Egyenes úton egyedül

(E. Csorba Csilla: Magyar fotográ­fusnők Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2000, 280 oldal, 94 fotó, 3500 Ft)

Századfordulós regényeimmel kezdi szép kiállítású fotóskönyvének bevezető tanulmányát E. Csorba Csilla művészet­történész, s már ebben is megcsillan a szándék, hogy ne csak a magyar fo­tósnők két generációt felölelő bemutatá­sát nyújtsa, hanem a magyar nőtörténe­lem egyik fontos társadalmi folyamatát is felvázolja. Könyvében az 1900 és 1945 közötti korszakban működő ma­gyar, illetve külföldön magyar származá­súként sikeressé váló fotósnők képeiből közöl válogatást. A kötetet bátran ajánl­juk a fotóművészet, a nőművészet, s ál­talában a magyar történelem iránt ér­deklődőknek is. Ám vajon hogy kerül ez a könyvismertetés az Esztertáska „Önál­lóság és hagyomány” összeállításába?

Az elmúlt évek magyar kulturális sike­rei közül emlékszünk-e a Jadviga párná­jában szereplő Buchbinder Mikire, Ondriskó zsidó barátjára, aki fényképészmű­helyt tartott fönn, vagy A napfény ízéből az apa-fiú történelem linearitását kiegé­szítő, örök Vali szerepére, aki lelkes fotó­amatőrként a család krónikásává válik? Mindkét alak jellemző korára. A fényké­pészet, ez a félig művészi, félig iparos te­vékenység a múlt század második felétől vonzotta az asszimilálódás útjára lépő zsidó családok gyermekeit, mint biztos megélhetést nyújtó új szakma. Ugyanak­kor mint új művészeti ág, divatos kedvte­lése lett az úri osztályok hölgyeinek, és a középosztály is szívesen küldte leányait, a majdani derék feleségeket fotóstanfo­lyamra, hogy a kézimunka, zongorázás, idegen nyelvek, művészettörténet és mozgásművészet mellett a fotózás is a család „művelt polgári szintjét’ demonst­rálja. Akár így, akár úgy, a könyvben sze­replő művész- és mesternők majdnem mindegyike zsidó.

Van, ahol az életrajz egyértelműen tudtunkra adja ezt: „liberális gondolko­dású zsidó család gyermeke”, van, ahol eufémisztikusan csak sejteti: „1940-ben származása miatt el kellett hagynia az országot”, „származása miatt nem dolgozhatott” stb. Akad közöttük olyan is, aki öntudatosan választja a fényké­pészetet, hogy a századfordulós femi­nista elveknek megfelelően, házasság nélkül is el tudja tartani magát. Hősnőink életútja gyakran hasonló pályán halad: zsidó polgári családból Ber­linbe vagy Párizsba megy tanulni (az 1920-as numerus clausus nemcsak a zsidókat sújtotta, hanem a nők számára is korlátozásokat vezetett bel), vagy más fotósnők segédjeként sajátítja el a mesterséget. Önálló fotósként sikeres lesz, különösen a gyermekfényképé­szet, a portré vagy az akt terén. Híres művész, értelmiségi férjben talál társra, műhelye felett szalont tart fenn, ahol összegyűlik a magyar vagy francia értel­miség színe-java. Egész biztos, hogy baloldali érzelmű, gyakran illegális kom­munista, a magyar szociofotó egyik any­ja, aki a zsidóüldözés elől (akár itthon, Franciaországban, vagy Hollandiában) bujkál, hamis papírok terén kamatoztat­ja szakmai tudását. Életműve a háború­ban néha megsemmisül, ő maga 1945 után a szakma újjászervezésében vesz részt, vagy Budapest ostromakor meg­hal, nyomtalanul eltűnik.

Kertész, Moholy-Nagy, Robert Capa – magyar származású, világhírű fo­tósnevek. Csupa férfi. Most mondjuk ki a velük együtt indult, hasonlóképpen tehetséges, sokszor velük baráti vi­szonyban levő és gyakran ugyanolyan szép karriert befutott nők elfeledett ne­veit is: Gaiduschek Erzsi, Miklós Jut­ka, Máté Olga, Klein Rózsi (Rogi André), Landau Erzsi (Ergy Landau), Besnyő Éva, Révai Ilka. Sugár Kata, Laub Juci, Reismann Marian, Aczél Márta. Mindegyik élet külön regény. E. Csorba Csilla igazi feminista munkát végzett, mikor könyvben összegyűjtöt­te képeiket és történetüket, mégis ide­ológiai bocsánatot kér, hisz ő „minden feminista törekvés nélkül” kívánta hős­női életművére a magyar fotóművészet iránt érdeklődők figyelmét felhívni. Kár ezért a beszúrt félmondatért, hisz a csendes feminista is feminista, nincs mit szégyellni rajta. Könyvéhez gratulá­lunk!

Juhász Borbála