Egy magyar zsidó író számvetése – Konrád György: A láthatatlan hang, Zsidó tárgyú elmélkedések

(Konrád György: A láthatatlan hang. Zsidó tárgyú elmélkedések. Palatinus Könyvkiadó, 1997, 258 oldal, 1100 forint)

1. A kötet felépítése

Konrád György gyűjteményes köte­te, A láthatatlan hang alcímének tanú­sága szerint – Zsidó tárgyú elmélkedé­sek -, a kötetben szereplő írások az elmélkedés műfaji kategóriájába tar­toznak (azaz beleillenek ebbe a kate­góriába), valamint zsidó vonatkozásúak. Ez a formai és tartalmi szem­pont adhatott okot arra, hogy közös kötetben jelenjenek meg a szerző részben már korábban, más gyűjtemé­nyekben kiadott írásai.1

Konkrét rendezési elvül a kötetben a kronológia szolgált, az 1985-től 1997-ig terjedő időszakban keletkezett 20 el­mélkedés ugyanis többnyire megírásuk idejének rendjében követi egymást. Ki­vételt csak az Október idusán, az Októ­beri emlékezés és a Biharban című el­beszélések képeznek, amelyek elren­dezésében, szoros tárgyi-hangnembeli összetartozásuknak köszönhetően, fontosabb szempontnak bizonyult a történetek belső ideje, mint keletkezé­sűk időpontja. így ezek egymást köve­tően helyezkednek el a kötetben, kissé megbontva ezzel a külső kronologikus szerkesztési elvet. Ezt a három írást ké­sőbb Konrád némi módosítással, cím­mel rendelkező státusától megfosztva az Elutazás és hazatérés című önélet­rajzi regényébe emelte be.2

Az írások koherenciáját, egymásra épülését hivatott továbbá az az eljárás is kifejezni, hogy a könyv kisebb, szá­mokkal jelölt egységekre van felosztva. A számozás a kötet elején kezdődik, fo­lyamatos, újabb írás esetén ott folytató­dik, ahol az előzőnél abbamaradt, az egész kötetre kiterjed. Egy-egy elmélke­dés terjedelemtől függően 13, de akár 30-nál több egymással szorosabban összetartozó, számozott egységből is állhat, a kötet összesen 375, sorszám­mal ellátott szegmentumot tartalmaz.

2. Az írások keletkezési helye és ideje

A kötetben lévő írások bő egy évtized alatt keletkeztek, többnyire itthon, Ma­gyarországon, néhányuk, legalábbis frag­mentumaikban, Izraelben. Konrád alko­tásai esetében általában, de különösen e reflexív-elmélkedő szövegek értelmezé­sekor nem szabad elvonatkoztatnunk azok konkrét politikai-társadalmi hátteré­től. Nem vonatkoztathatunk el tehát attól a ténytől sem, hogy nem akármilyen volt ez a tíz év Magyarországon, illetve Kelet-Közép-Európában. Ezek az írások a rend­szerváltás körül (egynegyed részben még azt megelőzően), zömében az új társa­dalmi berendezkedés időszakában szü­lettek. Ez az időszak volt az, amikor a hir­telen megváltozott gazdasági, külpoliti­kai, társadalmi, ideológiai helyzetben mindenkinek ki kellett alakítania a szem­élyes életstratégiáját a fönnmaradásért: meg kellett fogalmaznia a helyét (az identitását), és kijelölnie az irányt, amer­re haladni akar. Ez az öndefiníció óhatat­lanul együtt járt a múlttal való szembené­zéssel, a múlt feldolgozásával, az anyagi­ak és eszmék viszonylagosságának a fel­ismerésével és újraértékelésével.

Amit Konrád megírt ebben a kötetben, az az egyéni számvetésnek, identitás­- definíciónak a dokumentuma – a társa­dalom felől. Azaz: a társadalomban cse­lekvő, a társadalomért mint író és értel­miségi cselekvő létértelmezése, létfelfo­gása a megváltozott politikai helyzetben.

Konrád a „mélyreható szellemi ön­vizsgálatot” (Az önvédelem etikája, 1985; 15. o.) a zsidóként létezés szem­szögéből, zsidó identitása megfogalma­zásával végzi el.

