a keresztény szó származik, ugye) szólítottak kortársai, hisz ők még tudták, hogy a gólem (a „báb”) a messiás teste, elmesélhette, hogy a Maharal szerint azért kerültünk az egyiptomi (Micrájimi, mely szó „szorongást” is jelent) fogságba, mert Ábrahám, amikor legyőzte az öt pogány királyt, nem térítette meg őket az egyistenhitre… Talán Eszter történetei megmozdítottak valamit Emma néni lelkében – s talán mégis engedte hatni magára az imaszöveget: „Ezért reménykedünk, örök Istenünk, hogy hamarosan meglátjuk …hogy minden hús és vér nevedet említse…”
„…hogy a világ gonoszai is feléd forduljanak, elismerjék és felfogják a világ összes lakói, hogy előtted kell meghajolnia minden térdnek, rád kell esküdniük minden nyelven… amint tanodban írva van: »Az Örökkévaló lesz az egész föld Ura, azon a napon egyetlen lesz az Örökkévaló és egyetlen a neve.«” Valahogy képes volt megváltozni – lehet, hogy épp Eszti néni hatására, hiszen Emma megenyhül naplója végén, s élete végén vállalva a veszélyt, zsidókat mentett a lakásán:
„Azt hiszem a kecskémet az mentette meg, hogy Jánosinak, jó ismerőseinknek szüksége van tejre, pici gyermeke miatt… nagy barátságban van Lukáccsal… milyen különös most, hogy ezekkel az emberekkel igazán meleg közvetlenségben éltem azelőtt. Három gyereke is volt, kettő Lukácsé.”
Meghittebbé válik Emma néni hangja, még a végén Adynak lesz igaza, aki azt írta róla: „R. Emma lesz még emberibb is, ha egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából.” „Eszembe jut (írja R. Emma), hogy Bloch gyakran mulatott Lukácson, mert azt állította, hogy előző életében francia márki volt, selyem térdnadrágban… Mindenki ősöket keres magának… Szép anyám, Csiffy Rebekka a jelleméből hagyott rám valamit…, ami egészen az enyém: az örökös vágy valami más után, ami olyan fontossá tette az idegent az életemben… Jánosinénak lehettek ugyan olyan tulajdonságai, amely arra utalt, hogy nem közénk való, mégis, nálam csak az emberi értékei számítottak.”
Ilyenekre emlékszem a Naplóból. Nem maradtam soká Prágában, eléggé felizgatott ez a „lelet” – azt mondják, este a szálloda bárjában felpofoztam egy dél-amerikai követtanácsost, aztán epilepsziás rohamot kaptam: persze elbocsátottak az állásomból. Évekig éltem még a bohém fiatal művész követelőző, önző, nem-kívántan promiszkuus, nagyravágyó életét (a betegségem ürügyén eltűrte a család, hogy kirúgatom magam az állásaimból). Mondom, nem volt téma otthon a vallás (sokáig ez talán jogos biztonsági megfontolás volt, hisz már a korábbi nemzedékek kitértek vagy hitetlenekké váltak), s csak egy furcsa véletlennek köszönhetően fordultam vissza a mértékletesség középútjára: pár évtizeddel később megismerkedtem egy betért visszhangzóval, Goldával, aki később szerencsésen szerzett ösztöndíjjal elküldött Jeruzsálembe – ahol én is engedtem hatni magamra az imák szövegét, s magam is szinte megtérő, „baál tsuva” lettem… Ez persze már egy másik történet.
De nem jött volna létre, s nem mesélhetném a gyerekemnek, ha előbb a maga harcát Emma néni – és sok-sok kitartóbb társa – el nem veszíti. Nem értesülhettem volna Emma és Eszti néni találkozásáról Marienbadban, ha a világban az évtizedes szorongó némaság leple szét nem szakadozik, hogy megláthassam, másnak is sikerült „elfordítani a gonosz ösztönt”, érdemes hát talán nekem is megpróbálni. Ha a „zsidófaló” Emma néni képes volt a bajban segítséget nyújtani zsidó „ellenségeinek”, akár egyetlen kecskéjét odaadva – talán számomra sem lesz lehetetlen és örömtelen, haszontalan foglalatosság betartani azt a néhány „emlékeztető jelet”, talán nem lehetetlen gyanakvás helyett megértéssel nézni a „túlnani” (ezt jelenti a „héber” szó) ősöket, s lenyelni a bosszúságot, ha az asszony leküld tejért, tévénézés helyett… Mert végül is csak erről az egyről van szó. Apró bosszúságainkat szeretjük másra vetíteni – szülőre, házastársra, a szomszéd népre…
Nem véletlenül hangsúlyozzák a bölcsek (Dávid, Ráv, Rási, a Maharal), hogy „a hiábavaló gyűlölködés” miatt pusztították el a Templomot, s száműzték a visszhangzókat… A zsidók egymás közötti gyűlölködése is mindennapos, tudjuk, hogy is lehetne ez másképpen? Hiába olvassuk az előírt szöveget, hogy „Ki az igazi hős? Nem az, aki városokat győz le, hanem aki önmaga rossz ösztönét legyőzi” (Salamon, Példabeszédek), s hiába mondjuk naponta, lefekvéskor, háromszor egymásután: „Indulatotokban se vétkezzetek, fekvőhelyeteken mondjátok magatokban és nyugodjatok meg!” Emberek vagyunk. Egyszer jól, egyszer rosszul oldjuk meg a dolgainkat. Átlagosak vagyunk tehát „Ne vígy minket se bűnbe, se vétségbe vagy kihágásba, se kísértésbe, se gyalázatban, s ne engedd, hogy a rossz hajlam erőt vegyen rajtunk: tarts távol minket rossz embertől, hamis baráttól, hadd tartsunk ki a jó hajlam mellett, hajtsd természetünket szolgálatodba… Hisz mit érünk mi, mit ér az életünk, a jóságunk, igaz voltunk, segítségünk? Mekkora az erőnk, a hatalmunk? Mit mondhatunk előtted, örök istenünk, őseink Istene, hisz mind a hősök semmit sem érnek előtted, a hírességek mintha nem is léteznének, a bölcsek tudatlanok, az okosak esztelenek, mert tetteik nagy része semmis, teljes életük hiábavalóság, és az ember semmivel sem több az állatnál, mert minden hiábavaló.” Emma nem olvasta, nem visszhangozta ezeket a bölcs mondásokat naponta, hogyne háborodott volna fel a volt barátai bőrkabátos különítményesein? Hogyne csapkodta volna az asztalt? Honnan tudta volna, hogy ez a harag hová vezet később?
Persze nem kell eltúlozni a vallásosságot sem, nehogy már Emma néni bosszankodásai miatt kelljen „bizonyítanom”. Nagyanyám – az Eszti unokahúga, amikor a másik nagyanyám (az Emma húga) el akart vinni gyerekkoromban a katolikus templomba, mindig azt mondta: „egy zsidó ne legyen keresztény, egy zsidó legyen buddhista…” És folytatják a cseresznyemagozást, befőttnek lesz.
Ha ezt az Emma és az Eszter látná…
Címkék:1996-10