“Egy nem kellemes beszélgetés” B. Turán Róbert, Kézdy György, Kishonti Ildikó, Kulka János és Nagy András között

A konferencia záró­eseményeként megtartott kerekasztal-beszélgetésen a meghívottak közül B. Turán Róbert dramaturg, Kézdy György, Kishonti Ildikó és Kulka János színművészek jelentek meg. A beszélgetést Nagy András író vezette.

K. Gy: Én kispaptól Lima püspökéig mindent játszottam, még pápa nem voltam: ezt irigylem a Garastól. Egyszer szeretnék pápát játszani. De magát a kérdést nem értem vagy élem meg iga­zán. A lelkem olyan, amilyen – amit so­hasem tagadtam -, magamat mindig vállalom. De hogy ez külön megjelen­jen a színpadon, arra nincs indíttatás bennem, és nem is várták el soha.

– Érzem, hogy ez nem lesz feltétlenül kellemes beszélgetés…

K. J.: Szerintem mérhetetlenül érde­kes dolog arról beszélni, hogy milyen zsidó embereket játszani színpadon. Ami engem illet: apám zsidó volt. Én er­re büszke vagyok, ahogyan édesapám­ra is. Azt viszont nem gondolom, hogy valami különös, mély szomorúsággal kellene arról beszélni, hogy zsidó em­bereknek milyen érzés színészeknek lenniük. Ezt úgy hívják, hogy halmozot­tan hátrányos helyzet. Igaz, hogy szá­mos darabban olyan szomorú sorsot él meg a zsidó hős, hogy arra gondolsz: ez egy szomorú téma, de talán arról érdemes beszélnünk, hogy ezek a sze­repek különböznek-e bármilyen más szereptől, rak-e valami különös terhet az emberre, ha egy ilyet kell megfor­málnia.

– Évekkel ezelőtt létezett egy tévéjá­ték-terv, amelyhez felmerült, hogy egy kossuthi figurát kellene találni: Kézdy Györgyre gondolt a rendező. Az akkori producer azonban jelezte: „Igen-igen, csakhogy Kossuth nem volt zsidó.”

K. Gy.: …? Nézd, nekem van egy elég kellemetlen, rossz modorom, ne­kem az elég. Komolyra fordítva a szót: talán kicsit érzelmesebbek vagyunk, mint amilyennek kéne lennünk: ez időnként érződik és ez nem biztos, hogy jó. Elképzelhető, hogy annak a kis csillagnak – amit nekem hordanom kellett – rám rakódott a súlya. Ez koráb­ban nem volt ennyire bennem: most köszön vissza.

K. I.: Azt hiszem, túldramatizáljuk ezt az egész problémakört – ezt azért merem mondani, mert nálam jobban senki nem dramatizál túl semmit nincs zsidó színészet meg keresztény színészet. Egyetlen dolog létezik: a szí­nészet. Abban a szóban sem hiszek, hogy színésznő: a színész hímnemű, nagyon teherbíró hivatás. Nem kell a kérdést túlmisztifikálni. Mondok egy példát: amikor először jártam Izrael­ben, hajnal felé szállt le a gép. Kaptam egy sírógörcsöt, amikor megláttam Tel-Aviv fényeit. Ezt nem lehet elmagyaráz­ni: ezt a dolgot az ember a csontjai­ban, az idegvégződéseiben őrzi. Vetít­sük ezt ki a szerepekre: hogyan játszik egy zsidó Bánk bánt? Nagyon jól. A művészetekben a zsidók elöl járnak – ez nem cionista programbeszéd a ré­szemről, de a legtöbb világhírű hege­dűművész származása például nem kétséges. Lehet izgalmasan megvitat­nunk azt, hogy hogyan játszaná Szé­chenyit a Kézdy Gyuri: én azt gondo­lom, hogy nagyon jól. A borzasztó az, ha a származása okán felmerül, hogy ő egyáltalán lehet-e Széchenyi, vagy a Garas VII. Gergely pápa. Az a bajom, hogy nem én voltam, mert nekem egy ilyen szerep nagy vágyam…

K. J.: Egy pápáné? Semmi külső je­le…

– János, te most játszol először zsidó szerepet, rövidesen, Zalaegerszegen.

