Egy nőköltő Izraelből
A zsidó diaszpórában elsősorban a költészet, a költők voltak fenntartói a héber nyelvnek. A költészetnek (és persze más irodalmi műfajnak is) évszázadokon át voltak olyan művelői, akik mondanivalójukat, gondolataikat, érzelmeiket, vágyaikat egyéni vagy az úgynevezett „gazdanéptől” átvett költői formában fejezték ki. És mert a héber költészet története fölöttébb gazdag, ez a gazdagság elbírta, hogy az igazán nagyok árnyékában epigonok is papírra vethessék zengzetes verseiket, amik nemegyszer csupán klapanciák voltak (de amik a maguk „rímkényszeredettségében” is fennmaradtak, részeivé válván a liturgiának).
Érdekes módon nőköltőktől alig-alig maradtak fenn költemények. Holott a Szentírás tanúsága szerint már a bibliai időkben is voltak nőköltők, így a Biblia megőrizte Mózes nővérének, Mirjámnak, vagy Debórának az énekét.
A későbbi évszázadok, különösen az újkor már inkább adtak lehetőséget héberül író nőknek, hogy költői vénájukról bizonyságot tehessenek. A modern héber költészetet bemutató antológia, amely a tervek szerint 1992 tavaszán jelenik majd meg (utószavát a Szombat is közölte), tartalmazza nőköltők verseit is s ezek tanúskodnak a férfi költőtársakénál semmivel sem kisebb tehetségükről.
Mi most egy olyan nőköltőt mutatunk be, akinek költeményei nem szerepelnek az említett gyűjteményben. Külön érdekességként említjük meg, hogy Ági Misol – mert őróla van szó – erdélyi, szilágycsehi születésű (1947), a holocaustból megmenekült szülők gyermeke. A jeruzsálemi Héber Egyetemen héber irodalmat tanult. Eddig öt kötete jelent meg, s ezeket több fontos díjjal tüntették ki. Legutóbbi, az ötödik kötete, A galamb facsimiléje, a Tel-Aviv Alap díját nyerte el. Abban a faluban K’fár Mordekháj -, ahol él, irodaimat tanít és őszibarackot termel. És kitűnő verseket ír.
A verseket és ez külön érdekessége a dolognak egy Magyarországról elszármazott „kibucnyik”, Jákov Áltmán, az egykori budapesti Izraelita Tanítóképző végzett növendéke, jelenleg immár hosszú-hosszú évek óta a Givát Oz kibuc tagja, fordította magyarra, aki a bevándorlása óta eltelt évtizedek alatt az érzékelhető sem felejtette el anyanyelvét, sőt meglepően leleményesen alkalmazza.
Versek
Rózsákat metszek, meg-megállva
egy bokornál, mely kitüntető figyelmemben
részesült, minekutána olvastam a növények
titokzatos életéről,
befúrom orromat virágaiba
a kombinéban matató szerelmes
szemtelenségével.
*
Ábrándjaim macskája lesben áll minden moccanásra
mert hát mi a macska ha nem a készenléte
mi ha nem körmeinek rugói
talpa párnáiba ágyazottan
az orrlikaiban remegő nyirkos szimat
az idegesség farka csúcsában
mi a macska ha nem rózsa amiben
szintén testet öltött már
a groteszk ellentétek minden varázsa
*
Jöttek barátok meg a fordítottjaik
bőrömet cirógatni
hogy hozzáférjenek a véremben
szunnyadó vadállathoz.
Gyengéden taszigáltak az erkély védett homályába
ígérték hogy fennmaradok megfogalmazotton
a szemlélődés olyan örömét ígérték
amilyenben még sosem volt részem
hogy nem lesznek többé görbe nézések
színpompás kakasokat
és csupa-öröm színpadokat
ígértek
most egyenes lábú angyalok: az úr seregei
*
Az idő
vezet engem az anyókához aki leszek
szüleim zötyögnek oldalamon
kacsomba kapaszkodva
s én menyasszonyféle vagyok
a gyermekkor áttetsző uszálya hozzám erősítve
toldaléka halotti lepellé vastagodik
(egyedül én emlékszem
a kislányra aki voltam)
és ők vezetnek engem
anélkül hogy haladnának
az anyókához aki leszek
ő már ott várakozik
csak oda kell érnem hozzá
mint nappalnak az éjszakához
*
Estefelé, mikor a lépcsőn ülve kávémat kortyoltam
s a nyitott ajtó a mezőkre bámult,
azzal nevettettem meg magam,
hogy könyveket írtam és a szaporodási stafétafutásban
csecsemő nyilat lőttem, ami nemzedéknyi
távolságban fog becsapódni
Jákov Áltmán fordításai
Címkék:1992-04