3. Egy gondolati irány – négy megközelítési mód

A kötetet alkotó elmélkedések, ref­lexiók, esszéisztikus gondolatsorok ugyanazon tárgy köré rendeződnek, amelyet – az írások természetéből adó­dóan kérdésfölvetések formájában – a következőképp lehetne meghatározni: mit jelent a szerző számára saját zsidó­sága?, mit jelent ez a holokauszt?, mit jelent az, hogy magyar zsidó?, melyek a zsidóság lehetséges útjai?, mit jelent magyarnak és zsidónak lenni itt és most?, lehetett volna-e másképp alakí­tani a történelmet más magatartás, fel­lépés esetén?, mik a magyar-zsidóság lehetőségei az új történelmi helyzet­ben, az új társadalmi struktúrában?

A kötet e kérdésfölvetések megválaszolási kísérleteinek négyféle modelljét kínálja.

Az első, a kötet alaptónusát kijelölő modell lényege, hogy a történelmi múltra, és az abból kifejlődött aktuális jelenre te­kint. Ide tartoznak: Polgár vagy alattvaló, Mutasd a szemed, Magyar-zsidó számve­tés, Tartós várakozók, Se tilalom, se kény­szer, Zsidók hámias útja. Ezekben az írá­sokban a szerző alapos elemzésnek veti alá a múltbéli történéseket (mint előz­ményt) és az éppen adott magyar politi­kai-társadalmi helyzetet (és esetlegesen összeveti azt az európai vagy kelet-közép- európai viszonyokkal). Kiemelt jelentősé­gűek a rendszerváltás előtt íródott szöve­gek, hiszen bennük az ábrázolás mentes a kötelező ideológiai stilizáltságtól.3

Jellemző vonása ennek a modellnek, hogy a történelmi-társadalmi valóságot je­leníti meg, például: „Zajlanak a világban a transznacionális folyamatok. (…) A légkör Európa keleti felében elég zavaros.” (Pol­gár vagy alattvaló, 1985; 13. o.) A törté­nelmi tények – jellemzően – a zsidóságra gyakorolt hatásuk szempontjából is vizs­gálat tárgyává válnak: „Mivelhogy mindig is volt egy kisebbség, amely tett valamit a fenyegetett embertársaiért, (…) igazságta­lan túlzás volna azt állítani, hogy nincsen semmi keresnivalónk Közép-Európában.” (Mutasd a szemed, 1985; 29. o.) A zsidó­ság helyzetéből kiindulva fogalmazódik meg a rendszer bírálata: „szocialista or­szágban is emelkedhet állami rangra az anticionizmussal álcázott antiszemitizmus”, és ugyancsak ebből a perspektívá­ból szemlélődve jut el a szerző a zsidók Rákosi-érában betöltött szerepének elíté­léséig: „Az életben maradt zsidók nem el­hanyagolható hányada antifasiszta lendü­letében eszköze lett Sztálin politikájá­nak.” (Mutasd a szemed, 27. o.)

A rendszerváltást követő írásokban a múltfeldolgozás – az aktuálpolitikai hely­zetjelentés – és a zsidóság esélyeinek la­tolgatása séma sokkal „felszabadultab­ban” jelenik meg, merészebb asszociá­ciókkal, nagyobb terjedelemben.

A Magyar-zsidó számvetés (1989) a kettős identitás fogalmát járja körül, az önazonosság magától értetődő summázataival: „Magyar vagyok és zsidó va­gyok. (…) Eszembe sem jut egyik része­met igazinak, a másikat nem igazinak tartani.” (99. o.) Mindeközben a két „közösség”, a két „nép” együttélésének mi­nőségét, távlatait mérlegeli, a későbbi hangnemhez képest még alapvetően op­timistán: „A demokratikus átalakulás ke­resztény és zsidó magyaroknak társadal­mi és nemzeti érdeke.” (93. o.)

A Tartós várakozók (1993) egy konk­rét kérdésre adott konkrét válasz elmé­leti keretébe illesztett visszajelzés: a ki­rajzolódó politikai erőviszonyokról, a le­hetséges stratégiákról. A megközelítés és a hangnem már kevésbé derűlátó, a szerző a hosszú távú várakozás pozíciójáról, feltételekről beszél: „ha (…) alkot­mányos demokrácia lesz, ha az állam viszonya az egyénekhez és a kisebbségi csoportokhoz liberális lesz, (…) akkor a zsidók maradnak.” (121. o.) A szöveg jól dokumentálja a felocsúdást a rend­szerváltás kezdeti optimista-euforikus lelkesedéséből: „Ilyenkor jön az aggo­dalom a széteséstől, a bomlástól, és jön a vád, hogy ezért a csapásért az ör­dögi bomlasztó felel.” (123. o.)