K. J.: Az a megtiszteltetés ért, hogy a Hegedűs a háztetőn Tevje szerepét fo­gom január elejétől próbálni Bagó Ber­talan rendezésében az ottani színház­ban. A partnerem – Golde szerepében – Egri Kati lesz. Ez számomra nagyon nagy kihívás, már a figurát korábban megformáló nagy elődök miatt is. Ami kicsit aggaszt, hogy kevés időm van fel­készülni a szerepre: nagyon jó volna tudni a rituálékat, ismerni a darab folk­lórját, ennek a létnek a mindennapjait. De amikor az ember eljátssza például Tevjét, akkor az első gondolata semmi­képpen sem az, hogy „hú, egy zsidót fo­gok játszani”, hanem az ugrik be, hogy a Hegedűs a háztetőn egy zseniális mű. A szerep, a helyzet, a megmutatkozás nagyszerűsége a lényeges. Apát például már elég rég nem játszottam, negyven­egy éves fejjel szintén nagy kihívást je­lent ez a felkérés. Én nem foglalkozom a kelleténél többet a származásommal, de ugyanazt veszem észre magamon, mint amit Gyuri mond: a mérhetetlen érzékenységet, sírósságot, magam iránt érzett forró szeretetet és mélységes ön­sajnálatot. Ilyen meghitt körben azért kimondom: erről az egészről azt gondo­lom, hogy nagyon zsidós, hiszen külö­nösen e tárgyban vagyok ilyen sírós-rívós. Próbálom én ezt kordában tartani, nem is nagyon szeretem magamban, de ahogy telnek az évek, egyre erősö­dik belül.

– Kézdy Györgyhöz fordulok, aki meg­említette azt a bizonyos csillagot, amit neki is fel kellett varrnia. Volt-e, van-e ennek valamiféle szerepe abban, aho­gyan az ember bizonyosfajta szerepek­hez, feladatokhoz viszonyul, vagy ez olyasmi, amit zárójelbe lehet, vagy kell tenni?

K. Gy.: Ezt mindenféleképpen záró­jelbe kell tenni. Az elmúlt tíz év nyilván növelhette a lerakódó problémákat, de én korábban nyugodtan mondhattam rádióban-tévében, hogy kérem szépen, én azelőtt Krausz voltam, most Kézdy vagyok, és már nagyon régóta vagyok az, mert azzal a névvel az ember sok ­minden lehet, de magyar színész nem annyira. Én soha egy pillanatig nem szégyelltem, hogy egy Krausz György nevű ember vagyok, akiből akkor, saját elhatározásomból, amikor a pályát el­kezdtem, lett Kézdy. De mindez nem lényeges: nekem ugyanis nincsenek identitászavaraim. Én egy zsidó szár­mazású magyar színész vagyok.

K. J.: Az ember igazán csak a maga példáját ismeri, de úgy érzem: túlérzékeny, sokat szorongó, magabizonytalan emberekből lesz színész: éppen emiatt nem lehet szelektálni. Nem vizsgálom, hogy ekkor és ekkor éppen miért szo­rongok. Az ember önmeghatározásá­ban mindez nem játszik annyira döntő szerepet.

– Amikor Golde szerepét kellett kita­lálni, megformálni, milyen jellegű ihletettség vagy éppen szorongás lépett működésbe?

