Elfogultságok

Elfogultságok

Sayfo Omar, a Magyar Demokrata szerzője úgy döntött, hogy górcső alá veszi a kereszténység közel-keleti helyzetét. Természetesen esze ágában sincs vizs­gálódni a muzulmán országokban (hi­szen a kép nem lenne túl biztató), az egyetlen közel-keleti ország, amely ebből a szempontból érdekli, Izrael (A Szentföld üldözöttjei – Az izraeli poli­tika lassan elűzi a keresztényeket Pa­lesztinából – május 11.). Természete­sen Sayfo Omar nem habozik felsorol­ni az izraeli üldözések bizonyítékait. Az egész írást, amely hemzseg a téve­désektől, kihagyásoktól, fölösleges végig elemezni, csak néhány különö­sen érdekes részt ragadnánk ki.

„ Valaha az izraeliek által elfoglalt területeknek 34 százaléka keresztény tulajdonban volt, ez is mutatja, hogy a közösségek egykor milyen jólétben él­tek. Mára ennek a jólétnek nyoma sem maradt. A második intifáda alatt a tu­risták elmaradásával, a zömében ide­genforgalomból élő keresztények sor­ra veszítették el megélhetésüket, így sokuk az emigráció mellett döntött és dönt a mai napig. ”

Jótékony homályban marad, hogy ezt a palesztinok maguknak köszönhe­tik. Amikor kirobbantották a második intifádát, illett volna tudni, hogy en­nek következtében elmaradnak majd a turisztikai bevételek. Ezt Izraelre ken­ni elég nyakatekert következtetés, mert – ha nem is ekkora mértékben -, de Izraelt is súlyosan érintette a bevé­telek kiesése.

„A drasztikus népességcsökkenés leginkább Jézus szülővárosában, Bet­lehemben szembetűnő, ahol a keresz­tények harmincöt évvel ezelőtti 95 szá­zalékos aránya 15 százalékra fogyat­kozott. A határvonalakkal elszeparált zónákra osztott város lakóira nehe­zedő izraeli nyomás igen nagy. Bár az izraeli csapatok formálisan 1995-ben kivonultak a szent városból, máig el­lenőrzésük alatt tartják a telefonháló­zatot, áramszolgáltatást, a Közel-Ke­leten mindennél fontosabb vízforráso­kat, a város lakói pedig kizárólag en­gedéllyel utazhatnak Jeruzsálembe. Nem csoda hát, hogy napjainkra több mint 40 ezer betlehemi keresztény csa­lád költözött Dél-Amerikába. ”

1995 és 2000 között kizárólagos pa­lesztin felügyelet alatt állt a város, a lakosság azóta csökkent óriási mérték­ben, és sokan izraeli területekre köl­töztek. Ha az izraeli megszállás az oka 40 000 család elköltözésének, akkor miért nem 1995 előtt menekültek el? Talán azért, mert a palesztin hatóság az, amely 1995 óta szisztematikusan üldözi a helyi keresztényeket. Az iszlamista szélsőségesek betörik a ke­resztény üzletek kirakatait, inzultálják a keresztény nőket, és több családot is áttérésre kényszerítettek.

„A palesztin keresztények ugyanis nem illenek bele a szélsőséges cionis­ták koncepciójába, akik a befolyásuk alatt álló médiumokon keresztül arról kívánják meggyőzni a fejlett világot, hogy az arab világ nem más, mint sö­tét arcú, barbár vallást követő ember­szabásúakból álló csürhe, akik ellen a Nyugatnak nemhogy joga, de köteles­sége fellépnie. ”

A helyzet bizony éppen fordított. Iz­raelnek nagyon is szüksége van a ke­resztények jóindulatára, mert ellen­ségből így is túl sok van. Sayfo Omarnak el kellene döntenie, hogy ördögi­en ravasz embereknek képzeli az izra­elieket, vagy komplett idiótáknak. El­lenben a muszlim szélsőségesek érde­ke, hogy minél több embert Izrael el­len fordítsanak. Már az 1950-es évek elején is, amikor Izrael kiegyezett vol­na a keresztény palesztinokkal, musz­lim szélsőségesek végezték ki a ke­resztény vezetőket, nehogy a meg­egyezés létrejöhessen. A megfélemlí­tés politikája azóta is működik.

„A fejlett világban alig akadnak olyanok, akik hallottak volna arról, hogy az izraeli szélsőségesek még a legszentebb palesztinai keresztény kegyhelyeket sem tisztelik. 1948-tól napjainkig több ízben értek támadá­sok keresztény szent helyeket. 1948. május 7-én cionista erők elfoglalták a Sión-hegyi Benedicte kolostort, és on­nan lőtték a közelben lévő Örmény Ortodox patriarchát.”

