Egyenlőség-Testvériség-Szabadság

Feldmájer Péter

Egyenlőség? Testvériség? Szabadság?

A francia forradalom óta eltelt több mint kétszáz évben az em­beriség legjobb elméi küzdöttek az egyenlőség eszméjéért, többek kö­zött azért, hogy a zsidók egyenlő jogokat élvezzenek a többiekkel. A jogegyenlő­ségért folytatott harc végül is eredmény­re vezetett, senki sem vitatja ma már azt, hogy minden ember egyenlőnek született, és ez vonatkozik zsidókra és nem zsidókra egyaránt, nemzetközi egyezmények sokasága biztosítja ennek az elvnek az érvényesülését. A zsidók te­hát elérték, hogy egyenlőek legyenek a többiekkel, de azt nem sikerült elérniük, hogy egyenlőek legyenek egymással. A kártérítés ügyében még ma is kétféle zsi­dó létezik: a teljes jogúak, akik Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban és Izraelben élnek, másrészt a jogfosztot­tak, akik a volt szocialista országokban maradtak.

A II. világháború során a faji és vallási okokból személyi sérelmet szenvedet­tek a német kártérítési törvény, a Bundesentschaedigungsgesetz (BEG) – Szövet­ségi Kártérítési Törvény – alapján kárté­rítést kaptak 1956-ban, de a törvény ki­zárta a kommunista uralom alatti ország­ban élőket a kártérítés lehetőségéből, és ezen a BEG-Schlussgesetz – Zárótör­vény – sem változtatott, mert csak azok kaphattak segélyt, akik 1965. december 31-e előtt nyugatra tudtak menekülni.

Ezekben az ügyekben az Izraelben és a nyugaton élő zsidó vezetők tárgyaltak, akik ha tettek is erőfeszítéseket a szoci­alista országokban rekedt volt deportál­tak érdekében, ennek nyilvános nyoma nem maradt fenn, ám annak igen, hogy beleegyeztek olyan jogi szabályozások­ba, amelyek szakítottak az általuk is so­kat hangoztatott emberi jogegyenlőség elvével, és különbséget tettek a zsidók között aszerint, hol éltek, mintha a túl­élők tehettek volna arról, hogy Jaltában felosztották a világot és ők a vasfüggöny túlsó oldalán ragadtak; mintha ők tehet­tek volna arról, hogy a határok bezárul­tak, és a fasiszta zsidóüldözések után meg kellett érniük a kommunizmus vö­rös leplébe burkolózott antiszemiták támadásait.

A Jewish Materials Claims Against Germany nevű szervezet is részt vett a tár­gyalásokon, majd amikor a német kor­mány létrehozott két segélyalapot azok­nak, akik 1965. december 31-e után tudtak nyugatra menekülni, ezeket a Claims Conference adminisztrálta, vagy­is osztotta szét az igénylők között.

Az 1957-ben elfogadott és 1964-ben módosított Bundesrueckerstattungsgesetz (BRüG) rendelkezett a vagyoni ká­rok rendezéséről, de a kártérítést a kele­ti országokban élők szintén nem igényel­hették. Az indoklás hasonló volt, mint a másik esetben: ezen törvény 45. paragrafusa kizárta azt, mert a német Szövet­ségi Köztársaság és Magyarország között nem állt fenn diplomáciai kapcsolat, és ezen az sem változtatott, hogy egy bírói döntés 1961-ben kimondta, hogy alkot­mányellenes az igénylők közötti megkü­lönböztetés, mely a kivándorlás forduló­napján alapszik. (A későbbiek során a két ország felvette a diplomáciai kapcso­latot, de ez senkit sem zavart, a magyarországi zsidókra továbbra sem vonatko­zott a törvény hatálya.)

Az ügyben a törvényeket ugyan a né­met Szövetési Köztársaság Parlamentje hozta, de a nemzetközi zsidó szerveze­tek mindvégig figyelemmel kísérték a törvényhozás folyamatát.

