Előbb volt a „barna mocsár”

Jeles folyóiratuk 1995/10. száma a hamburgi Der Spiegel nyomán cikket közölt a volt NDK politikai rendőrsé­gének a zsidósággal kapcsolatos tevé­kenységéről, illetve a nyugat-németországi antiszemita megnyilvánulások kö­rüli provokatív szerepéről. A cikk (már a címével is) ez utóbbit állítja előtérbe, és kivált a felületesebb olvasókban olyan benyomást kelt, mintha az anti­szemita uszítás merőben kommunista importcikk lett volna az NSZK-ban…

A Szombat cikke szerint a nyugatné­met felderítő szervek már 1959-60-ban sejtették, hogy a keletnémet „Stasi” áll az antiszemita hecckampány mögött. Ezzel szemben – amint Karl Pfeifer a Wiener Zeitung 1995. decem­ber 10-i számában rámutat – Günther Nollau, az NSZK Alkotmányvédő Hivata­lának volt elnöke kétségbe vonja e be­állítás jogosságát. Nollauval szemben Wolffsohn annak a Reinhard Gehlennek az állítását hajlandó inkább elfo­gadni, aki egy korábbi időszakban volt a nyugatnémet politikai rendőrség feje, aki azonban még előbb a náci Abwehr egyik vezetője volt. A náci Gehlen, aki­nek új szerepkörében való foglalkoztatását nemcsak a keleti tömb részéről kifogásolták annak idején, hanem nyu­gati demokraták is bírálták, érthető mó­don a régi és új nácik tisztára mosásá­ban volt érdekelt.

Az persze igen valószínű, hogy a ke­letnémet titkosszolgálat igyekezett ki­használni a régi és új nácik tevékenysé­gét a megszilárduló nyugatnémet jogál­lamiság lejáratására és a dolgok olyan beállítására, mintha a zsidók érdeké­ben egyedül az NDK megerősödése áll­na. A „Stasi” minden bizonnyal elköve­tett provokációkat is, de ezekhez a le­hetőséget, a talajt azok a kedvező kö­rülmények szolgáltatták, amelyeket a régi és új nácik élveztek Nyugat-Németországban. Maga a Der Spiegel cikke is megállapítja (és ezt idézi is a Szombat), hogy „a vörös ügynökök mint hal a víz­ben, úgy ficánkoltak a barna mocsár­ban”. Magyarán: előbb volt a „barna mocsár”, aztán jöhettek az ügynökök…

Mindez akkor is kétségessé tenné Wolffsohn és a Spiegel-cikk hitelessé­gét, ha nem tudnók, hogy abban az idő­ben bizony Gehlenen kívül szép szám­ban akadtak vezető hitlerista tisztségvi­selők a nyugatnémet közigazgatás és hadsereg magas állásaiban.

Végül, amit Wolffsohn és könyve nyo­mán a Dér Spiegel, illetve a Szombat cikke a „hasznos idióták” gyanánt em­legetett Arnold Zweigről, Stefan Heymről és Stefan Hermlinről ír, azzal kap­csolatban meg lehet állapítani: mind­hárman voltak annyira szuverén egyéni­ségek, hogy sem fenyegetni, sem mani­pulálni ne lehessen őket. Velük ellen­tétben viszont az NDK-beli maroknyi zsidóság és vezetősége annál könnyeb­ben válhatott manipuláció tárgyává, szükségtelen tehát azt feltételezni, hogy a nyugat-németországi antiszemi­ta jelenségek kapcsán kényszerítették volna őket a megnyilatkozásra, vagy hogy az NDK fennállásának „50. évfor­dulóján” (amint a Szombatban állt, va­lójában a 40. évfordulón) „kicsikarni” kellett volna tőlük bizonyos nyilatkoza­tot. Magyarországi tapasztalatainkból is tudjuk: a kommunista rendszert támo­gató nyilatkozatok megtételére az akko­ri zsidó vezetést meglehetősen szelíd eszközökkel is rá lehetett vezetni…

Tisztelettel

Mándrucz Sándor Budapest, Izabella u. 47.