Az említett esemény interpretálásá­ból csak a névelők használata nem té­vedés. Az örmény ortodox patriarchát (vagy inkább patriarchátust) senki sem lőtte, csak a harcok célkeresztjé­be került, ahogy még számtalan szent hely a különféle háborúkban. Ellen­ben József sírjának lerombolása 2000 őszén, illetve 1948-1967 között a Hulda zsinagóga lerombolása, a zsidó sírok meggyalázása (a sírköveket út­építéshez használták a jordániai ható­ságok), a zsidó szent helyek látogatá­sának megakadályozása valós esemé­nyek, és nem harci cselekmények köz­epette következtek be. Igaz, ebben az esetben zsidó szent helyek kerültek veszélybe, muszlimok cselekményei által, így érdemtelenek szerzőnk fi­gyelmére.

„2002 áprilisában 200 muzulmán palesztin keresett menedéket a betle­hemi Jézus születése templomban az izraeli lövedékek elől. Az izraeli médi­umok a világ szimpátiája elnyerése érdekében azt állították, hogy az embe­rek túszul ejtették a bent tartózkodó papokat. Később ezt a jeruzsálemi or­todox egyház szóvivője cáfolta, mond­ván, ők maguk ajánlottak fel menedé­ket a muszlim férfiaknak, akikre egyébként a halál várt volna. Később az izraeli osztagok ostrom alá vették a szent helyet, amihez hasonlóra a tör­ténelem kezdete óta nem volt példa. ”

Az ostrom az ellenség megtámadá­sát és/vagy kiéheztetését jelenti. Ezzel szemben az izraeli katonák nem tá­madták meg a templomot, és élelem­mel látták el a bent lévőket. A külön­féle felekezetek szerzetesei pedig ko­rántsem voltak egységesek abban, hogy valóban annyira önként ajánlot­tak volna menedéket. Több szerzetes ennek az ellenkezőjét állította, vagyis azt, hogy a körözött terroristák betör­tek a templomba, és fegyvereikkel ad­tak nyomatékot „szállásigényüknek”. A szóvivő aligha mondhatott volna mást, hiszen tekintettel kell lennie az arab országokban élő keresztényekre is. Ami mindennél beszédesebb: a szerzetesek később az izraeli katoná­kat kérték meg, hogy hatástalanítsák a felhalmozott robbanószerkezeteket. Az Izrael-barátnak aligha nevezhető BBC kamerái megszentségtelenített oltárokat vettek fel, és a templomot új­ra kellett szentelni.

Ennyit ízelítőül, a szerző talán érzi, hogy a muzulmán országokban nem túl jó kereszténynek lenni (gondoljunk csak az utóbbi időben a keresztények ellen elkövetett bejrúti támadásokra), és ez érvényes a palesztin területekre is. Egy palesztin keresztény nemrégi­ben borúlátóan nyilatkozott arról, hogy mi vár rájuk a palesztin állam megszületése után: „A szent szövetség a cionista ellenség ellen véget ér. Az lesz a számlák kiegyenlítésének ideje. Ugyanolyan alávetettek leszünk, mint libanoni testvéreink, vagy a koptok Egyiptomban. Elszomorít, hogy ezt kell mondanom, de az izraeli törvé­nyek védenek minket.”

*

Tamás Gáspár Miklós a kommuniz­mus keresztes lovagjaként élezi pen­náját az „imperialista Amerika” ellen. Az ÉS-ben megjelent tekintélyes terje­delmű írásában foglalkozik a baloldal­lal, a magyar szociáldemokráciával, némi közgazdaságtannal, a világ álla­potának romlásáért és rémes helyzeté­ért természetesen Busht és Amerikát teszi felelőssé, és tesz néhány hajme­resztő megállapítást (Isten hozta, Mr. Bush, április 22.):

„ Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köz­társaság szocialista miniszterelnöke nemrégiben meglátogatta az Irak elle­ni törvénytelen agresszióban részt vevő magyar honvédkülönítményt. Az agresszor egyik ottani katonai támasz­pontján lefényképeztette magát ha­dügyminiszterének és katonáinak tár­saságában, fején rohamsisakkal, kezé­ben géppisztollyal, golyóálló mellény­ben. Ez a kép felejthetetlen. És megbo­csáthatatlan. A magyarországi mi­niszterelnök evvel a fölvétellel nyersen és keményen kifejezte, hogy mi, meg­szállók, mit csinálunk a Tigris és az Eufrátesz közén. Ölünk. ”

Hatásos indítás, csak kicsit fals. A magyar katonák ugyanis eddig egy embert sem öltek meg, még önvéde­lemből sem, és bár láthatólag TGM-nek minimális katonai tapasztalata sincs, annyit tudhatna, hogy a magyar kontingens nem harcoló alakulat volt. És bizony egy jól sikerült zsurnaliszti­kái fogás kedvéért sem illik leírni erősen csúsztatás ízű mondatokat.

