Elmenni a nagyendrébe

2007. május 20. Kényszerűségből választotta az irodalom helyett a szórakoztatóipart Nagy Endre, akire mint a 100 éves magyarországi kabaré máig ható megteremtőjére emlékeznek egy e héten nyíló kiállításon.

Áááááááááá! – ásította el magát hangosan egy monoklit viselő, szmokingos fiatalember 1907. március 10-én este a Teréz körúti (a mai Művész mozi helyén lévő) Bonbonniere mulató nézőterén. Az életében első alkalommal a színpadon ülő, novellájából remegő hangon felolvasó és annak kéziratát idegesen gyűrögető fiatal szerzőt, Nagy Endrét szinte letaglózta a közönség hangos nevetése. Ezt meg kell torolni! – horgadt fel a büszkeség a színháztörténeti legendárium szerint a felolvasást csak a pénzért vállaló íróban, és a színpad szélére lépve egyenest a monoklis arcába kiáltotta: “Hát jó, elhagyom a novellát! Helyette egy kis mesét mondok el a vadszamárról.” Egy királyról szólt a mese, aki úgy hitte: övé a világ legtökéletesebb állatkertje. Egy német tudós azonban kétségbe vonta ezt, hiszen, mint mondta, az állatkertből hiányzik a vadszamár. Nosza, adta ki a parancsot a király, be kell szerezni azt a vadszamarat, ám az alattvalók sehol sem bukkantak a nyomára. Végül a tudós előállott egy mentő ötlettel, fejezte be a belemelegedett Nagy: “Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, és ültessétek a kabaréban a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul.” A közönség tombolt. A monoklis ordítva ásított újra, de csak még jobban röhögtek: “Aha! Ordít már megint a vadszamár!”

Ezt a jelenetet – melyet Nagy Endre A kabaré regénye című, 1935-ben megjelent memoárjában mesélt el – a színháztörténészek az idén 100 éves (a Budapesti Történeti Múzeumban május 18-án nyíló kiállítással ünnepelt) magyar kabaré születésének pillanataként jegyzik. Az 1877-ben egy kárpátaljai kocsmáros fiaként született, huszonévesen Pestre költözött író-újságíró persze nem egyedül bábáskodott a kabaré világrajötténél. Kellett hozzá a Bonbonniere alapító-tulajdonosa, az eredetileg színész és nótaszerző Kondor Ernő is, aki azt a korábban Bécsben látott vendéglátó-ipari fogást próbálta meghonosítani, miszerint az étkezéshez derűs programot (felolvasást, kuplét) mellékeltek. A Nagy Endre említett debütálása előtt pár nappal megnyitott Bonbonniere abban is úttörő volt, hogy ott az akkori szokástól eltérően német helyett magyar nyelven ment a műsor. A Nagy-antré sikerére való tekintettel Kondor azonnal rávette a fellépőt, hogy másnap programszerűen ismételje meg rögtönzését, ő pedig – biztos, ami biztos – beültet valakit ásító provokatőrnek.

Mivel Kondor egy hónap múlva hosszabb időre elutazott, teljhatalommal ruházta fel Nagyot, így az éjszakai életben eleinte ügyetlenül mozgó íróra maradt a kabarécsinálás. Ő pedig olyan jól belejött, hogy irodalmi igényességgel szerkesztett – paródiákat, bohózatokat és persze dalokat is tartalmazó – műsora önálló műfajt teremtett a főváros korabeli szórakoztatóiparában, markánsan elkülönülve a külvárosi kispolgárok trágárságba hajló vigadozását szolgáló színpadoktól, a “brettliktől”, valamint az orfeumok erotikusan túlfűtött világától. “Akinek kellemetlenségei, adósságai, hűtlen babája van napközben, (…) az így szól: Nem tesz semmit, este elmegyek a nagyendrébe, és minden bánatomat elfelejtem” – írta a Színházi Hét 1911. március 5-én “Budapest nagy színházainak legnagyobb konkurenséről”. Legfőbb diadalait a Nagy Endre-kabaré egyébként a kuplékkal aratta, ezekkel a városi argóból építkező, tréfás, szójátékos refrénű dalokkal, amelyek minden témából – akár egy aktuális divatjelenségből, akár a bibliai ősatyákból – képesek voltak gúnyt űzni. Lót sóbálvánnyá dermedését például azzal magyarázta Nagy kuplé-slágere, hogy: “S ölelte, csókolta Lótnét a vén kaján / Ábrahám, Ábrahám, / S a bölcs intelmet is megrepetálta: / Lót, Lót, Lót, / Csak menj, csak menj, csak menj, s ne nézzél hátra!”

A sikerreceptet imitálók és az ellenkabarékat indítók “olyan ötleteket lestek el Nagy Endrétől, amelyek mind a mai napig hatnak” – emeli ki az igazi újdonságot Bános Tibor színháztörténész, a műfajteremtő monográfusa. Mindez akkor is igaz szerinte, ha a csak egy szűk társadalmi réteg: a pesti polgárság zenés-táncos, sohasem ordenáré, inkább szatirikus mulatsága, a kabaré ma már nyomaiban sem létezik idehaza.