A Németországból érkező hírek hatá­sára Magyarországon is összegyűjtötték az igénylők adatait (ekkor még 62 ezer üldözött élt) és az igényeket 1959. már­cius 24-én be is jelentették a német szerveknél. A kizárási okok változatla­nok maradtak. A nagyszámú tiltakozásra tekintettel a nyugatnémet kormány az igényeket kizáró cikkben foglalt kivételes felhatalmazás alapján beleegyezett abba, hogy azokért az ingóságokért – de kizárólag csak azokért – amelyeket a de­portáltak magukkal vittek a haláltábo­rokba, kártérítést fizet, erről szerződést kötött a magyar Pénzügyminisztérium közvetítésével a Nácizmus Magyarorszá­gi üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével, és ennek alapján 97 mil­lió német márkát utaltak át három rész­letben 1972-ben, 1973-ban és 1974-ben, amelyet a magyar állam forintra vál­tott át. Ebből kifizették az ügyvédi- és bankköltséget, így végül is 852.988.655 forintot osztottak szét az igénylők kö­zött. A túlélők 13.000 forintot kaptak, az örökösök 6.500-at. 13.000 forint abban az időben Magyarországon kb. 4-6 hóna­pi átlagkeresetnek felelt meg. A globális egyezmény megkötése azonban elma­radt, az indok továbbra is az volt, hogy a magyarországi zsidók kommunista ura­lom alatt élnek.

Az idő telt, a rendszerek változtak, de a zsidók és zsidók közötti megkülönböz­tetés megmaradt és fennáll mind a mai napig. A BEG és a BRüG törvények hatá­lyát sohasem terjesztették ki a magyar­országi zsidóságra, hiába omlott le a Berlini Fal, tűnt el a kommunizmus, a magyarországi zsidókat továbbra sem tekintik egyenlő jogúnak.

A 96es évek elején a Claims Confe­rence újból pénzt osztott valamennyi nyugaton élő volt üldözöttnek, akik egy­szeri 5000 márka, illetve újabb, kb. ha­vi 530 márka nyugdíj-kiegészítésben ré­szesültek. A jaltai-rendszer megosztott Európája ekkorra megbukott, ám ez nem zavarta a zsidóság ügyében döntést hozó zsidó vezetőket: a magyarországi zsidókat ismételten kizárták az igénylés lehetőségéből.

Hosszú évek teltek el, mire a német parlament úgy döntött, hogy szociális alapon minden magyarországi üldözött­nek 500 márka egyszeri segélyt nyújt, akik pedig a haláltáborokban voltak, azok további 500 márkára számíthat­nak.

A Claims Conference által megkötött újabb egyezmény alapján a magyaror­szági volt deportáltak 1998. július 1-ig visszamenő hatállyal havi 250 márka nyugdíjra számíthatnak, de erre az összegre is csak méltányossági alapon. A Claims Conference ügyintézése nehéz­kes, bonyolult és az idős emberek kö­zött a halál kaszál.

Az előbb idézett törvények nem vál­toztak meg, a jogegyenlőség nem állt helyre, hiszen a nem Magyarországon élő üldözöttek nyugdíja ugyanazért a meghurcoltatásért többszöröse a Ma­gyarországon élőkének. Az idők változ­nak, a megkülönböztetés gyakorlata azonban nem. A Magyarországon élők részére fizetendő nyugdíj-kiegészítés feltételei részben olyanok, amelyek nem teljesülhetnek, például a 18 hó­nap gettóban töltött idő, hiszen ennyi ideig Magyarországon nem álltak a get­tók. A vidéki zsidóságot 1944 késő ta­vaszán különítették el, és nyár elejére már szinte mindenkit a haláltáborokba hurcoltak.

A kérdés az, hogyan egyezhettek bele a német kormánnyal tárgyaló Claims Conference vezetői olyan feltétel tá­masztásába, amelyekről tudniuk kellett volna, hogy a kelet-európai túlélők több­ségét kitevő magyarországi zsidókra nem vonatkozhat. Azt, hogy milyen felelősség terheli a zsidóság ügyében tárgya­lókat a meghozott diszkriminatív törvé­nyek elfogadásáért, a vasfüggöny mö­gött élő zsidók mellőzéséért, a belenyugvó cinkos hallgatásért, a bólintásért, hogy különbséget tegyenek zsidó és zsidó ember között, majd a történé­szek fogják eldönteni.

A tény azonban tény marad: az 1960-as évek elején élő több mint 62 ezer ül­dözöttből ma már kevesebb, mint 20 ezer ember van életben, akik tudják, hogy hiába vártak és hiába várnak az egyenlőség eszméjének kiteljesedésére.

A nagy francia forradalom óta több mint kétszáz esztendő telt el, a Holoca­ust csupán ötvennégy éve történt. Le­het, hogy kétszáz év kell a zsidók közöt­ti egyenlőség helyreállításához, de a ma­gyarországi idős, beteg emberek ezt már nem fogják megélni, ükunokáik pedig nem fogják elhinni, hogy a nyugati világ zsidó vezetői ismét cserbenhagyták Eu­rópa keleti felén elő hitsorsosaikat. Ta­lán ebben bíznak ők is?