„(…) szembehelyezkedve – ismét – 1848 és 1956 akaratával. A trianoni és a párizsi béke tanulságával. No meg a magyarországi és európai köz­véleménnyel. Már megint bemocskolódik hazánk neve, már megint részt veszünk idegen ország lerohanásában (és Afganisztán indokolatlan megszál­lásában) múló politikai előnyök déli­bábjáért. Már megint – mint annyi­szor – szomszédainkkal vetélkedünk a patrónus nagyhatalmak kegyéért. Ha a NATO-tagság ezt a katasztrofális versengést lehetővé teszi, sőt: kikény­szeríti, akkor a NATO-tagság káros a nemzeti érdekre nézve, és föl kell hagyni vele. ”

A legújabb divat európai körökben lépten-nyomon a közvélemény akara­tára hivatkozni. Legutóbb a lepantói győző, Don Juan de Austria méltatlan utóda, Zapatero spanyol miniszterel­nök jelentette ki, hogy ő mindig köve­ti hű népe akaratát. Lehet, hogy nép­szerűtlen dolog elismerni, de a közvé­lemény véleménye nem lehet mérvadó valaminek a helyességét illetően, és bizony egy államférfinak néha szembe kell mennie a népakarattal. Néhány éve ezt még TGM is tudta – mára úgy tűnik, elfelejtette.

„A legnépszerűbb és leghatásosabb médiák az iraki ügyet letudták a vá­lasztások megrendezésével, mintha a választások kimerítenék a demokrácia fogalmát – ami természetesen nevetsé­ges. Arról sem esik sok szó, hogy az iraki választások annak a pártszövet­ségnek a győzelmét hozták, amely kö­veteli a megszállók záros határidőn belüli távozását. Az iraki közvélemény 92 százaléka megszállóknak tartja a ’fölszabadítókat’. Szaddám ellenfelei és a bevezetés előtt álló teokráciától tartó világiak is ellenzik a külföldi csapatok jelenlétét. S mindenki ellenzi a neokonzervatív szabadpiaci paradi­csomot, amelyet Bremer nagykövet (a korábbi amerikai helytartó) törvényei és rendeletéi (a mai Irak de facto al­kotmánya) teremtettek meg. ”

A TGM által hiányolt tényről bi­zony sok szó esett, az a bökkenő, hogy a nyertes pártszövetség szerint egyelőre szükség van az amerikai je­lenlétre – azt nem akarják, hogy ez a jelenlét végleges vagy elhúzódó le­gyen. Ami jelentős különbség.

A legszebb azonban a 15. számú lábjegyzet, amelyben TGM egy meg­lehetősen kétséges értékű (és a nyíltan elfogult BBC által vetített) sorozat alapján kijelenti:

„A BBC híres sorozatából azt is tudjuk, hogy az al-Kaida fikció, a mé­diákból ’ismert’ alakjában soha nem létezett. ”

No igen – és abban a formában, ahogy a „médiákból ismert”, nem léte­zett a Reich sem, a Szovjetunió sem. Azokat is csak Amerika találta ki mint ellenségképet. Mert az említett sorozat nem kevesebbet állít, mint hogy igaz, hogy vannak merényletek, igaz, hogy Oszama pénzeli ezeket, de al-Kaida nincs, „ebben a formában” az amerikai kormányzat találta ki – mint­ha elvi szempontból nem volna mind­egy, hogy egy központilag felügyelt szervezetről, vagy lazán összefüggő hálózatokról van szó, ha egy az ideo­lógia, egy a mögötte álló pénzeszsák. Ennek csakis gyakorlati szempontból van jelentősége, és a BBC sorozata semmit nem mondott, csak átfogalma­zott néhány dolgot, köré szőtte azt a mítoszt, hogy az egészet Amerika ta­lálta ki – és lám, ez sokaknak elég is.

34. számú lábjegyzetében pedig előkerül a régi babona is, amelyről valamiért nem lehet TGM-t leszok­tatni:

„A közel-keleti politika értelmes megvitatásának akadálya az, hogy Iz­rael bírálatára azonnal rásütik az ’antiszemita’ bélyeget, ami persze nem zárja ki azt, hogy a jobboldali sajtónak az Izraelről szóló írásaiból gyakran (bár nem mindig) süt a zsidóellenes elfogultság. Ennek következté­ben az egyik legégetőbb nemzetközi problémáról a magyar(ul) olvasók a hazai sajtóból nem tájékozódhatnak. (Az igen kritikus izraeli baloldal pedig tabu.)”

Számtalanszor leírtuk: Izrael bírála­tát nem tartjuk antiszemitizmusnak, kivéve, ha olyan személyektől szár­mazik, akik csak Izraelt bírálják, mun­kásságuk a zsidók „rémtetteire” irá­nyul, és Izrael hibáit vagy bűneit zsidó voltának tudják be, miközben az arab rémtettek ellen sosem emelik fel sza­vukat. Más kritika lehet jogos (ezt el is ismerjük), vagy alaptalan, és ennek gyakran a tudatlanság, a hozzá nem értés az oka. Az izraeli baloldal pedig gyakorlatilag az egyetlen forrása a magyar és a nemzetközi sajtónak egyaránt.