Emlékezés a régi VAC-ra
A napjainkban zajló rendszerváltozás egyik apró jeleként az elmúlt év végén megkezdődött a régi, hírneves Vívó és Atlétikai Club, a VÁC újjászervezése is.
Nagy divat mostanában a nosztalgia, s az újrakezdésnél nem árt felidézni a régi VAC-ot: tevékenységét és eredményeit, a magyar zsidóságon és a magyar sportéleten belül betöltött szerepét. A mai zsidó fiatalság – az újjászervezők – már csak hírből, szüleik, vagy idősebb barátaik elbeszéléseiből hallhattak a nagy múltú sportegyesületről, melyet előbb a fasiszta, majd a kommunista rendszer tiltott be.
A klubnak fontos sajátossága volt a klubélet. Az egyesületi munka nemcsak a versenysport szervezésében és a szakosztályok munkájában merült ki. Legalább olyan lényegesnek tartották a rendszeres társadalmi tevékenységet, a zsidó fiatalság közösségi életét és hasznos időtöltését.
A második világháború előtti években a VAC kimagasló helyet foglalt el a magyar sportéletben. Családok, generációk űzték együtt kedvenc sportágukat. Barátságok, szerelmek, házasságok köttettek a VAC-on belül. Példa erre a Dückstein vagy a Galambos család, amelynek tagjai ott ismerkedtek meg és később a gyerekeikkel együtt sportoltak, folytatva a tradíciót.
Az évente – általában a Vigadóban – megrendezett VAC-bálok társadalmi eseményszámba mentek, a gyakori összejövetelek, ismerkedési estek, az ugyancsak rendszeres dísztornák (a mai Erkel Színházban), a „Vándormadár” cserkészcsapat kirándulásai — mind-mind a klubéletet szolgálták. Jellemző, hogy a klub éveken át saját, havonta megjelenő lapot adott ki, Sport és Társadalom címmel.
Az egyesület 1906-ban, a század- forduló utáni boldog békeidőben alakult, amikor a főváros rohamos fejlődése, a polgárosodás együtt haladt a zsidóság városiasodásával, Budapestre telepedésével. A sportélet is ekkor indult Pesten hódító útjára, sorra alakultak az egyesületek, épültek a sportlétesítmények, a különböző társadalmi rétegek számára, melyből a fővárosi zsidóság sem maradhatott ki. Igaz, saját létesítménye a klubnak nem volt, a pályákat, termeket mindig bérelte. Az utánpótlást elsősorban a Zsidó Gimnázium, a Bethlen téri iskola és a zsidó fiú-árvaház jelentették.
E sorok írója 1938-tól a megszűnésig, majd a felszabadulás után ugyancsak a betiltásig volt tagja az egyesületnek.
A legnépszerűbb és legnépesebb szakosztály a torna volt, amely Galambos Jenő irányításával a Nemzeti Tornacsarnokot bérelte és a BTC (Budai Torna Club) mellett sokáig az ország legeredményesebb szakosztálya volt. Álljon itt egy 1925-ben megjelent idézet a Sport és Társadalom című VÁC újságból:
„Este 1/2 8 van, a Nemzeti Tornacsarnokban Dückstein mester vezényszavára néhány pillanat alatt vigyázzállásban áll 70 tornász. Gyönyörű látványt nyújt a szabadgyakorlatozás és amint ezt nézzük… meg kell hajolni a két mester, Dückstein Zoltán és Szalai József nagy tudása előtt, mely magán viseli a külföldi tapasztalatokat és a legnagyobb fokú hozzáértést.” Ez a cikk a férfiak edzéséről szólt, a nők más napokon edzettek és talán még többen. Itt kell megemlíteni, hogy a többszörös bajnok Dückstein Zoltánt évtizedeken át a legkiemelkedőbb magyar tornaszakemberként tisztelték. 1936-ban és 1948-ban szövetségi kapitánya volt az olimpián részt vett magyar válogatottnak. Az 50-es években kivándorolt Izraelbe és ott is halt meg. Szalai József, aki ma már közel jár a 100. évéhez, szintén sokszoros magyar bajnok volt.