A Se tilalom, se kényszer (1993) az alkotmányos demokráciák szabadság­fogalmát definiálja kimerítően. A sza­badság elméleti alapvetésének kiváltó oka az elvárásoktól eltérő irányba hala­dó folyamatok keserű megtapasztalá­sa, erről tanúskodik a néhol rezignált, néhol ironikus, általában nagyon hatá­rozott, és éles hangú argumentáció: „Hogy a kényszerítő eszközök törvé­nyes monopóliumával (…) az állam ne élhessen vissza: erre való a demokrá­cia.” (149. o.)

A rendszerváltás körüli személyes-­bizakodó, majd a demokrácia első évei­nek kissé kiábrándult, számon kérő hangvételével szemben a Zsidók hár­mas útjában (1995) a szerző megkísé­rel elvonatkoztatni a szubjektumtól.

A tárgyilagos hangon létrehozott szö­veg letisztult fogalmakkal operál. En­nek az átgondolt fogalmiságnak, objek­tivitásra törekvésnek kettős motiváció­ja lehet. Egyfelől: az aktuális jelen. A szöveg megírásának idejére ugyanis már stabilizálódik a demokratikus fejlő­dés Magyarországon, áttekinthetőbbek a politikai-gazdasági alternatívák, egy­értelműbb a „jogi-kulturális” értelem­ben vett nemzet fogalmának preferálá­sa a „vallási-faji” nemzeteszmével szemben. Ez a kulturális-politikai-társadalmi miliő, az előre haladó modernizá­ció feljogosít egy racionálisabb látás­módra.

Ugyanakkor nem elhanyagolható a szöveg megírásának intenciója sem. Ez a szöveg egy jeruzsálemi előadásra író­dott (vagy lett kiválasztva), funkcióját tekintve beszéd a világ össz-zsidóságához. Érthető tehát a tisztán elemző-kifejtő indíttatás, valamint a témaválasz­tás. Ebben a beszédben tudniillik a zsi­dók, a világ zsidóságának potenciális út­jait vázolja fel a szerző, hangsúlyozván az egyetemességet és azt a megszorí­tást, hogy ezek az utak definíció szerint a zsidóság útjai, magyarán, hogy a rend­szer nem számol olyan eshetőséggel, amelynek vége az asszimiláció.4

A zsidóság történetének feleleveníté­se után a logikusan felépített gondolatmenet eljut a három út beazonosí­tásáig. Az első az ortodoxia: „a szoká­sok (…) állandóságának akarása a vál­tozó idő hívásaival szemben”. A máso­dik a „nemzeti modernizáció, a magát megvédeni képes, szuverén zsidó nemzetállam”. A harmadik út a diasz­póra-zsidóság „szekuláris individualizmusa”, amely a „gazdasági, tudomá­nyos és művészi” teljesítményeket ad­ja a „környező és egyetemes kultúrá­nak” (Zsidók hármas útja, 1995; 231-232. o.). A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy egyszerre több út is jár­ható, a döntés nem kizárólagos érvényű, de elköteleződni egyformán nem lehetséges.

Az első modellnek kétségkívül ez a legjobban megformált darabja, a törté­nelmi-társadalmi kitekintés itt szoros összhangban van a zsidóság helyének pontos meghatározásával.

A második modellje, kontextusa a kötetnek, amelyben az alapvető kérdé­sek megjelennek, a koncentráltan holokauszttémájú írások. Auschwitz a kötet szinte valamennyi írásában felmerül, de ezekben a szövegekben elsődleges vagy kizárólagos tárgyként.

Az alábbi írások tartoznak ebbe a csoportba: Levél a buchenwaldi kon­centrációs tábor egykori foglyaihoz, A beszédtől a vagonig, Október idusán, Októberi emlékezés, Biharban.

