Egy pesti polgárlány társat választ

Esztertáska

E havi számunkban a híres tudós, Szilárd Leó édesanyjának visszaemléke­zésein alapuló írást publikál Holló Szilvia feminista történész. Izgalmas kér­dés, hogy a kiváló tudós mi mindent köszönhetett élete meghatározó szereplő­jének, anyjának, akit a történelem eddig a csönd és az arctalanság szerepkö­rébe zárt. Másik írásunk szerzője, Pécsi Katalin egy ortodox miliőből kitört hétgyermekes asszony önéletrajzi indíttatású regényét mutatja be.

(Részletek Szilárd Leó édesanyjának visszaemlékezéséből)

„Keresse tehát mindenki azt az élet­párt, aki képes az ő boldogítására. Ámbár, amily egyszerűnek látszik, oly nehéz annak megtalálása.”

(Flesch Ármin, mohácsi főrabbi)

Szilárd Leó (1898-1964), a XX. szá­zad egyik legjelentősebb magyar szár­mazású tudósa, 1960-ban megírta éle­tének történetét. Visszaemlékezésében lényegesnek tartotta hangsúlyozni, mennyi mindent köszönhet a szülői háznak. Édesanyja, Vidor Tekla is 60 éves kora körül írta meg saját élete re­gényét. Fia szerint: „Anyám szeretett mesélni a gyerekeinek, többnyire vala­milyen tanulság kedvéért.” A magát ön­életírásában Polgár Emmának nevező anya 1870-ben született Budapesten, és ott is halt meg 1939. április 9-én.

Tekla édesapja, dr. Vidor (Lustig) Zsigmond szemészorvos (1835-1907) a városligeti Stefánia Gyermekkórház orvos-igazgatója, budapesti egyházköz­ségi elöljáró 1865-ben kötött házassá­got a jómódú Jeanette Davidsohn kis­asszonnyal. Az apa haláláig büszke volt magyar származására, debreceni órás­mester atyjára. A Vidor szülők egymás között németül, a feleség anyanyelvén beszéltek. Tekláékat azonban először magyar szóra tanították, a német nyel­vet tanártól sajátították el.

Szilárd Leó édesapja, Spitz Lajos kultúrmérnök (1860-1955) 1880-ban érkezett Budapestre tanulni. Élete vé­gén, németül írta meg visszaemlékezé­seit. Családjában nem beszéltek ma­gyarul. („Szüleim, ahogy én magam is, Szlovákiában születtek, Árva megye he­gyei között, ahová mélyen vallásos zsi­dó őseik több száz éve vándoroltak be.”) Lajos apja, Samuel Spitz szesz­főző, a véglesi kastély bérlője egy tűz­vész miatt elveszítette vagyonát. A fel­törekvő Fiatalember azonban, aki nevét csak 1900-ban, családapaként változ­tatta Spitzről Szilárdra, karriert csinált: hidakat tervezett, a kor neves szakem­bereivel (pl. a norvég származású Gregersennel) működött együtt. Későbbi felesége is céltudatosságát becsülte benne a legtöbbre: „…rokonszenvessé leginkább az tette, hogy a maga erejé­ből küzdötte fel magát…”

Ifjúkorában Tekla is álmokat kerge­tett, önállósulni szeretett volna: „A ne­gyedik emeleten elsőrangú ruhaszalont nyitott, és sikeresen vezetett egy vagyo­nát vesztett úri család leánya. Mindig ér­dekelt a szabóság; kaptam a jó alkal­mon és megkértem szüléimét, engedje­nek odajárni, hogy azt megtanuljam… Magamat tartottam kis családunk egyet­ len reálisan, anyagiasán gondolkozó tagjának, s bár ezt a tulajdonságot ná­lunk nem valami nagyra becsülték, mégis némi önbizalmat váltott ki belő­lem…” Amikor apja lebeszélte arról, hogy egyedülálló dolgozó nő legyen, ar­ról kezdett álmodni, hogy legalább megértő társra leljen, „aki akkor is sze­ret, ha affektálok, vagy ha akármilyen is vagyok, s ha már senki, de senki, de senki sem szeret”. A kamaszlány, nem lévén tisztában az érzelmekkel, idős ta­nárát képzelte el férjének. „Sajnálni va­lakit majdnem egyértelmű volt előttem a szeretéssel… Láttam magamat őt ve­zetve, mellette ülve, neki felolvasva, és ezen különböző szeretetteljesen önfel­áldozó ténykedéseim fölött meghatódottan élveztem ki elképzelt szerepe­met.”