A tornászok közé tartozott a világhírű kardvívó, Petschauer Attila testvére, Petschauer László is. Olimpikon és válogatott volt később Sárkány István, aki évtizedeken keresztül látta el az országos szövetség szakvezetői tisztét és a háború előtt a VAC-ban tornázott Keleti Ágnes, az ötszörös olimpiai bajnok is.
Fontos szakosztálynak számított a vívó, az úszó és vízilabda, valamint a nehézatlétikai (birkózó, ökölvívó, súlyemelő szakosztály). Az ökölvívó szakosztály tagja volt a Magyar Ökölvívó Szövetség jelenlegi elnöke, Sermer György is.
A labdajátékok népszerűségük folytán a VAC-ban is meghatározó szerepet játszottak. A kézilabdázók többször nyertek bajnokságot, számos válogatott került ki közülük. Az 1936-os berlini olimpián részt vett magyar válogatottban is voltak VÁC-isták: Serényi István és társai. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a kézilabdát Magyarországon a már említett sokoldalú Dückstein Zoltán honosította meg.
A kosárlabdázók különösen a második világháború utáni években voltak kiválóak. A MAFC mellett az ország legjobb csapata volt a VAC-é. A két csapat rangadóját mindig telt ház előtt játszották a Sportcsarnokban. Benedek Péter és társai a válogatott keretbe is bekerültek. Klein Rolf később a világhírű izraeli válogatott kapitánya lett. Itt teniszezett Szepesi György, a híres rádióriporter is.
A labdarúgó szakosztály váltakozó sikerrel szerepelt, hol a legfelső profi ligában, hol az amatőr osztályokban. Bizony akkor is a labdarúgó mérkőzések voltak azok, amelyeken nyílt antiszemitizmussal lehetett találkozni. Emlékszem, egyszer Sashalmon játszott az ifi csapat, és mivel győztünk, az ellenfél bosszúból zsidóverésre készült. Ruháinkkal a hónunk alatt a pályáról egyenesen a HÉV-megállóig szaladtunk, s a vonaton öltöztünk fel.
Voltak komoly sikerei is a csapatnak: 1922-ben az MTK-t győzte le l:0-ra a VAC. A korabeli újság szerint „nem történt más, csak azon egyszerű tény, hogy megnyirbálta a bajnokcsapat hosszú éveken át szerzett babérkoszorúját egy szürke csapat, a VAC”. Legjobbjai, például Léderer Tibi kapus és Haár Majse jobbszélső magyar válogatottak voltak.
E sorok írójának nézzék el, hogy utoljára, talán kissé elfogultan, az asztalitenisz szakosztályról ír, amelynek 1938-tól volt tagja. Szerepeltem a háború előtti bajnok ifi csapatban és a háború utáni Budapest-bajnokságot nyert csapatban egyaránt. Bátran elmondhatom, hogy a VÁC egyik legeredményesebb szakosztályának az asztalitenisz számított. Világhírességek, világbajnokok és sokszoros magyar bajnokok szerepeltek a háború előtti csapatban. Beregi Dóra, Vermesné, Benkő, Gárdos, Márton és társaik – közülük sajnos sokan mártírhalált haltak – az ország legjobbjai közé tartoztak. Az utódok a háború után igyekeztek a nyomdokaikba lépni, s ez részben sikerült is. Vidor, Temes, Bihari, Surányi, Várkonyi és társaik sok sikert értek el a VÁC színeiben.
Befejezésül szólni kell azokról a nagyszerű, önzetlen sportvezetőkről, akik szakszerű és lelkes munkájukkal sokban segítették e nagy múltú egyesületet. Gondolok itt elsősorban Kelecsényi (Klein) Elekre, aki hosszú éveken át volt a klub elnöke, Vilner Ferencre, Galambos Jenőre, Duxler Józsefre, Feldmann Mihályra, Grünwald Sándorra, Grosz Marcelra és sok-sok társukra, akiktől ezúttal is elnézést kérek, hogy név szerint nem említem őket.
Remélem, hogy a majd fél évszázad után új életre kelt klub ismét sok tehetséget ad a magyar sportéletnek.
199
Címkék:1990-10