K. I.: Ha létezik számomra szorongás­keltő tényező, ebben az esetben az le­hetett, hogy nagyanyám zsidó neve Golde volt. Amikor ezt a szerepet rám osztották, tudtam, hogy Goldét, alias Arankát színpadra fogom állítani: na­gyon sok átfedés van a szerep és a nagyanyám között. Érdekes módon anyukámból nem nagyon tudtam bele­vinni bármit is, pedig szerettem volna: ő egy nagyon normális asszony volt, és én ezt nagyon nehezen tudtam volna hozni. Számomra az, hogy Golde öt lány anyja, egyszerűen nem volt izgal­mas: történt már olyan a történelem­ben, hogy valaki eljátssza öt lány anyu­káját. Azon vettem észre magam, hogy két hétig egyszerűen nem próbáltam: csak adtam a végszavakat és figyeltem, honnan hová kell menni. A rendező rám szólt: miért vagyok ilyen passzív? Azt válaszoltam: azért, mert ha nem tu­dok az egész falu mamája lenni, akkor semmi értelme. Tudniillik, az egész fa­lu élete kezdett el érdekelni. Van egy bizonyos jelenet, amelyben megérke­zik Jente, a házasságszerző. Én akkor szerepem szerint éppen a gyertyatartó­kat pucolom: megkértem a kolléganőt, hogy amikor éppen elfordulok, próbál­ja meg ellopni őket. Ennek az volt az értelme, hogy amikor már vonulnak ki a lakók Anatevkából, mindenki össze­pakolta a kocsit – jaj, mindjárt a hatásom alá kerülök -, akkor megkértem a kellékeseket, hogy úgy pakoljanak, hogy az egyik gyertyatartó legyen fent – jön Jente, hogy elbúcsúzzon, mert ő a Szentföldre megy: én utána szólok, és odaadom neki a gyertyatartót, nagyon korán kaptam meg a szerepet, mert én igazából most tudnám Goldét eljátsza­ni. Egy igazi zsidó mama tud mindent: az a hátával is lát. nem kérdez. Bölcs.

B. T. R.: Tény és való, hogy a Hege­dűs a háztetőn összemberi tartalmat hordoz, de azért mi nagyon örülünk, hogy ez egy zsidó tematikájú darab, nem az teszi zsidóvá – hogy János szavaira reflektáljak -, hogy folklorisztikusan hiteles-e, hanem az, hogy egy ilyen korban, ami a szélsőséges individuali­tásé, bemutat valami olyan időt, amely­ben még az egyén erős felelősséget ér­zett a kollektívumért, amit Ildikó úgy fogalmaz meg, hogy „mindenki anyuká­ja akart lenni”. Tudniillik ez a „zsidó” ebben a musicalben igazán, nem pedig a folklorisztikus elemek.

– Meg kell jegyeznem, kissé mintha túl lenne reprezentálva a Hegedűs be­szélgetésünk során: hiszen van más olyan fontos színmű is. amely hasonló szemléletből nyert indíttatást. Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső, Füst Milán – teljes mértékben magyar, ám hasonló élménykörből táplálkozó színműírók munkáiban érezhető-e vala­mi, ami a Hegedűsben nagyon nyilván­valóvá válik?

K. Gy.: Füst Milán Margit kisasszonyá­ban egy nagyon érdekes szerepet ját­szottam. Azt hiszem, hogy a Füst Milán-i nyelv – ami különben egy gyönyörűség – érzésem szerint bizony egy erőtelje­sen zsidó, nagypolgári nyelv. A szókap­csolások, indulatszavak mind erre utal­nak. Ebben a darabban éreztem, hogy ami von Haus aus van bennem, azt be­le lehet tenni…

K. J.: Von Krausz aus…

K. Gy.: Hogy ez jó-e, azt a csuda tud­ja. Azt a kritikusoknak kellene eldönte­niük.

K. I.: A Margit kisasszonyban Gyuri játszotta a papámat. Én onnan tudtam meg az elején, hogy ez nagy formátumú alakítása lesz – nehéz erről így szemtől szemben -, hogy elnéztem, ahogy öltö­zik: ahogy kezdetben egy kardigánt vi­selt, és ahogyan az állt rajta. Ettől a vi­seléstől lett ő igazi zsidó gyáros, ahogy a szerepe követelte.

