Emlékeim az OMIKE operaelőadásairól

Kisgimnazista koromban kezdtem ismerkedni az operaműfajjal. Csak néhány ifjúsági előadást láttam még a Magyar Királyi Operaházban, amikor 1943-ban – sajnálatos mó­don az akkoriban még nem annyi­ra törpe, de fokozottabban üldözött kisebbséghez tartozván – szükség­szerűen el kellett jutnom az OMIKE operaelőadásaira is.

Az OMIKE (ha jól emlékszem: Országos Magyar Izraelita Közmű­velődési Egyesület) operatársulata 1940-ben alakult, olyan előzmények után, hogy a zsidótörvény következ­tében – az egyéb, színészeket és más előadóművészeket foglalkoztató együttesekhez hasonlóan – az Ope­raháznak is el kellett bocsátania 37 zsidó művészét, közöttük több ne­ves magánénekest is; egyedül Szé­kely Mihály maradhatott a színház tagja. A kis társulat a Hitközség Síp utcai székházának dísztermében, a Goldmark-teremben működött, egészen 1944. március 19-ig, a né­metek bevonulásáig. A helyiségen megosztoztak a prózai együttessel, színielőadásokat, kabaré- és előadó­esteket, sőt hangversenyeket is ren­deztek itt. Ha jól emlékszem, jegye­ket nem árultak, hanem a pártoló tagok, hozzájárulásuknak megfele­lően, nézői lehettek bizonyos számú előadásnak. Talán a külső hatósá­gok előtt leplezték így a magas színvonalú művészi munkát, mintha amatőr tevékenység folynék.

A két vezető karmester Komor Vilmos és Somogyi László volt, és mások mellett olyan neves énekesek léptek fel az előadásokon, mint La­dányi Ilona, Relle Gabriella, Fehér Pál, Lendvai Andor, Farkas Sándor, Ernster Dezső és Kálmán Oszkár. Eléggé széles volt a repertoárjuk, a népszerű művek mellett olyan szer­zők operáit is játszották itt, akiket akkoriban leparancsoltak a magyarországi színpadokról, így Offenbachtól a Hoffmann meséit, Goldmarktól a Sába királynőjét és Halévytől A zsidónőt.

Én két előadásukat láttam, tizen­három éves koromban: először Do­nizetti Don Pasqualéját, Somogyi László vezényletével. A főbb szere­peket Ladányi Ilona, Fehér Pál, Lendvai Andor és Kálmán Oszkár énekelte. Negyvenhét év távlatából is élénken megmaradt emlékezetem­ben a színes, pergő játék és Lend­vai Andor-Kálmán Oszkár frene­tikus humorú Malatesta-Don Pasquale-kettőse. Az ehhez a produk­cióhoz készült szellemes új fordí­tást – ahogy azt szerzője, későbbi rádiós kollégám, Fischer Sándor mesélte – a munkaszolgálatban ké­szítette.

A másik előadás Verdi Trubadúr­ja volt. Fraknói Károly dirigált, Relle Gabriella, későbbi kedves énektanárnőm: Spiegel Annie, Garai (ha jól emlékszem: Ernő), Lend­vai Andor és Kálmán Oszkár lépett föl a főbb szerepekben. Zeneileg ez is igen jó előadás volt, de a nagy operai tablókat felsorakoztató Tru­badúr megelevenítésében az apró színpad és a rendkívül kis létszámú előadó apparátus tagadhatatlanul ke­vésnek bizonyult. Mi, nézők mind­nyájan nagyon szerettük ezt az elő­adást, de nem tudtuk például mo­solygás nélkül megállni, amikor a tenyérnyi játéktéren a Katonakórus­ban azt énekelték Luna gróf zsoldo­sai: „Itt a várva-várt segítség, ők a harcot értik jól!” – és bemasíro­zott, pléh sisakkal a fején – két öreg izraelita.