Rokonlátogatásai megerősítették el­lenszenvét a formalista, tartalmatlan és felületes emberi kapcsolatok iránt, ahogy megvetette a tudatos manipulá­ciókat is. „Hát hogy is van ez? Ha vala­ki szép vagy gazdag, akkor annak gaz­dag és jó férjre lehet számítani… És ha egy leány jó, az semmi?”

A kezdeti, romantikus ábrándozások után kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a házasság nem mindig azonos a szeretettel és a boldogsággal. Amikor bájos, kedves doktornő ismerősük azért sajnáltatta magát, mert a fia is pont olyan csúnya és unalmas, mint a férje, Tekla rádöbbent, hogy környeze­tében milyen sokan játszanak szerepet a társadalmi elvárások érdekében. „A doktor néni sajnálja, hogy a fia a férjé­re üt, hát akkor nem tetszik neki a fér­je sem.” (…) „Én bizony a világért sem mennék olyan emberhez, akire meg­bánnám, ha a gyerekeim hasonlítanak. Nem én! De miért is tehette? Talán sze­gény leány volt és a kérője gazdag?”

A vagyon persze Teklát is megszédí­tette, gazdag örökséghez jutó rokoná­hoz, akit szerénysége miatt egyébként kedvelt, szívesen hozzáment volna, azonban a motiváció természetesen nem a személyes vonzalom, hanem a mesés kastély volt. „Könnyen elképzel­hető lehetőségnek tartottam, hogy Jós­ka engem vesz feleségül, s akkor tény­leg én lennék ott az úrnő. (…) Az a kü­lönös, hogy eközben Jóska csak mint alkalmas eszköz szolgálhatott célom el­érésére, mert reá nemigen gondoltam. Mintha neki mindehhez semmi köze se lett volna, csak a magam életét képzel­tem el és színeztem ki.”

Csak a férjvadász rokonlányok roha­ma döbbentette rá, hogy amit maga is kívánt, milyen erkölcstelen a másikkal szemben. „A nyálas Ernsti (a bécsi kuzin) sem akart mást, csak nyíltan beval­lotta, ő legalább őszinte. Én pedig ad­tam a finomat, pedig én is a nagy va­gyonra gondolok, és arra, amit avval el­érhetnék. Persze az más, hisz nekem a Jóska tetszik, mert olyan egyszerű és szerény maradt, mint akkor, mikor még semmije sem volt, s én őt szeretem, míg azoknak a leányoknak ő nem tetszhetik, csak a gazdagságra, luxusra vágynak. Igaz az, hogy szeretem? És ha nem volna a pilei birtok most az övé, eszembe jutott volna, hogy éppen az ő felesége szeretnék lenni? Csak azért, mert szerény? Akkor is, most is hajlott lenne a háta és vatta lógna ki a füléből, és nem tudná élvezni a szépet, ha nem az övé.”

Az évek egyre múltak, ám az eladó­sorba került Teklánál a házasságközve­títő szóba sem jöhetett, már a puszta gondolat is nevetségesnek tűnt az erős egyéniségű lány számára. „Valami Schimmelpfeng nevű tudakozóirodát emlegettek, meg hogy prímák az infor­mációk, hogy az apja és anyja is magas kort értek, hogy a családjában nem for­dultak elő becstelenségek… rájöttem, hogy ez valami háztűznézés. Furcsa do­log, nekem legalábbis igen nevetséges­nek tűnt… Kezdtem figyelni az embere­ket, kik hozzánk jártak, s ha netán előt­tem ismeretlennel láttam itt-ott a ma­mánkat szóba állni, rögtön gyanút fog­tam, hogy tán afféle.”