A Levél a buchenwaldi koncentrációs tábor egykori foglyaihoz (1993) és A be­szédtől a vagonig (1994) rokon szöve­gek, amelyekben a szerző a náci gépeze­tet működtető mechanizmusokat veszi szemügyre. A mechanizmus vizsgálata törvényszerűen magával hozza a bűn­felelősség, együttműködés-ellenállás fo­galmainak a tisztázását, a lélektani indí­tékok megragadásának a szükségessé­gét, a gyűlöletbeszéd szerepének, súlyá­nak a megítélését: „Kinek a bűne? Azé, aki magára veszi. Ugyanaz az államgépe­zet működött a német megszállás után, mint annak előtte, „nem a szív mélyén lakozó gonosz volt a tettes, hanem a nyelvezet és az általa okozott elbutulás” (A beszédtől a vagonig, 157-159. o.).

Ezeknek az írásoknak hangsúlyos üze­netévé válik az egyébként másutt is meg­ fogalmazott konklúzió, nevezetesen, hogy a náci haláltáborok a „milliós nagy­ságrendű gyerekülésben” különböztek minden más haláltábortól (A beszédtől a vagonig, 160. o.). És ehhez hasonló nyomatékkal, a szöveg kiemelt helyén jele­nik meg a zsidók áldozati szerepének el­marasztalására vonatkozó megállapítás: „Egyvalamit azonban a zsidók is megta­nultak 1944 katasztrófájából. Azt, hogy a marhavagonba nem kell szófogadóan be­szállni” (A beszédtől a vagonig, 161. o.), a holokauszti számvetésnek, önvizsgálat­nak mintegy végkövetkeztetéseként.

Az Október idusán (1993), Októberi emlékezés (1994) és a Biharban (1993) című elbeszélések téma szerint feltétle­nül ebbe a modellbe tartoznak, hangne­müket, stílusukat, sőt műfajukat tekint­ve azonban kissé különböznek ettől, il­letve a kötet talán valamennyi írásától. A holokausztra való emlékezés ezekben az írásokban ugyanis vallomásszerű, a szerző egy viszonylag szűk intervallu­mot átfogva, kronologikusan jeleníti meg az egyes szám első személyben el­beszélt eseményeket. E három elbeszé­lés kötetbe szerkesztésével összetetté és sokszínűbbé válik az írásokban meg­jelenő gondolati tartalom.

A kötet harmadik modellje az Izrael- tárgykör. Ez a Jeruzsálemi gondolatok, a Sivatagi vágyak és a Peregrináció cí­mű írásokat foglalja magában.

Ebben a szövegkörnyezetben a szer­ző a nemzetállam eszméje, a diaszpó­ra-lét, a zsidó fundamentalizmus és az izraeli-palesztin viszony obligátumai mentén elemzi a múltat és jelent, és fo­galmazza újra identitását. Az elemző­feltáró szövegrészletek naplószerű kiegészítésekkel, útleírásokkal, úti él­ménybeszámolókkal váltakoznak.

„Akár cionista egy zsidó, akár nem, éreznie kell, hogy Izrael állama vele is összefügg”, fogalmazza meg a Jeruzsále­mi gondolatokban (1986; 30. o.). Meg is nevezi ennek a köteléknek a lényegét: Izrael egy zsidó számára potenciális me­nedék, az állam a létében garancia a zsi­dók életben maradására. Ez az eszmefuttatás egyúttal azt is jelenti, hogy a zsi­dók a puszta létezésükkel folyamatosan igazolják Izrael államának legitimitását. A rendszerváltás előtti években határo­zottan és nyíltan állást foglalni Izrael mellett, enyhén szólva merész és nem- kívánatos dolog lehetett.

Izraelben lenni annyit jelent – az el­mélkedések legalábbis erre engednek következtetni -, mint kinek-kinek szem­besülni saját zsidóságával mint létfor­mával, a diaszpóra-zsidónak szembesül­ni döntése okaival, tudniillik hogy mit jelent neki az önként választott otthon, miért mond nemet Izrael államra mind­addig, míg szabadon teheti meg azt. Iz­rael tehát egyszersmind lelkifurdalás­ként is realizálódik.

Jellegüknél fogva ezek az írások bő­velkednek a tömör, tételszerű megálla­pításokban, axiómákban: „A zsidó fun­damentalizmus legerősebb érve a töb­bi nép zsidóellenes fundamentalizmu­sa” (Jeruzsálemi gondolatok, 40. o.), „A hagyomány őrzése nélkül semelyik nép nem létezhet” (Peregrináció, 1995; 209. o.) stb. Gyakran ambivalens gondolattöredékek jelzik a szerző ambiva­lens érzéseit: „Előáll valami nacionalis­ta-vallási fundamentalizmus, egy el­szánt zsidó partikularizmus, amely rossz szemmel néz az európai zsidó univerzalizmusra.” Majd másutt: „Az európai kultúrának aligha voltak szen­vedélyesebb szeretői a zsidóknál.” (Jeruzsálemi gondolatok, 46-47. o.)

