Elfogultságok

Elfogultságok

Az izraeli hadsereg március végén megtette azt, amit az Egyesült Államok vagy bár­mely nyugati ország régóta szeretne megtenni Bin Ladennel vagy más ter­roristával – likvidálta Ahmed Jaszint és Abdelaziz al-Rantiszit, az Izrael-ellenes Hamasz-terror fő alakjait. Ám, mivel a rakétatámadásokat Izrael haj­totta végre palesztin terroristák ellen, így ismét tort ülhetett a szemforgatás. A hírek magyar médiatálalására is jel­lemző volt az HonestReporting.com médiaelemző szervezet állítása, mely szerint a Hamasz-vezérek megölésé­vel összefüggésben a média alap­vetően azt a mítoszt közvetítette, hogy az akciók csak növelni fogják az erőszakot, a terrort. A magyar sajtó is leginkább azt sulykolta, hogy a „szel­lemi vezető” „felelőtlen, nemzetközi jogba ütköző” megölésével Izrael csak az „erőszak spirálját” mélyíti. Nem akadt viszont magyar lap, amely feli­dézte volna a március 9-i, tehát jóval a sejk meggyilkolása előtti (az AFP és a Reuters információin alapuló) MTI- hírt, amely szerint „Izraeliek elleni merényletekre kész öngyilkosjelöltek egész hadserege áll a Hamasz rendelkezésére – jelentette ki kedden, ritka interjúinak egyikében a szélsőséges palesztin mozgalom kato­nai szárnyának vezetője. – Több jelöl­tünk van minden lehetséges cionista célpontra – közölte Mohammed Deif, az Ezeddin el-Kasszám Brigádok inter­netes honlapján (www.ezzedeen.net). A brigádok mérnökei és technikusai éjt nappallá téve fejlesztik képességünket, hogy lesújtsunk az ellenségre.”

A magyar sajtó sem az MTI által megnevezett honlapra nem ment rá, sem azt az összefüggést nem látta meg, hogy az izraeli megelőző és válaszcsa­pások nem okai, hanem következmé­nyei az iszlámista terrornak, s a palesz­tin „szélsőségesek” verbális fenyegetéseinek valóra váltásán tényleg éjt nap­pallá téve dolgoznak mérnökeik és technikusaik.

*

A tipikus magyar médiaüzenetet Kepecs Ferenc fogalmazta meg kommen­tárjában (Kell-e sajnálnunk Jaszin sej­ket? — Népszava, 2004. március 24.). Kepecs nem sajnálja Jaszint, és elisme­ri, hogy célja a béke megakadályozása volt. Dicséretére legyen mondva, benne is volt annyi jó ízlés, hogy leírja: nem az a kérdés, hogy erkölcsös volt-e likvi­dálni, hanem hogy célszerű-e.

„A likvidálási paranccsal Saron újabb lökést adott az erőszak körforgá­sának – nem először hosszú pályafutása során. Pedig egyszer meg kellene szakí­tani ezt a körforgást – még akkor is, ha ezzel ártatlan áldozatok halála marad megbosszulatlanul. Nem mintha bárki is arra számíthatna, hogy ez annyira meghatja a másik oldal szélsőségeseit, hogy abbahagyják a gyilkolást, ám arra igen, hogy megkönnyíti a békepárti pa­lesztinok dolgát. ”

Gázai kivonulás ide vagy oda: a bal­oldal patologikus Saron-fóbiája telje­sen eltérít egy józanul induló gondo­latmenetet (a palesztin szélsőségesek aligha hatódnak meg az önmérsék­lettől). Egy „békepárti palesztin” miért háborodik fel egy olyan terrorista halá­la miatt, aki az ő életét is megkeseríti? Nem éppen a nagyhatalmú terrorvezér teszi lehetetlenné a megbékélést? Vé­gül egy halk kérdés: hol vannak a bé­kepárti palesztinok?

A Saron-fóbiának köszönhetően me­rész bakugrással a cikk végén már eltű­nik Jaszin, és marad a főbűnös tábor­nok.

„Saron érdeke azonban mást diktál. Mindig is tudta, hogy addig marad ha­talmon, amíg szükség van buldózer természetére, és mindig is tett arról, hogy szükség legyen rá. Például Jaszin sejk likvidálásával – egy olyan lépés­sel, amelyet a palesztinok hadüzenet­nek, a világ országai pedig veszedel­mes őrültségnek éreznek. Saron azonban nem őrült, ő nagyon is jól tudja, mit tesz. O sem a megbékélést, hanem a hatalmat akarja.”

Saron egyetlen célja a hatalom, ezért mindig tett róla, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelynek során mielőbb a szakadékba taszíthatja Izraelt. Csak egy kérdés maradt megválaszolatlan: ha Saron célja a hatalom és nem Izrael biz­tonsága, akkor miért harcolt az orszá­gért évtizedekig? Nem lett volna egy­szerűbb, ha felajánlja szolgálatait Arafatnak, Huszeinnek, vagy Iránnak?