Nővére azonban más eset volt: igazi feleségnek való, engedelmes, jó leány, a társadalmilag magasztalt, hagyo­mánytisztelő zsidó nő eszményképe, „…örülhet, aki ilyen jól nevelt, szerény és finom lelkű leányt kap. Nem terem az minden bokorban.”

Tekla azonban elhatározta, ha nem élheti a saját életét, férfiak dolgában maga kíván dönteni sorsáról: „Azt kép­zeltem, leginkább olyan emberhez tud­nék vonzódni, akinek az életéhez én kellek. …Akadt volna nem egy, aki tet­szett volna nekem, s ha – mint nőnek – választójogom lett volna, alighanem rég megkérem társul valamelyiket. De kelletni magamat? Ez bántotta volna a büszkeségemet.”

Tekla házasságkötése a szülőket is foglalkoztatta, ám látva a lány egyénisé­gét, a felkínálkozó lehetőséget (Mimi sógora) nem használták ki. „Más szülők talán kapva kaptak volna az alkalmon, hogy ilyen könnyű szerrel gondoskod­hatnak a második leányukról is… Nem kívánták számomra ezt a házasságot, s mama ezt ügyesen értésemre adta anélkül, hogy a dolgot direct érintette volna. (…) Úgy tett, mintha minden mellékgondolat nélkül bírálgatná az új­onnan családunkba került… fiút… ép­pen csak olyannak látta, amilyen volt: becsületes, szorgalmas, de teljesen erély nélküli, határozatlan embernek… szerencséjére nem én lettem a felesé­ge, mert az ellentmondásaim nem let­tek volna ínyére.”

A 24 éves, tehát nagykorúvá vált leány nem akart mindenáron férjhez menni, otthon is elkelt a segítség. „Szü­leim sohse tettek legkisebb célzást sem férjhez menésre, de távolabb ál­lók, sőt egyik másik néni is néha türel­metlenül érdeklődtek, hogy nincs-e va­lamely kilátásom, nem készülődik-e va­lami.”

Amikor egy rokonlátogatás alkalmá­val ismeretlen, szimpatikus fiatalember toppant be, vidéki, távoli rokon, csi­nos, kedves, művelt ember, a lány úgy gondolta, eljött, akire eddig várt.

„Méltán hihettem, hogy egész véletle­nül találkozom nála (Vilma kuzin) fiatal mérnök sógorával, kit a nagy fagy ker­getett el valamely útépítéstől, s így a karácsonyi napokat Pesten töltötte… Néhány nap múlva Mimiéknél ismét ta­lálkoztunk, hol a sógorommal volt állí­tólag valami üzleti ügye. Ebben semmi feltűnőt sem találtam… De mikor a fi­nom porcelán és előre elkészített – köznapon szokatlanul – díszes tálak ke­rültek az asztalra, ezek elárulták, hogy nem rögtönzött a vacsora… Mulattam, hogy ilyen könnyen elámíthatónak tar­tanak…”

A későbbi férj, Lajos családjában azonban a házasságközvetítés bevett szokás volt, a férfi valószínűleg nehe­zen értette volna meg Tekla kezdeti tépelődését. „Mikép ítélhetném meg, hogy összeillünk-e vagy sem? Hogy nem ununk-e egymásra, ha folyton, de folyton együtt leszünk? Nem láttam a lelkébe. Érdekelt, de idegen maradt számomra.”