Ez a kettős, egyrészt megértő-belátó, ugyanakkor mégsem támogató látás­mód – mint politikai hozzáállás – az Iz­rael politikáját taglaló szöveghelyeken is érződik. Mivel azonban ő maga is értel­miségi, akiknek a szerepét ebben a konfliktus-kezelésben különösen fontos­nak tekinti („Az értelmiségiekre felelős­ség nehezedik mind a zsidó, mind pedig az arab oldalon.” – Sivatagi vágyak, 195. o.), nemcsak kritikai észrevételeket tesz az állapotok bemutatásakor, hanem egy­fajta jövőképet is vázol a konfliktus megoldására – „Lehet, hogy a vége Izrael-Palesztina államszövetség lesz, amely­nek közös fővárosa Jeruzsálem?” (Siva­tagi vágyak, 197. o.) -, igaz ugyan, hogy csak kérdésföltevés szintjén.

A negyedik modell a vallás, a judaiz­mus kontextusa, illetve tágabb értelem­ben a biblikus és a morális keret. Az ön­védelem etikája, a Deus semper maior, a Mondatok a zsidó-keresztény megbéké­lésről, a Margináliák a tízparancsolathoz, a Sabbatai Zevi – Messiás? Szélhámos? Művész?, valamint a Dávid megközelíté­se című írások alkotják ezt a csoportot.

Az identitást ebben a szövegkörnye­zetben a szerző a vallás irányából járja körül. Azért lényegi ez a nézőpont, mert zsidóságdefiníciója egyértelműen ren­delkezik a vallásfaktorral. Ezek az írások tehát azt mutatják be, hogy mit ért a szerző a vallástényezőn, ő maga hogyan integrálja a vallás elemeit saját identitá­sába. Már önmagában az a tény is jelzésértékű, hogy noha a szerző saját magát nem vallásosként állítja be, hány szö­vegben foglalkozik direkt módon a zsidó vallással, vagy általában a vallásokkal.

Ezek az írások különfélék. Némelyek közülük a zsidó vallás egy-egy meghatá­rozó alakjával foglalkoznak, és rajtuk keresztül világítanak meg a zsidóság szempontjából fontos eszméket. Ilyen például a Margináliák a tízparancsolat­hoz (1990), amelynek tárgya Mózes, il­letve a szövetség. Ebben az elmélke­désben éles megvilágításba kerül az ábrázolási tilalom és a kinyilatkoztatás, a kötet címadó szinesztéziája. A szerző egyetemes érvényűnek fogja fel a „lát­hatatlan hangot”, a tízparancsolat, fo­galmazza, „az a transzkulturális mini­mum, az a hordozható erkölcsi üzenet, (…) ami más néven, más fogalmazás­ban minden kultúrában fölmerül” (Mar­gináliák a tízparancsolathoz, 108. o.).

Hasonló a struktúrája a Dávid megkö­zelítése (1997) című írásnak, amelyben a kiválasztottság, a felkent király, az Úr és kiválasztottja viszonya és ezzel összefüggésben az Istennel folytatott dia­lógus ideái kerülnek az elmélkedés kö­zéppontjába. A Dávid-történet újramondása során olyan horderejű kijelentések születnek ez ideákkal kapcsolatosan, mint: „Nem irtatott ki egészen a nép, amely az Úr és az ember közvetlen be­szélő viszonyát próbálja makacsul gyakorolni.” „Az Úr szemmel nem látható, de hangként a lelkűnkben hallható.” (Dávid megközelítése, 247-248. o.)

Míg tehát az 1990-ben keletkezett írásban a „láthatatlan hang” még a min­den egyes emberben létező lelkiisme­retnek a szava, addig a kötet utolsó da­rabjában, az említettnél évekkel ké­sőbb megjelenő szövegben már kifeje­zetten a zsidóságra vonatkoztatott, val­lási természetű entitás.