K. Gy.: Lehet…

K. I.: Biztos.

– János, te a ettől a helyszíntől egy sa­rokra, a Radnóti Színházban játszol egy kitörő sikerrel fogadott darabban, amely valami nagyon fontosat mond el egy melankolikus, szomorú, nagyra hi­vatott emberről, Ványa bácsiról. Vajon akkor, abban a szerepben érezhető-e raj­tad a „kardigán”? Valami, amit az ember magán tart, ami több mint szerep?

K. J.: Minden szerep attól lesz igazán élő, amit az őt játszó színész hozzá tesz. Ez a Ványa bácsi lehet bármilyen, de azt hiszem, hogy legjobban mégiscsak én­rám hasonlít. Az írott szerepet semmi mással nem tudod megtölteni, mint sa­ját fizikai és lelki tulajdonságaiddal.

K. Gy.: És így lesz belőle egy pazar előadás… amin még nevetni is lehet.

K. J.: Ez nagyrészt Valló Péter ren­dezőnek köszönhető: ismerik ezt a Vánnyadt Vánnyadtovics Vinyov-dolgot, amikor sok szomorú ember áll a szín­padon… Ezeket a szerepeket csak saját magaddal tudod megtölteni. Ha megné­zel egy Ványa bácsit, vagy egy Háztűznézőt, vagy az új Hegedűst és benne engem, akkor az alapvetően én vagyok, engem látsz benne, hol egy kicsit ilyen­nek, hol egy kicsit olyannak.

A hagyomány főszereplőjévé vált egy közelmúltban bemutatott, nagyon sikeres és éppenséggel nem verbális produkciónak…

B. T. R: Én írtam egy librettót, ame­lyet a Győri Balett tűzött műsorára Pa­rim, avagy a sorsvetés címmel. Ez egy pár excellence zsidó téma, pont az összemberi értékei miatt. Érdekes volt megfigyelni, hogyan találkozik tartalma a Győri Balettel, amely egy „keresztény” társulat, amelynek tagjai a pró­bák előtt azt sem tudták, hogy a Purim egyáltalán mit jelent. De én szívesen visszadobom a labdát, ha Jánosnak el kell menni…

K. J.: Nem kell, Robikám, te fogsz be­szélni…

B. T. R: Köszönöm. Tehát ebben az esetben nem egy olyan előadás való­sult meg, amely képeskönyv jelleggel, mechanikusan leképezi Eszter történe­tét, hanem táncdrámává stilizáltatott. Ez az a pont, ahol a társulat bele tudott kapaszkodni a nem szigorúan zsidó tematikaként kezelt dologba: aki ismeri az Eszter könyvét, az tudja, hogy ez az egyetlen az ótestamentumi könyvek közül, ahol a Teremtő neve nem fordul elő: ennek oka az, hogy a történetben az erkölcs győzelmével állunk szem­ben, ami itt emberi tettként jön létre.

Az asszimilációs nehézségek, ame­lyek problémát okoznak a zsidó szár­mazású íróknak – akik ma este talán éppen emiatt nem jöttek el körűnkbe -, hogyan jelentkeznek egy színésznél, aki teljes személyiségét viszi estéről estére a vásárra? Vagy ezek a dilem­mák teljesen zárójelbe tehetők?

K. J.: Nem győzöm eléggé hangsú­lyozni: bennem nem így merül fel a kér­dés. Színész vagy, olyan ember, ami­lyen, úgyis csak magadból tudsz adni. Miért tegyem egy ilyen dilemmával még nehezebbé az életemet, amely amúgy is elég nehéz? Megpróbálok annak örül­ni, hogy én is többféléből vagyok. Én életemben olyat még nem hallottam, vagy csak szerencsém volt és megúsz­tam, hogy azért játszom valamit én, mert… Egy alkalommal történt meg ve­lem, hogy valaki, akit nagyon szeret­tem, arra hivatkozott, hogy a nem tu­dom, melyik színházban mindenki azért jut előre, merthogy, és különben is, az egész szakma tele van zsidókkal. Azóta nem barátkozunk. De ebből is csak a butaság fájt.