A Spitz családban nem viselték egy­könnyen, ha egy nő ellenállt a tudato­san megtervezett házasságnak. Egy al­kalommal például, egy házasságközve­títő felkeltette Lajos bátyjának az ér­deklődését egy már nem olyan fiatal, se nem szép, ellenben művelt és min­denekelőtt vagyonos leány iránt. Mivel a családjáról csupa jót hallottak, bátyja meglátogatta őket, majd egyik este örömmel újságolta, hogy eljegyezte magát. Nővére, ahogy az illendőség megkívánta, másnap délidőben udva­riassági látogatást tett, ám az állítóla­gos menyasszony hűvösen fogadta, meg­jegyezve, hogy ez még korai, hiszen a döntése nem végleges. A nővér ezek után arra kérte fivérét, hogy a további látogatást szüneteltesse. Két nap múl­tán a szülők családi vacsorára invitál­ták őket, de nem utaltak leányuk udva­riatlan viselkedésére. A fivér távolmara­dását vidéki kiküldetéssel magyarázta, a nővér meghűléssel mentette ki ma­gát. (A házasságot később mégis meg­kötötték.)

Lajos özvegy nővérének is egy ismert házasságközvetítő tett kedvező ajánla­tot. Josef Rotthauser, főváros szerte jól ismert nürnbergi árukereskedőnek áruháza volt a Király utca sarkán. Rég­óta özvegyen élt leányával, Vilmával, és elhalt felesége révén rokonságban állt a Davidsohn családdal, azaz dr. Vidor Zsigmond feleségével. A két fiatal talál­kozása nem csupán a véletlen műve volt, valószínűleg a szülők már tájéko­zódtak a fiatalember felől, („…szüleink igyekeztek bennünket megkímélni a kosáradás és kosárkapás keserű lehetőségétől. Bizonyára ők maguk előző­leg jól szemügyre vették, akit nekünk bemutattak, s ezt is a legnagyobb gon­dossággal úgy rendezték, hogy semmiképp se vehessünk valami különös szándékosságot észre, nehogy ezáltal lelki nyugalmunkat megzavarják, vagy – ha önkéntelenül is – szabad elhatározá­sunkat befolyásolják.”)

A fiatalok december 25-én ismerked­tek meg, január 25-én tartották az el­jegyzést. „Talán könnyelműnek tűnhet­tem, mert láthatólag meglepte az én gyors, nem palástolt és határozott vála­szom. Hiszen máig sem tudja, hogy mi­lyen mértékkel mértem, amíg saját ma­gammal tisztába jöhettem.”

Az esküvőt 1897. április 27-én tartot­ták, a polgári szertartás egy nappal ko­rábban volt. „A kötelező polgári házas­ság akkor vált törvénnyé, de még nem értek reá sem megfelelő helyiségekről, sem a megszervezéséről gondoskod­ni.” A fiatal párok sorban ültek az elő­térben fapadokon, a hivatalos, sze­mélytelen ceremóniára vártak.

Vidor doktor hitközségi elöljáróként ragaszkodott a zsidó szertartáshoz, mely a népes család és az após kollé­gáinak jelenlétében zajlott. Mivel Lajos anyja és Budapesten élő nővérei nem beszéltek magyarul, Kayserling főrab­bi németül esketett, „…mialatt a fátyolt fejemre tűzték, úgy tűnt, mintha neve­lésem s egész addigi életem nem lett volna egyéb, mint erre a nagy napra va­ló készülődésem.”

További életük története mindkét ön­életírásban elnagyolt, azonban sokat sejtet az, amit élete vége felé közeled­ve a súlyosan beteg Tekla asszony írt kettejük kapcsolatáról: „Ha kezeim az uramat szolgálják, ha életmódom utá­na is igazodik, ha kisebb-nagyobb kí­vánságainak messzemenően engedek is, semmiképp nem rendelem alá sem­mi tekintetben a véleményemet, azt ki is mondom.”

A házasság sikertelensége valószínű­leg a két ember különböző társadalmi indíttatásából fakadt. Gyermekkoruk, ifjúságuk történései, társadalmi kap­csolataik, szerelmeik, vágyódásaik, ter­veik és kudarcaik lassan bontakoznak ki azon szerencsés olvasók előtt, akik belelapozhatnak a Budapesti Történeti Múzeumban őrzött dokumentumokba.

Holló Szilvia Andrea