*

„Izrael új első számú célpontja egy 56 éves gyermekorvos” – vezeti föl az izraeliek embertelenségének, kegyet­lenségének újabb bizonyítékát Udvardy Zoltán a Magyar Nemzetben (2004. márc. 24.). Hogy kicsoda volt valójában Jaszin sejk utóda, a még csak szellemi vezetőnek sem aposztrofálha­tó Abdelaziz ar-Rantiszi, arról a cikk­ben – a BBC nyomán, tehát érthető módon – keveset tudunk meg. Az azna­pi aktuális események hátterét a követ­kező bekezdés világítja meg, összefog­laló jelleggel:

„Jaszin sejket, a deréktól lefelé bénult vallási vezetőt, akit Izrael azzal gyanúsí­tott, hogy a háttérből irányítja az öngyil­kos bombamerényleteket, helikopterről lőtték le a Gázai övezetben – emlékeze­tet a BBC. Meggyilkolása széles nemzet­közi elítélést váltott ki (az Európai Unió mellett Washington is kifejezte nemtet­szését), a palesztinok között pedig dühöt váltott ki. Saul Mofaz izraeli védelmi mi­niszter viszont megerősítette: folytatják a terroristák likvidálásának módsze­rét. Mofaz aláhúzta: a Hamász-támadások 337 izraeli életét követelték, a cso­port tehát Izrael stratégiai ellenfele, amit meg kell semmisíteni. ”

Nem elsősorban a Nemzetet, inkább a forrásául szolgáló BBC-t kell hibáz­tatni az ilyen példásan elfogult tálalá­sért, amelyet persze mindig hálásan ta­lálnak meg a zsidó állammal enyhén szólva nem rokonszenvező médiák. A technika úgy működik, hogy mire az olvasó a bekezdés végére ér, már csak ol­csó ürügynek tartja a 337 halottat, a ter­ror valódi oka az izraeli agresszivitás, amely egy szerencsétlen, deréktól lefelé bénult „vallási vezetőt” sem kímél.

*

Tiszteletre méltó kivétel Medgyesi Csilla írása a Magyar Hírlapban (A be­vetés szabályai, 2004. március 24.). A magyar sajtó palettáján szinte egyedüli, akinek volt mersze minden képmutatás nélkül leírni, hogy Jaszin közönséges terroristavezér volt, és Izrael azt tette, amit a helyében minden más állam megtett volna:

„ Amikor George Bush amerikai el­nök kiadta a parancsot, hogy Oszama bin Ladent ’élve vagy halva’, de el kell fogni, senki nem kapta fel a fejét a má­sodik lehetőségen. Az önmagát demok­ratikusnak valló világ elfogadta, hogy ha másképp nem megy, meg kell ölni az al-Kaida vezetőjét. Ugyanez a demok­ratikus világ felhördült, amikor hétfőn egy másik terrorista szervezet vezetőjét Ariéi Saron kormányfő parancsára és személyes felügyelete mellett meggyil­kolta az izraeli hadsereg. A merényletek irányítóinak ’célzott likvidálása’ elfogadhatatlan, ellenkezik a jogi és erköl­csi elvekkel, mondják, miközben mintha elfeledkeznének a lényegről: arról, hogy ugyanez igaz a terrorizmusra is. ”

Jaszin (és Rantiszi) palesztinok ezre­inek, köztük kisgyermekes anyáknak adott parancsot tömeggyilkosságok el­követésére. Egyetlen életcéljuk volt: Izrael tengerbe szorítása. Medgyesi Csilla azt is megkérdőjelezi, hogy Ja­szin megölése akkora kockázatot rejte­ne, amint a világsajtó feltételezi, külö­nösen a „megamerényletnek” szánt ashdodi merénylet után, amelyet még Jaszin életében követtek el. Így a Jaszinnal történtek éppen hogy figyel­meztetésül szolgálhatnak a többi terro­ristavezér számára is.

„Csak a legnaivabbak képzelhetik, hogy a terrorizmussal le lehet számolni kizárólag demokratikus jogállami mó­don. Csupán ilyen eszközökkel még a merényletek ellen sem lehet védekezni, hiszen a terroristagyanúsak utáni nyo­mozás, a határvédelem érdekében ho­zott – vagy hozandó – intézkedések már önmagukban feszegetik a liberális jog­állam kereteit. A szelektív hozzáállás még ennél is rosszabb; ha az egyik terroristát legitim tárgyalópartnernek is­merjük el, a többit is bátorítjuk. Minden terroristát egyformán kell kezelni, s ha kell, erőszakkal is fellépni ellene – mert ez az a nyelv, amit értenek. ”

És ez az a nyelv, amit a sajtónak és a politikusoknak is beszélniük kellene, ha komolyan győzni akarnak a terrorizmus elleni háborúban.