„Az örökkévalóban az eszemmel is tudok hinni” kijelentésben megvallott hit tehát (Deus semper maior, 1984-1988; 66. o.) a vallásszabadság évei alatt egyfajta vallásgyakorlattá fejlődik, az identitás megtalálásában a vallás ele­ven tényezővé válik. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a „zsidó tárgyú elmél­kedések” főcíméül éppen e vallási tarta­lommal bíró – az Örökkévalót helyette­sítő – metaforát választja a szerző.

4. Írói számvetés

Konrád György többféle megközelí­téssel vall, állít, kérdez, vitatkozik zsidó témájú írásaiban. Mindegyik modell – a történelmi-társadalmi, a holokauszti, az Izrael állami és a vallási szövegkörnye­zet – hangsúlyos, a komplex identitás megtalálásában, az egyéni számvetés készítésében nélkülözhetetlen ténye­ző. A kötet szellemiségét talán a törté­nelmi-társadalmi határozza meg legin­kább, már csak az ezt kitevő szövegek terjedelme folytán is.

Természetesen ezek a modellek nin­csenek élesen elválasztva egymástól, időnként összekeverednek, ahogy Konrád munkáiban általában is megfigyel­hető a műfaji határok szétfeszítése, át­lépése.5

Nem vonatkoztatható el azonban a szerzőtől az író attitűdje, bármelyik mo­dellről legyen is szó. Elég, ha végigtekin­tünk a köteten, a szövegszinten tetten ér­hető írói megnyilvánulások után kutatva, és olyan szerkezeteket találunk, mint „po­litikai artikuláció”, „nacionalista frazeoló­gia”, „antiszemita retorika”, „korrekt pár­beszéd”, „vallási dialógus”, „zsidóellenes közhelyek”, „visszataszító eufemizmu­sok”, „klisé”, „elvont fogalmi kép” stb.

Ezek a nyelvvel kapcsolatos jelzők, sőt esetenként nyelvtani kategóriák szervesen beépülnek a gondolatmenet­be, A beszédtől a vagonig mondaniva­lója szinte evidenciaként hat.

A nyelvi argumentáció természetessé­ge a szövegekben a nyelvvel dolgozás, a nyelvből élés természetességét, a szer­ző íróvoltának evidenciáját feltételezi.

Ő maga így vall a nyelvhez való viszo­nyáról a kötet egyik kulcsfontosságú he­lyén: „És mivelhogy zsidó létemre ha­gyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia va­gyok, hogyan is ne töltene el érzéki él­vezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is le­hetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélek?” (Magyar-zsidó számvetés, 72. o.)

Konrád György identitásának hogyan is ne lenne magától értetődő része írói mivolta, a nyelvben létezés és alkotás?

Koltai Nelli

Jegyzetek

1 Az egyes írások korábbi megjelenéséről lásd Komoróczy Géza, „Egy magyar író, aki történetesen zsidó: A Hanukka könyve”, Élet és Irodalom: 41. évfolyam, 51/52. szám, 1997. de­cember 5.; 5. o. (a könyv bemutatóján elhang­zott beszéd írott változata).

2 Konrád György, Elutazás és hazatérés. Ön­életrajzi regény, Budapest, Nórán, 2002.

3 Nem véletlen, hogy betiltották műveinek ki­adását. Konrád György csak 1988 után kapha­tott hivatalosan nyilvánosságot.

4 Ezért nem fogadható el Polonyi Péter cikke Konrád-kritikaként (Polonyi Péter, „A zsidó identitásról”, Mozgó Világ: 24. évfolyam, 1. szám, 1998. január; 121-123. o.). Polonyi ugyanis nem a Konrád-szöveggel szemben sorakoztat fel érveket, nem is veszi figyelembe annak iro­dalmi szándékoltságát. Polonyi Péter Konrád Györggyel, pontosabban egy-egy kiragadott gondolatával vitázik, amelyhez természetesen joga van, de fontos hangsúlyozni, hogy az érve­lés igazságtartalma a Konrád-műtől függetle­nül, csak saját kontextusán belül mérhető.

5 A mi esetünkben elég arra gondolni, hogy bizonyos szövegek megférnek ebben a kötet­ben is mint önálló elmélkedések (Október idusán, Októberi emlékezés, Biharban), és ab­ban a kötetben is, amelyet maga a szerző ka­tegorizál tisztán szépirodalmi műfajként.