Vadonatúj találmánya volt például a ma is ismert, a közönséggel áldiskurzust folytató, a következő szám felvezetéséből magánszámot – egyfajta ős-stand-up-komédiát – kreáló konferanszié személye. “Nem vicceket farag, hanem mint eleven újság beleszól a napi dolgokba, gyilkos malíciával és kiforrott, komoly nézőpontokkal. (…) Amikor a szatirikus fordulatok viharos kacagást váltanak ki, akkor [a közönség] már egy-egy komoly gondolattal gazdagodott, mely megmarad, mikor a kacagásról már régen megfeledkezett” – írta e konferálási módról Kóbor Tamás A Hét 1910. május 8-ai számában. De az egyébként előre kidolgozott felvezetésekhez hozzátartoztak a valódi rögtönzések is. Egyszer valaki bekurjantott egy hátsó, háromkoronás helyről: “Hangosabban beszélj, hé! Nem hallom!” Mire Nagy: “Gyere közelebb három koronával, hé!”

A hatást azzal is fokozta az élete során sokfelé szerződő, s maga is több kabarét alapító konferanszié, hogy egyedi stílust dolgozott ki: “mesterséges” dadogást vett fel. A feltehetően első fellépéseinek izgalmából megtartott modor példaértékűvé vált: egy-egy konferanszié később is megpróbált csak rá jellemző gesztust kidolgozni. Ilyennek tartják tanítványának, a második világháború uán külföldre emigrált Békeffi Lászlónak azt a szokását, hogy ha nem akart egy szót kimondani, hirtelen az állához kapva mélyen a nézők szemébe nézett.

A színpadra vitt politikai humort is Nagy Endre honosította meg Magyarországon – folytatja Bános Tibor, aki megjelenés előtt álló, Száz éves a pesti kabaré című könyvében foglalkozik részletesen a témával. A konferanszié rendszeresen kipoentírozta az aktuális politikai stikliket, és az ő nevéhez kötik azt is, hogy a kabaré közönsége nevetségessé tett (színészek által játszott) politikusokon mulasson (erről lásd Gatyamadzag és bolha című írásunkat). A politikával való szórakoz(tat)ást azonban nem sokáig tűrték, a cenzorság intézményének az 1910-es években való bevezetésétől kezdve Nagy egyre többször került összetűzésbe a törvénnyel. 1923-ban a Gresham-palota pincéjében működött Pódium Kabaréját például egy Horthy-ellenes bökverse – “Volt egyszer egy tenger, / Azon volt egy ember, / Felmászott a trónra, / Nem mászik le róla” – miatt zárták be.

A színpadi ötleteivel évtizedeken át sziporkázó kabarettista további különlegessége volt az a képessége – emelik ki színház- és irodalomtörténészek -, hogy közönségével mindig el tudta fogadtatni az emelkedettebb irodalom becsempészését a szórakoztatóiparba. A saját írói ambícióit soha fel nem adó Nagynak – aki élete végéig újságíróskodott, és olyan költőket, írókat tudhatott barátai között, mint Ady Endre és Karinthy Frigyes – a Nyugat körének számos prominense dolgozott szerzőként, de a paródiák és kuplék közben nézői (tiszteletük jeléül) végighallgatták például Csokonai Vitéz Mihály verseinek megzenésített változatát is. Értékrendjét mutatja, hogy konferálásait sosem jegyezte fel, mondván, azok nem elég magasröptűek, végül pedig az irodalmi alkotás vágya eltérítette a jól fialó kabarétól. “Azzal a gondolattal fogtam kabaré-vállalkozásomhoz, hogy ez számomra csak kirándulás lesz” – jegyezte fel önéletrajzi művében. Irodalomtörténészek szerint azonban elsősorban így szerzett hírnevének, kapcsolatainak köszönhette, hogy kiadhatta novellásköteteit, és bemutathatta több, hamar megbukott drámáját – köztük a csupán 12 előadást megért, egy komponálási kényszerben szenvedő zeneszerzőről szóló A zsenit 1911-ben a Vígszínházban. Talán emiatt is tért vissza a kabaréhoz több ízben is: 1938-ban bekövetkezett haláláig számos alkalommal lépett fel “utoljára”.

Emlékét már kortársai is konferanszai alapján őrizték. Ezt bizonyította Kosztolányi Dezsőnek az a tósztja, amit a Nagy Endre tiszteletére a nyugatosok által adott vacsorán, valamikor az 1930-as évek elején mondott: “Emlékszem mondataira, melyeket akkoriban, amikor írni is úgy írtak, mintha fecsegtek volna, oly gondosan és művésziesen épített föl, mintha nem is papírra, hanem kőtáblára kellene róni, s mégis a semmibe dobta pazarul.”

Sindelyes Dóra

(Forrás. www.hvg.hu)