K. I.: Én ebből öt forintot nem kasszí­roztam még soha…

K. J.: Hát, Ildikém, ezért kár volt…

K. I.: Nahát, például, sztori, név nél­kül: amikor a Szinetárt kinevezték az Operettszínház igazgatójának, többen azt mondták, Ildi, eljött a te időd…

K. J.: Ütött az orrod… az órád.

K. I.: Igen, ahogy szoktam mondani, kitakarom a Napot. Hát, kérem szépen, pár éve „megkereszteltek”, mert még nem volt nekem elég, kaptam egy ki­tüntetést, na, ott összetalálkoztam ve­le: „Ildikém, maga tudja, hogy én hogy szeretem?” „Hát, ha valaki, akkor én igen” – mondtam. Egyszer Szabó Pis­tánál fellázadtam, megmondtam neki: „Elég abból, hogy én magánál mindig zsidónőt játszom, adjon valami mást!” Megkérdezte, mit akarok egyebet. Elő­jöttem megint VII. Gergellyel, aztán megelégedtem azzal, hogy „egy jó parasztasszonyt”. Nála ez nem ment, de a Grunwalsky Ferencnél olyan paraszt­asszony voltam, hogy a vonat megállt. Van, hogy le kell venni a sminket, most ugyan fellépésről jövök, de van, hogy túlfestem magam – ez is egy zsidó tulaj­donság, tessék bemenni a Gerbeaud-ba, mindenkinek rúzsos a foga. A lé­nyeg, hogy meg kell szagolni a szere­pet, ha illata van: az övé. Ha szaga van: soha nem lesz az.

Nézői kérdés: Volt-e olyan élményük, hogy cenzurális tilalmak miatt nem ke­rülhetett színpadra valamilyen zsidó tárgyú darab? Vagy hogy zsidósággal kapcsolatos értelmezési probléma volt az igazi ok?

B. T. K: Én éppen hogy ellenpéldát tudnék mondani: a Madách Színház – ahol sokáig dramaturgként dolgoztam – egész társulata eljött az általam igazga­tott Zsidó Múzeumba a Hegedűs a ház­tetőn próbái idején. Fantasztikus egy órát töltöttünk együtt: nyitottak voltak, érdeklődők. Pikáns történetet mondok el, de egymás közt vagyunk: az ortodox zsidóknál ritka a franciaágy. Régi szo­kás volt, hogy amikor apu át szeretett volna menni anyuhoz, átdobta hozzá a kipáját. Ha anyu benne volt, visszadob­ta. Elmondtam a történetet, és a Madáchbeli előadás Goldéja és Tevjéje, Kiss Mari és Dunai Tamás bele is építet­te a játékába.

K. J.: Az előbbi kérdésre szeretnék reagálni: lehet, hogy nagyon naivnak tartasz, de nagyon meglepett a kérdé­sed. Hol lenne olyan színház, ahol ilyen okokból nemet mondanának? Antisze­mitizmus szerintem mindig inkább a politikában van, mint a mindennapok­ban, kiváltképp ritka a színházban, amely a szeretet helye. Biztos vagyok abban, hogy ez a hisztéria is el fog múl­ni, ami itt már egy ideje tart.

– Mindenkorra?

K. J.: Azt én nem tudhatom, de szerin­tem az ilyesféle együttléteknek is, mint ez a mai, leginkább a görcsoldás lenne a fő feladata.

K. I.: A zsidóság a művészeteken be­lül igen jelentős arányban képviselteti magát, amint arra korábban már céloz­tam. Emiatt is gondolom, hogy nagyon sok ember irigy: akár arra is, hogy vala­ki valamilyen képesség birtokában van. Minél jobb vagyok, annál jobban ki tu­dom húzni a dolgok méregfogát. Nem kezdek el vitázni, nem veszem fel a kesztyűt, nem hallom meg. Egy dolog érdekel: hogy a dolgomat a tőlem tel­hető legjobb tudásom szerint tegyem, amelyet amúgy kötelességem tovább­adni.

A konferencia-összefoglalót készítette és a beszélgetést lejegyezte: Halász Tamás