*

Azt, hogy Izraelnek esetleg lehettek racionális érvei a Jaszin-akció mellett, egyedül a Heti Válasz korrekt írása (Es­tefán Zsolt: A pokol kapui. HV, 2004. ápr. 1.) említi:

„Az izraeli dilemmát az okozta, hogy melyik variáció jár nagyobb áldozattal: ha megölik a terroristavezérnek, való­ságos palesztin Oszama bin Ladennek tartott Jaszin sejket, vagy ha életben hagyják. Végül a megtorlással történő megelőzés gondolata erősebbnek bizo­nyult a megelőzés megtorlás nélkül tak­tikával szemben. A Hamasz 66 éves szellemi vezetőjét több száz izraeli halá­láért tartották felelősnek, meggyilkolá­sától azt várták, hogy mozgalma egyre kevesebb merényletet fog majd elkövet­ni, még akkor is, ha a hasonló gyilkos­ságokat öngyilkos merényletekkel torol­ják meg. ”

Joggal kifogásolta az HonestReporting.com, hogy az izraeliek ezen meg­fontolása nem kapott kellő súlyt a médi­ában. A jelek szerint senki sem érezte szükségét megemlíteni, hogy izraeli ál­láspont szerint Jaszin likvidálása „hosszú távon a békét szolgálja, mivel személye az egész térséget fenyegette. A békére leselkedő veszély kiiktatásá­val javítjuk az esélyét egy jobb Közel- Keletnek”.

Kár, hogy a Válasz alapos cikkének keretes írása (Palesztin mozgalmak) kli­sékkel végződik, olyan klisékkel, ame­lyek ráadásul az általuk is elítélt régi előítéletek tárházából merítenek:

„A célzott gyilkosságok ’haszna’ ne­hezen mérhető. A megölt vezetők helyé­be újak lépnek. A támadásokban pedig gyakran a közelben lévő civilek is életü­ket vesztik. A szemet szemért, fogat fo­gért elv ma is érvényesül a Közel-Kele­ten. A bosszú, az újabb öngyilkos me­rényletek nem maradnak el soha. ”

*

Mose Kacav volt a célpont, vagy nem? Összefügg-e az arabok lekapcsolása az izraeli államfő látogatásával, vagy sem? A Magyarországra jel­lemző rendőrségi kommunikációs ká­osz ellenére annyi azért kiderült, hogy egy Budapesten élő palesztin fogorvos merényletet akart elkövetni „egy zsidó múzeum” ellen, s a hatóság (az ameri­kaiak, a Moszad, vagy egy állampol­gári bejelentés hatására) Kacav érke­zésének napján őrizetbe vette a radiká­lis iszlámban utazó magyar állampol­gárságú palesztint. Bármi volt is a cél­ja, valamit akart. Az azonban csak Miklós Gábornak jutott eszébe (Glo­bális hír, Népszabadság, ápr. 14.), hogy a zsidóölés azért lett volna sze­rencsétlen dolog, mert ártott volna a kultúrák együttélésének:

„Nem tudom, gondolt-e a 42 éves fogorvos az országban élő más ara­bokra, közel-keletiekre, diákokra, ide­házasodott orvosokra, üzletemberekre, családjaikra? Milyen tervei voltak ve­lük? (…) Vagy fokozni akarta az amúgy is létező arabellenes hazai előítéleteket? Nagy baj lett volna, ha ez sikerül. Megnehezítette volna az együttélést. ”

Nem tudjuk felmérni, hogy a terve­zett zsidóellenes merénylet mekkora akadályt gördített volna a ma­gyar-arab együttélés útjába, annyit azonban tudunk, hogy a kényszeres politikai korrektség megint az „iszlamofóbiát” állította a probléma fóku­szába, hogy a multikultit sirassa, s ne az iszlámisták eszmei hátterét kérdője­lezze meg. Hab a tortán, hogy egy bekezdéssel előtte Miklós elismeri:

„A most megismert tébolyult ötlet is azt bizonyítja, hogy nincs semmilyen összefüggés bármilyen valós palesztin vagy arab ügy, fájó sérelem és a ha­sonló sikeres vagy kudarcos terrorcse­lekmények mögött. ”

Mostanáig mást sem lehetett hallani a baloldali médiaértelmiségtől, mint hogy a terrorizmus nagyon is össze­függ a „valós palesztin vagy arab ügyekkel”, „fájó sérelmekkel”, hiszen a terrorizmusnak oka van, de nem iszlámista-ideológiai-civilizációs, ha­nem materiális: a „szegénység”, a „harmadik világ nyomora”, a „globa­lizáció szülte egyenlőtlenség” és tár­sai. Remélhetőleg ez a mítosz is leke­rül mostantól a véleményformálók napirendjéről.